Mit mond a betiltott művész? – Ez nem a cicikről szól

Dés Márton kiállítását szerdán tiltották be – ám azóta új helyre kerültek a képek. Az erkölcstelennek felcímkézett kiállítás anyagáról beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Hogyan kerültél a Ferencvárosi Pincegalériához?

Dés Márton: Fórián Szabó Noémi, a galéria külső kurátora még februárban indított egy narratív festészeti sorozatot fiatal, pályakezdő művészek eddig készült munkáiból. Nyilván nem válogatás nélkül, de a sorozat egy retrospektív megjelenést biztosított. Noémi nagyon fontosnak tartotta, hogy a fiatal festők egy nagy térben lássák együtt az elmúlt 4-5-6 év munkáit. Pár hónappal ezelőtt engem is felkért egy ilyen bemutatásra, így az én anyagomból lett volna a harmadik kiállítás a sorban.

false

 

Fotó: Németh Dániel

MN: Mire utal a Friss bontás cím?

DM: Kisméretű képeket festek, és viszonylag sokat. A kiállításra is 200-300 művet vittem. A Friss bontás egyrészt ezt a nagy mennyiséget hivatott kifejezni, másrészt hajaz az angol second hand rendszerre is, egy hatalmas bálára, amikor ócskapiacszerűen kipakolják a dolgokat. De utal a kiállítás vásári jellegére is, illetve a sok régi munkám mellett lettek volna újak is a galériába szánt anyagban, amit pedig a friss szó fejez ki.

MN: Hogyan írnád le a képeidet?

DM: Nem festek fantáziaképeket, a festményeim mind parafrázisok. Van egy Thaiföldről készült sorozatom, amiket egy 90-es évekbeli német útikalauzban lévő fotók alapján készítettem. Visszatérő témám a történelem és a férfi-nő, illetve az azonos neműek kapcsolata. Élethelyzeteket dolgozok fel több ember szerepeltetésével. Van, amikor bizonyos dolgokat kivágok a kompozíció vagy a tisztaság érdekében. Próbálok minél letisztultabban dolgozni. Nem akarok túl sok információval ellátni egy-egy képet. Nem használok egy festményen belül sok színt, inkább kiemelem a nekem legfontosabb színeket.

MN: Mi szerint választottad ki a borítón szereplő „botrányos” képet?

DM: A galéria meghívósablonjához passzoló képet kerestem. Olyan festményt akartam, ami vízszintes, és nem fehér vagy koszos fehér a háttere. Szeretem ezt a képet, jó színei vannak, és dekoratívnak találom.

MN: Hogy lehet az, hogy aki megnyitotta volna a kiállításodat, nem volt tisztában a műveiddel, csak a meghívó lapján szereplő képpel találkozott?

DM: Nekem eddig még nem volt olyan megnyitóm, amit a Humán Ügyek Bizottságának egy tagja nyitott volna meg. Korábban mindig személyes megnyitóim voltak, ahol vagy egy tanárom, vagy egy olyan ember mondott beszédet, akit én is ismertem, és valamilyen módon kapcsolódott az anyaghoz. A galéria új igazgatója azonban nagyon fontosnak tartotta, hogy az elkövetkezendő kiállításokat ezentúl a kerületből vagy egy politikus, vagy egy prominens személy nyissa meg. A narratív festészeti sorozatban eddig résztvevő művészek mind saját maguk nyitották meg a tárlatot. Az enyém lett volna az első, amit egy politikus nyit  meg, akinek nyilván semmi köze a képzőművészethez.

MN: Művészileg serkentően hat rád az a légkör, ami mostanában uralkodik a magyar kultúrában?

DM: Egyrészt engem nagyon inspirál az, ami most van. Úgy érzem, most egy művész érdemben tud véleményt alkotni. Ugyanakkor én nem akarok egy progresszív, polgárpukkasztó képzőművész lenni. Nekem nem ez a célom a művészettel. Én képeket szeretnék festeni, amik tetszenek az embereknek. Vagy nem tetszenek, de van róluk véleményük. Nem akarok konfliktust politikusokkal.

MN: Mit gondolsz, mi az oka annak, hogy ma Magyarországon fedetlen női keblek egy festményen kiverhetik a biztosítékot?

DM: Ez nem a cicikről szól. Sokkal inkább arról, hogy olyan emberek döntenek olyan dolgokról, amikhez nem értenek. Ha egy politikus dönt egy képzőművészeti alkotás minőségéről, az már régen rossz. Ez az egész nem rólam szól, ennek én csak megittam a levét. Ha pünkösdkor lemegy az ember a kis boltba, akkor a Blikk címlapján ugyanúgy ott van két női mell. Ha ez nem zavar meg senkit a megtisztulásban, akkor két fekete emlő sem teheti ezt az emberrel egy képzőművészeti kiállításon.

MN: Most az Átriumban látható az anyag egy része.

DM: Igen, a héten volt itt édesapámnak egy könyvbemutatója (Dés Mihály: Pesti barokk – a szerk.), amit én illusztráltam, és az elmaradt kiállítás miatt a szervezők felajánlották, hogy a bemutatóra kirakhatnám a képeim egy részét. Úgyhogy most a teljesség igénye nélkül itt lehet megtekinteni a festményeimet.

MN: Mi lesz a kiállítási anyag további sorsa?

DM: A Müszi jelezte, hogy szívesen átvenné a képeket, mert náluk elég nagy tér van ehhez. Továbbá megkeresett még Hajdu Zsolt is, aki most újra divatba akarja hozni a lakáskiállítást. De még át kell gondolnom, hogy milyen koncepcióban szeretném bemutatni a műveimet. Nagyon hirtelen történt minden, és most vizsgáim is vannak, jön a nyár, amikor nem valószínű, hogy érdemes kiállítást csinálni. Egyelőre az Átriumban vannak képeim és a Magyar Képzőművészeti Egyetem saját kiállításán. A továbbiakon pedig még gondolkodom.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.