A Műtermi kísérletek és dokumentumok Kondortól napjainkig alcímmel ellátott, Petrányi Zsolt és Százados László kurátorok által válogatott anyag abból a tényből indul ki, hogy az 1945 utáni művészetet lefedő, több mint tízezer darabból álló gyűjtemény nagy része ismeretlen a közönség előtt, ezért elsősorban az archívumban rejtőzködő művek felélesztésére és szubjektív értelmezésére fókuszálnak. (Ez a koncepció gyökeresen eltér például a LuMúban pár évente megrendezett gyűjteményválogatások rendezőelvétől, hiszen ott az alapító okirat egyenesen kötelezővé teszi a legfontosabb művek szerepeltetését.)
Bár a hatvanas évektől induló és elsősorban fotókat, filmeket és grafikákat felvonultató kiállítás némiképpen követi a kronologikus rendet, elsősorban egyetlen, de igen komplex téma köré szerveződik. A kiállítás fő szála, a műterem mint helyszín ismert művészettörténeti toposz, de ezen belül a kurátorok a lehetséges értelmezési alesetek felfűzése helyett (amely amúgy is sziszifuszi feladat lenne) négy, általuk esettanulmánynak nevezett csoport köré rendezik a műveket. Ezek a "személyre szabott művészi univerzumokból" összeálló egységek azonban számos bújtatott, de érzékelhető szállal kapcsolódnak össze, miközben felvillantják a magyar képzőművészeti élet szereplőinek, a tiltott/tűrt neoavantgárd és a hivatalosként elismert vagy éppen a minden kánonon kívüli művészeknek az összefonódó hálózatát. Így aztán a húsz kiállító mellett láthatatlanul jelen van a saját versét mondó Petri György, Hajnóczy Péter (az író halála után Mátis Lilla forgatott filmet a lakásában), láthatóan pedig Altorjai Sándor, és kitapinthatóan a szocializmus értelmisége előtt álló, a bonmot szerint egyetlen járható út, az alkoholizmus is.
Az első egység (Modell, szerkezet, konstrukció - magánvilágok mint az alkotás és a kísérletezés színterei) törzsét Kondor Béla munkái adják, ezen belül is a műtermében felépített konstrukciókat (repülőgépeket, helikoptereket, holdkompokat, bonyolult modelleket) ábrázoló képei, a fotogramot és a fotót összepárosító, kísérleti művei (például a Katasztrófa-sorozat, 1972), amelyek a nagyméretű festményeihez képest kifejezetten élőnek és üdítőnek, jelenvalónak tűnnek. Itt lép be a repülőgép (például Csernus Tibor ilyen tárgyú litográfiái) mellett a tükröződés és az ablak, továbbá a műterem mint lakás az egész kiállításon végighúzódó leitmotívja, amely némiképp felülírja az (egyébként releváns) kurátori interpretációkat a társadalomból kivonult művész autonóm birodalmáról, menedékéről, laboratóriumáról.
A következő "fejezet" (Az emlékezés terei - hiányportrék) középpontjában Erdély Miklós áll. Erdély szoros barátságot ápolt Kondorral (és az itt kiállított egyik műve éppen azt az 1973-ban megjelent nekrológot írja felül, amelyben a névtelen szerző Kondor neoavantgárd művészekkel tartott kapcsolatát próbálta eliminálni), Altorjai Sándorral (róla Erdély 1979-ben, szigligeti műteremlakásában forgatott filmet - a sokáig lappangó, vágatlan és hang nélküli filmet most szintén meg lehet tekinteni) és Jovánovics Györggyel (akinek tükrözéssel teli enigmatikus műve, a most egészében bemutatott Liza Wiathruck-sorozat éveken át foglalkoztatta).
A harmadik és egyben a legtöbb művész munkáit tartalmazó részből (Átjárók, menedékek, labirintusok - a műterem mint referenciapont, téma- és motívumkészlet) mindenképpen érdemes Baranyay András (aki többek közt Altorjai barátja volt) és Gémes Péter "kapcsolatát" kiemelni. Gémes házának padlásán készítette transzcendens fotóit - itt még korai, 1983-84 között készült magánmitológiájának alakjai, az angyal (vö. Kondor!), a harcos és a filozófus jelenetekbe rendezett képei láthatók -, de a későbbiekben egyetlen "tárgyává" csupasz testének fragmentumai, a vékony lábak és a fényben feloldódó kezek váltak. Baranyay egészen más kiindulópontból, de munkásságának nagy részében szintén saját kezét állítja művei középpontjába. Tőle szokatlan, strukturalista művel, alkarokról készült fotósorozattal állít emléket Gémesnek. A tükröződő labirintus legszebb példája Érmezei Zoltán és Rauschenberg János 1990-ben készített, egymást és egymás munkáit Möbius-szalagként megrajzoló festménye, amelyen nemcsak a "kép a képben" motívum hihetetlenül bonyolult és frappáns megoldását figyelhetjük meg, hanem a valós és a fiktív közötti játékot, a kép alcímében is jelölt "imaginárius perspektívát" is.
Az utolsó szekcióban ("Nem műtermek" - ideiglenes és személyes terek mint az alkotás helyszínei) döntően fiatal művészek munkái szerepelnek. A "nem műtermek" szókapcsolat ebben az esetben nem feltétlenül arra utal, hogy a kortárs művészek többsége megfelelő lehetőség híján otthonában (esetleg albérletekben, de mindenképpen személyes tárgyakkal zsúfolt terekben) készíti munkáit, hanem talán arra, hogy ez a helyzet miféle, eredendően új és kortárs válaszokat tud kicsikarni. Ebből a szempontból unikum Szabó Dezső munkássága, aki változó méretű, de mindig kis léptékű dobozterekben építi fel a mediatizált képi világot (például katasztrófákról szóló híradókat) modellező apró makettjeit, amelyekről aztán túlnagyított, ezért festői hatású fényképeket készít (amelyek persze valamilyen módon mindig felfedik, hogy képi manipulációról van szó). Szacsva y Pál a lakásában található hétköznapi tárgyakra vetít saját vagy az internetről levett fényképeket. Így körözhet a helikopter a dinnyemagos tányér felett (képünkön), és landolhat a Kondorral elindított repülőgép a könyvespolcon.
Magyar Nemzeti Galéria, C épület, III. emelet, nyitva 2013. április 28-ig
