Magyar Narancs: Az egykori Jugoszláviában születtél, s bár már jó ideje itt laksz, mégsem élhetsz Milosevic és a Balkán nélkül, ahogy ezt előző könyved címe és A balkáni tahó témaválasztása is mutatja. Számodra mit jelent balkáninak lenni?
drMáriás: Tizennyolc éves koromig Újvidéken éltem, mégis ifjúságom meghatározó élményeinek egész sora a Nyugathoz kötődik, mivel sokat utaztunk arrafelé, ismerkedtünk emberekkel, kultúrákkal, a modern művészettel és a punkkal. Aztán váratlanul - miután leszolgáltam a Jugoszláv Néphadsereget, ami számos kedves élményt és feldolgozandó anyagot kölcsönzött - Belgrádba kerültem. Ott éltem és tanultam öt évig, előbb a zeneakadémia harsona szakán, ahonnan a dzsessz- és kísérleti zenélésem miatt kicsaptak, így beiratkoztam egy számomra addig ismeretlen tanszékre, az etnomuzikológiára, ami egyrészt zenetörténet, másfelől néprajz. Hamarosan azon kaptam magam, hogy távoli hegyekben és falvakban vagyok, s egy addig számomra teljesen ismeretlen, archaikus, őrült kultúrával találkozom, amely olykor vadabb, erősebb, letisztultabb és megdöbbentőbb, mint a legkeményebb avantgárd. Ez a hatalmas energia, ez a katartikus ősi világ és a zenéje valóban megfogott. Az utóbbi években Magyarországon a Balkánt nagyon lebutított változatban láthattuk, gondolok itt a legújabb Kusturica-filmekre vagy néhány olyan zenére, amely szintén nem sokkal több, mint színtiszta giccs, ami nem azért baj, mert giccs, hanem azért, mert nem ez a Balkán. Ezért úgy gondoltam, megírom azokat az élményeimet és tapasztalataimat, amelyek ehhez a nagyon izgalmas és félelmetes világhoz kötődnek, hogy egy kicsit közelebb kerüljön az itteniekhez.
MN: Könyvedben groteszk és brutális világot festesz meg. Mennyire áll ez közel a valósághoz?
drM: Alapvetően kétfajta brutalitásról beszélhetünk ebben a könyvben. Van egy archaikus világ, amely saját maga szervezi meg etikai, katonai, biztonsági és egyéb rendszerét. Van egy kódexe, amelyben szép számmal vannak tiltások, és ha valaki tiltottat cselekszik, azt nyilván kivégzik, legyen az egy férjét megcsaló nő, akit a hegytetőn fejbe vágnak egy óriás pöröllyel, vagy egy áruló, akivel megásatják a sírját, hogy belelőjék. A nyugati brutalitás a másik, amit a kapitalizmus, az imperializmus, a pénz hatalma alkalmaz a fiatalok, az önszerveződő autonóm csoportok, a máshogyan gondolkodók ellen. Ezzel szemben létrejött a "Foglald el" mozgalom, amelynek autonóm alkotói, közösségi csoportjai szép számmal találhatók különböző foglalt házakban, a társadalmon kívül létrehozott rezervátumokban, ahol a saját szabadságuk, a saját értékrendjük szerint működnek, kicsit ugyanúgy, mint azok az ősi, archaikus csoportok. A könyv úgy értelmezhető, mint valós képek sajátos módon kirakott mozaikja. A felütésben a tömegsírba lőtt főszereplő - Srebrenica nevét nem írtam le - egy kis szerencsével megússza a halált, és elmenekül onnan. Megismertem egy embert, aki ma Szlovéniában él, ő mondta el nekem a történetet, hogy sebesülten a tömegsírból kimászva tizennégy kilométert kellett megtennie négykézláb, majd a továbbiakban a sajátjai segítségével menekült tovább. Azóta is, egészen a mai napig ez az ember abszurd módon mentősként dolgozik Ljubljanában, s húsz év kőkemény munka után kapta csak meg az állampolgárságot, holott valaha Szlovénia is a hazája volt Jugoszláviában. Hasonlóképpen a többi szereplő is valós figurákról lett mintázva. A történet svájci része és helyszíne is valós: a lausanne-i Prélaz squat foglalt házában mi is játszottunk a zenekarral.
