Műveit az is felismeri, aki csupán egyetlen képét látta - például a szocializmus olvadó korszakában megjelentetett Interpress Magazin valamelyik borítóján. Hiába van azonban Vallejónak hatalmas rajongói tábora, mégsem került be Edward Lucie-Smith a hetvenes évek művészetét tárgyaló, reprezentatív könyvébe - ellentétben az utópikus és szürrealista tájakra specializálódott Tim White-tal, aki helyet kapott a populista művészetet tárgyaló fejezetben -, ráadásul a műítészek számára még a Dalí, Magritte vagy a preraffaeliták stílusát magába olvasztó Michael Whelan is könynyebben elfogadható. Piktorunk kedvenc és egyetlen témája miatt persze belefért volna az Art in the Seventies másik részébe, amelyben az olykor végletesen liberális művészettörténész külön tárgyalja a fétis-artot, a heteroszexuális, a feminista és a homoerotikus művészetet - de ezt megakadályozhatta az a tény, hogy Vallejo akkor és most, hetvenegy évesen is a tömény giccsben nyomul.
Képeinek szinte egyetlen tárgya a "tökéletes" nő; a feszes fenekű, meredező mellbimbójú, vékony derekú, falatnyi ruhákban pózoló és minden erotikától mentes majdnem-akt. A hiányos öltözetű hölgyek három szerepben léphetnek fel: áldozatként, dominaként és - a kettőt legtöbbször egyesítő - mixelt formában, de mindenképpen a vágy tárgyaként. Az elnagyolt térben egyedül repülő, lebegő vagy álló női alakokat gyakran fallikus szimbólumokat megtestesítő és a férfias erőt demonstráló állatok veszik körül (hosszú nyakú sárkány, pikkellyel borított kígyó, óriási pók, kiterjesztett szárnyú sas vagy a Léda-történetre utaló hattyú), akik hol uralkodnak a nőn, hol pedig legyőzöttként szolgálják (megzabolázott ló, pórázon vezetett oroszlán). De legyen a nő hableány, szfinx, denevérekkel körülölelt vámpír vagy harcos amazon (szende szüzekkel persze nem találkozhatunk e képeken), mindez csupán arra jó, hogy Vallejo egy könnyen és ösztönösen dekódolható (szexuális) keretbe
tuszakolja a női testet
Még ha meg is jelennek a képeken férfiak, szerepük arra korlátozódik, hogy megjelenítsék a macsó tekintetet. A néhol már deres hajú, de azért dagadozó kar- és mellizmú, sokszor olajjal bekent férfiak általában nem szépek (legtöbbjük amúgy is mintha a Conan, a barbár című filmből lépne elő), de fontos, hogy kőkeményen maszkulinnak tűnjenek. Elég csak rápillantani az egyik legtöbbször szereplő művére (az Assassin of Gor - Gor gyilkosa című képet lásd fent), hogy értsük, a kép lényegét (üzenetét) a két férfi elé táruló látvány, a csak apró tangát viselő és bilincsbe vert szőke áldozat és a szintúgy majdnem meztelen ágyas testbeszéde adja: a harcos és a behódolt nő eltérő, a szexuális fantáziák szempontjából viszont éppúgy izgató beállítása.
Korai munkáin még felbukkannak érettebb, asszonyosabb és puha női testek, ám viszonylag hamar felfedezte az ideális és eladható nőképet, a veszélyes helyzetekben, kalandokban és közelharcokban biztosan mozgó nő prototípusát, a bodybuildert. 1994-ben feleségül vette korábbi modelljét, a testépítőversenyeken is gyakran fellépő Julie Bellt, és azóta nem csupán a közösen készített képek, hanem a női bodybuildereket megjelenítő, egészen abszurd munkák is megszaporodtak. Vallejótól - aki weboldalán kentaurként ábrázolja önmagát, hátán a felesége lovagol - merőben idegen az irónia, mintha mindent halálosan komolyan venne; miközben a kigyúrt testű Ádám és a konditeremből szalajtott Éva teremtését ábrázoló képét nem lehet vihogás nélkül nézegetni.
De ne legyünk sznobok: miért ne lehetne a testépítőknek is saját "művészük"? Csak ne akarják a macsó giccset "szép" háttérképként eladni, mint ahogy tette ezt egy magyar mobilszolgáltató pár éve.
