Képzőművészet

A világhírű építész villámlátogatása alatt interjút adott a Narancsnak, de előtte még elmondjuk, miért érdemes figyelni a katasztrófaépítészet és az elmélyült anyagértelmezés japán mesterére.

Aki azzal az előfeltevéssel indulna a Műcsarnokba, hogy az erdélyi kortárs művészek álló nap székelykapuk barkácsolásával vagy csodaszarvasokat és hátrafelé nyilazó harcosokat ábrázoló kisplasztikák készítésével foglalkoznak (mint azt a tavaly Kínába exportált kiállítási anyag is mutatta), továbbá, hogy kolozsvári magyar művészek kiállítását fogja látni, az inkább heverésszen otthon.

Bár a kerámiaművészet hallatán sokan apró nippekre asszociálnak, Amerikában komoly kortárs képzőművészeti galériák kizárólagos profiljába tartozik. Nálunk - attól eltekintve, hogy egy-egy szobrász vagy festő átrándul erre a területre - kiállításon ritkán jelennek meg porcelánszobrok, talán mert erős az a beidegződés, hogy alkalmazott művészetről van szó.

Tihanyi élettörténete agyhártyagyulladással kezdődött, és ugyanezzel a betegséggel fejeződött be 1938-ban, ötvenkét éves korában. A betegségek közötti intervallumban a magyar avantgárd hivatalosan képzetlen, ám zseniális, politikailag is a forradalmárokhoz vonzódó alkotója, a progresszív pesti értelmiség jellegzetes tagja, aki elv- és művészbarátaihoz hasonlóan visszafordíthatatlan emigrációban élte az életét.

A Szent Jakab Zarándokház és Kápolna most nyerte el a rangos AIT Global Award első díját szakrális épületek kategóriában, de nem ez az egyetlen látnivaló az apátság körül: az utóbbi években a kortárs építészet fellegvára épül Szent Márton hegyén.

Míg a hetvenes években a magyarországi művészeti élet peremére szorított szubkultúra kényszerűségből, ellenállásból vagy a nemzetközi trendekhez igazodva vitte ki az utcára művészetet, a rendszerváltás után egy tudatos, igen sokszínű expanzióról beszélhetünk. Az elitista és zárt white cube (a kiállítóhelyek) és a köztér közötti falak folyamatosan omlanak le, a művészet betüremkedik a hétköznapok látványvilágába.

Gerhes Gábor Z, avagy egy ország című kiállításán szürke házakról készült fotók sokaságát láthatjuk, a hozzájuk tartozó információ, vagyis a történelem egy Google-térképen található.

A Sotheby's májusi árverésén rekordáron kelt el az a mű, amely sokak szerint a modernizmus kezdetét jelöli és a populáris kultúra ikonromboló falánkságát példázza, de ezek a tények együtt sem magyarázzák azt a közel 120 millió dolláros vételárat, amelyet a Sikolyért fizetett a névtelen licitáló.

Az idei kiállításnak egyetlen szembetűnő újdonsága van: a fiatal művészeknek most először az éves beszámolójukat is el kellett helyezniük a kiállítótérben. Korábban elegendő volt a portfóliót benyújtani a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnak (ma Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus), amely a kuratórium véleménye alapján eldöntötte, elfogadja-e a pályázó beszámolóját, és meghosszabbítja-e a következő évre is az ösztöndíjat.

rés a présen: Negyedik éve rendezitek meg a Kortárs Építészeti Filmnapokat. Kezdettől fogva benne vagy a szervezésben? Soltész Noémi: 2008-ban volt az első Építészeti Filmnapok, ekkor még főleg a büfépult mögött álltam, székeket pakoltam, és minden filmet megnéztem. Szervezőként a második fesztivál után kapcsolódtam be.

Kétfajta ember van a világon: aki szereti a betont, és aki nem. Ráadásul aki szereti, az általában egyenesen imádja, aki pedig nem, az szinte gyűlöli. A Szövetség'39-ben tartott rendezvényen viszont még a legelvetemültebb antibetonisták is ellágyultak volna.

Ugyan a lineáris időfelfogás koncepciója már a huszadik század elején darabokra tört, ez a felbomlott és összekuszálódott időkép máig is a létünket (az érzékelhető valóságot) alapvetően meghatározó elméleti és gyakorlati probléma maradt. Csak éppen más, korábban ismeretlen folyamatok határozzák meg.

A horvát üzletember még a délszláv háború idején ismerte fel, hogy ha nem lép idejében, megsemmisül, esetleg kézen-közön külföldre kerül a volt Jugoszlávia avantgárd művészete.