MN: A könyv főszereplője egy kecskepásztor, aki Elvis-imitátor szeretne lenni. Ilyen figurával is találkoztál a valóságban? Egyáltalán, miért éppen Elvis?
drM: A főszereplőt teljesen váratlanul hozta el a lakásomra egy pesti operatőr barátom. Azt gondolta, hogy nekem házi stúdióm van, ezért számokat tudok majd neki fölvenni, amivel elindítja balkáni Elvis-karrierjét. Nekem sosem volt rendes házi stúdióm, de őt ez nem zavarta. Adtam a kezébe egy játékmikrofont, majd néztem ezt a hatalmas darab szakállas figurát, ahogy énekelt és üvöltözött. ' ezen a modernizált nyelvezeten akart macsó lenni, sikerhez, pénzhez, szeretethez és szerelemhez jutni. Az Elvis-kultusz igen elterjedt volt arrafelé, ma is él. A katonaságban órákon át fésülködve dúdolták a csávók a hajukat olajozva az Are You Lonesome Tonight-ot. Nem tudom, értették-e a szöveget, de talán nem is volt fontos, mindenesetre a bája és édeskés hangulata számukra eszköz volt ahhoz, hogy az új, modern világhoz való kapcsolódási pontjukat megtalálják.
MN: Legutóbb a Műcsarnok Mi a magyar? című kiállításán voltak láthatók közéleti személyiségeket ábrázoló képeid. Ritka, hogy a képzőművészet ennyire expliciten foglalkozzon közélettel.
drM: Öt éve festek politikusokat és celebeket. Világunk a politika és a tömegmédia értékrendje által legyalult terep, amelyben a művész teljes mértékben ki van szolgáltatva ennek a rettenetes gépezetnek. Ezért megpróbáltam visszaforgatni, újrahasznosítani ezeket a figurákat (a Műcsarnokban például Matolcsyt, Biszkut, Horthyt és másokat - a szerk.). Az utóbbi időben inkább politikusokat, mert úgy érzem, hogy ők az igazán komoly ballasztok az agyakban. A festmények alapvetően a feszültségfeloldás szándékával készülnek, olyan lehetetlen helyzetbe állítják ezeket az antihősöket, ahol lehullhat róluk az álarc, vagy én adok rájuk olyan álarcot, amelyben meg tudjuk őket mosolyogni.
MN: Van valami erősen provokatív abban, amit csinálsz, mégsem vált ki igazán heves megbotránkozást. Szerinted miért?
drM: Az ábrázolt szereplőkben és udvartartásukban egészen biztosan felhorgasztott komoly ellenérzéseket, azonban ha több szálon megy ez a kriticizmus, ha egyik társaság iránt se elfogult, akkor nem mondhatják, hogy megrendelésre festettem őket. A művészet legerősebb oldala a szabadsága, hogy máshogyan lásson és láttasson, mint ahogyan esetleg elvárják tőle. Persze nem feltétlenül provokálni akarok a képeimmel, sokkal inkább távolságot teremteni és elgondolkodtatni. Másrészt pedig azáltal, hogy ebben a politikailag és tudatilag agyonpresszionált állapotban a szereplőket és helyzeteiket a saját módomon értelmezem és feldolgozom, szépen megkönnyebbülök, és meggyógyulok azokból a stigmákból, amelyeket belénk lőnek az éppen aktuális hatalmi vagy piaci céljaikkal.
