Főként, hogy Izlandnak nincs saját hadserege, bár ezt még Nagy-Britannia sem tudta, amikor a kilencvenes években egy halászati jogsértésre válaszul egy teljes hadiflottát küldött a térségbe, hogy aztán farkasszemet nézzen a védelmi vonalba álló halászhajókkal. Ekkor határozta el Lakner, hogy megtervezi az egyetlen hadsereg nélküli NATO-ország fiktív katonai arculatát. A szárazföldi egységek tagjainak gyakorlóruhát, a tengerészeknek társasági öltözetet tervezett, továbbá két, katonai szempontból teljesen abszurd tárgyat állított elő. A HER-re keresztelt Plankton osztályú tengeri egységben csupán egyetlen személy fér el, a megfigyelőtoronyban álló katona harci eszközök híján pedig legfeljebb meditációval múlathatja az időt, a Turtle (Teknős) névén futó egyszemélyes védelmi sátor pedig azzal tüntet, hogy megmozgatásához öt emberre van szükség. A pacifista hadsereghez tartozó termékekből áradó humor talán még olyanokat is becsábít a kiállításra, akik egyáltalán nem érdeklődnek a kortárs magyar képzőművészet iránt, sőt a posztkonceptuális szó hallatán inkább elmenekülnek.
Lakner ugyanis a kilencvenes évek elején induló posztkonceptuális művészet egyik legeredetibb képviselője, aki egymásra épülő ironikus, abszurd, de mérnöki pontossággal megtervezett projektjeivel, fiktív termékcsaládjaival a művészet és a valóság határterületét vizsgálja. Ráadásul az általában passzív szerepbe kényszerített befogadókat aktivitásra készteti, olyannyira, hogy a látogató számára a tárlat akár helyettesítheti az edzőterem felkeresését.
A központi teremben elhelyezett INERS termékcsalád kipróbálása előtt érdemes végigjárni a hátsó termeket, már csak azért is, hogy láthatóvá váljon a négy, egymással néhol összefonódó egységbe illeszkedő életmű rétegzettsége.
A hídtematika (például osztrák állampolgárok Magyarországon készített foghídjairól készült röntgenfelvételek) kétségkívül érdekes, de az összképből kissé kilóg. Egy további csoportba tartoznak az utópikus terek: az Európa és Ázsia határán elterülő Isztambul fiktív metróhálózata (1997), amelyet sokan valóságosnak véltek (s amelynek egy része, a Boszporusz alatt haladó interkontinentális metró már meg is épült), illetve a berlini Tempelhof repülőtérre tervezett, préselt hulladékból felépülő, ezer méter magas mesterséges hegy. A sípályákkal, hegymászófallal, halastavakkal ellátott, ökológiai szempontból példásan megoldott Bundesberg (2002) tervét egyébként egy német tervező egy pályázati munkában pár évvel később lenyúlta (igaz, megépülni sosem fog).
A harmadik csoport, a fiktív termék műfaja már korán megjelenik Lakner művészetében. Ennek egyik első darabja, a Spermacolor is látható a kiállításon - a hatalmas gyógyszeres dobozra emlékeztető tárgyon a magszínező teakészítmény hatását egy női arcon csodálhatjuk meg -, illetve az Eurofarm sorozat, amely során a művész a növénynemesítő szerepében lép fel. Az ember kezén élő, bőrét cserébe oxigénnel ellátó Dermoherba vagy a cserép alja felé növő, ezért kis helyet igénylő Eurotrop bármilyen vicces is, mégis megbújik benne valamiféle kritika azzal szemben, ahogy az emberiség manipulálni próbálja a természetet.
A tökéletesen kidolgozott valóságos (ráadásul magyar) termékek csoportjában az első az UGAR volt (az ezer darab, manufakturális eljárással készült szivar sosem került forgalomba; egy berlini galériában pöfékelhették el a látogatók, plusz a munkába "beálló" szivarszívó gép). Az INERS, azaz a passzív munkaeszközök termékcsalád - Lakner legsikeresebb és legtöbbet kiállított sorozata - 1997 óta folyamatosan bővül. Az eszközök egy részével munkafolyamatokat (falfestést, talicskázást, fűrészelést) gyakorolhatunk a közismert edzőtermi eszközökhöz hasonló "kondigépeken", ily módon erősítve például a csuklyás izmunkat, mások - az újabbak - a XXI. századra jellemző tevékenységeket (mobilozás, egérmozgatás, érintőképernyő nyomkodása, pénzkivétel bankautomatából) nehezítik meg (az egér például olyan súlyos, hogy csak komoly erőfeszítéssel mozdítható meg). A harmadik csoportba azok az egyébként a helyszínen szintén kipróbálható művek tartoznak, amelyek a mozgó közlekedési eszközökben töltött passzív (mondjuk, bambulással) töltött időnket teszik hasznossá: a speciális sporteszközökkel gyakorolhatjuk például a mozgólépcső-lovaglást vagy a metrókocsi kanyargását kihasználó szörfölést, de akiben még marad szufla, az egy liftben nekiláthat a majd tizenöt perces tornagyakorlatnak is. Míg ezek a mozgások fittebbé tesznek, a kiállítás kezdőpontján elhelyezett két mű a testünkről alkotott képünket változtatja meg. A dupla gravitációs öltözetben (amely egy furcsa szkafanderhez hasonlít) saját súlyunk kétszeresében kell lépdelnünk (így maga a függőleges testtartás evidenciája válik kérdésessé), a Black Hole kabinjában viszont ennek ellenkezőjét élhetjük meg: a nullához közelítő gravitációt egy fürdőkabinban lebegve élvezhetjük végig.
Bár Lakner munkái tudományos kutatásokon és tervezőmunkán alapulnak, sőt komoly elméleti (konceptuális) háttér húzódik meg mögöttük, mégis leginkább azt példázzák, hogy egy kortárs kiállítás még a kívülállónak is élvezhető és izgalmas lehet.
LuMú, nyitva január 6-ig. (A Black Hole használatához időpontot kell kérni a LuMú weboldalán, a törülközőt biztosítják. A művész volt tanítványaiból összeálló Téreltérítés csoport helyben végzett speciális masszázsainak időpontjáról sem árt előre informálódni.)