MN: Volt-e bármiféle visszajelzés az ábrázolt karakterek részéről?
drM: A Dávid Ibolya titkos élete című lemezünk kapcsán maga a címszereplő keresett meg. Végül találkoztam vele, és adtam neki egy dedikált lemezt ajándékba. A későbbiek során megpróbálta felhasználni a mi kritikai hangú számunkat és klipünket, a kampányvezetőjük fel is hívott telefonon, hogy eljönnének a koncertünkre kis zászlócskákkal, és az elnöknő szeretné velünk elénekelni a róla szóló dalt. Volt olyan is, hogy valaki megvásárolta Bokros Lajos portréját - amelyen egy medence mélyén zuhanyozik úszószerelésben, mint valami sufniposzeidón, műanyag piranhákkal körülvéve -, és viccből odaajándékozta a bajszos expénzügyminiszternek. A többi képről inkább azt mondhatom el, hogy iszonyatos félelem övezte a kiállításukat. Egyrészt a kiállítóhelyek féltek kitenni a képeket, hátha emiatt elesnek majd támogatásoktól, az önkormányzat kirúgja őket stb. Másrészt neves emberek nem merték megnyitni a tárlatokat, jogászokkal, ügyvédekkel konzultáltak azt illetően, mekkora bajuk lehet nekik ebből. Ez ilyen távlatból talán groteszkül hat, de szerintem kitűnően leírja, milyen helyzetben vagyunk ma, mennyire frusztrált, hosszú évtizedekben gyökerező félelmekből próbálunk megszabadulni.
MN: A zenéről még alig beszéltünk, pedig együttesed, a Tudósok új taggal bővült. Hogy került a képbe Tövisházi Ambrus?
drM: Nagy szerencsém van. Évek óta kitart mellettem a Brains együttes alapító ritmusszekciója, Endrei Dávid basszusgitáros és Jeli Gergely dobos, nemrég pedig Tövisházi Ambrus véletlenül elolvasta a Tudósok történetét elmondó Nem élhetek Milosevic nélkül című kötetemet, és levelet írt, hogy készítsünk egy közös számot. Most már fél éve együtt dolgozunk. Egészen új hangzás alakult ki az ő jelenlétének köszönhetően, amely összetettebb, színesebb, erőteljesebb és kifejezőbb, miközben megtartotta a régi svungot. Koncertjeinken már néhány vele együtt készített új számot is játszunk az olyan régi slágerek mellett, mint például az Érdeklődő fiatalember vagy a Szupergyár. Várhatóan januárban stúdióba vonulunk, hogy áprilisban egy ütős, új lemezt tudjunk megmutatni a közönségnek.
MN: Mi dönti el, hogy melyik művészeti ághoz nyúlsz éppen? Elválik-e egyáltalán a zene, a festészet meg az írás?
drM: Természetesen elválnak mint médiumok, azonban valamennyi ugyanazt a szemüveget viseli, és ugyanazt a zakót hordja. A zenében az a csodálatos, hogy egy adott pillanatban kell megvalósulnia a mágiának, nincs kibúvó, hogy nem jó a fény, a hang, az időpont, a helyszín: vagy megtörténik, vagy sem, s ha igen, akkor az éltető győzelem, ha meg nem, az lesújtó vereség. A festészetnek egészen más a perverzitása, mert egy olyan rögzített kép vagy kimerevített látványszínház, amelyben nincsenek szó szerint kimondva az összefüggések, így a nézőnek magának kell kiolvasnia őket a képből. A legnehezebb és a legizgalmasabb számomra mégis az írás, hiszen már csak nagy terjedelme és mély kitárulkozása miatt is akkora feladat, mint sok-sok kép és koncert együtt. Négyszemközt kell elhelyezkedni az ismeretlen olvasóval szemben, pontosan megszólalni, s nem lehet igazából sehogyan se trükközni, mert a történetet csak egy módon lehet rögzíteni és lejátszani. Ezért nagy és izgalmas kihívás, valamint jó, ütős és öngyilkos dolog úgy művelni, hogy őszintesége révén távol maradjon mindattól a kánontól, amelyet ma cukormázas prizmákon keresztül kortárs magyar irodalomnak látnak. Mert én egyáltalán nem irodalmat akarok írni, csak egy pár őszinte, rémült és nevetséges dolgot megosztva a világgal erőt adni az ismeretlen barátnak.
(A balkáni tahóról kritikánkat lásd a Visszhang rovatban.)
