A korábban Berlinben és Karlsruhéban bemutatott anyag itt annyiban módosult, hogy nagyobb szerepet kapott a lengyel kísérletifilm-rendező életműve, így rajzai, projekttervei és videomunkái mintegy betársulnak a Nyílt Struktúrák Művészeti Egyesület (OSAS) több mint harminc művész munkáit bemutató és A véletlen mint stratégia címen futó nemzetközi kiállításába.
Még ha el is tekintünk a véletlennel foglalkozó tengernyi filozófiai és tudományos alapvetéstől (amelyek például racionálisan próbálják leírni vagy éppen leigázni a koincidenciákat) és a ténytől, hogy a véletlen mint munkamódszer végighúzódik a 20. század képzőművészetének történetén; kis megszorítással állítható, hogy a szerepe az ötvenes évek végétől kezdve és meglepő módon éppen az analitikus/strukturalista irányzatokban értékelődött fel. Talán azért, hogy a kiszámíthatóságból eredő, néhol hűvös egyhangúságot megtörjék. (A véletlen használatának egyik alesete, amikor a mindennapi életben létrejövő véletleneket kutatják - mint tette ezt Beke László az 1972-től vezetett Véletlennaplójában vagy az aleatorikus zene egyik pápájának tartott John Cage, aki a valóságban megesett véletlen egybeesések történetét emelte be szöveges formában egyes műveibe.)
Az OSAS kiállításán döntően az egyesület profilját is meghatározó geometrikus, konkrét és konstruktivista művekkel találkozhatunk, s a korábbi kiállításokhoz képest kissé szürkévé (néhol már-már unalmassá) fakuló összképet csak a művészek által írt szövegek teszik érdekessé. Ezekből kiderül, hogy egyes alkotók (például Nádler István) szövegszerűen tagadják a létezését, míg bizonyos művek létrejöttében csak egyszerűen szinte semmilyen szerepe nincs a véletlennek mint eszköznek vagy rendezőelvnek. Például Harasztÿ István kis mobilja, a Helyezkedők II. esetében, amelyben a kis golyók kiszámíthatatlan mozgását a megváltozott mágneses erővonalak befolyásolják ugyan, de csak azért, hogy időről időre mindegyik hozzádörgölőzhessen a "Nagy Testvérhez". Vagy Csörgő Attila itt csak tervrajzi változatban szereplő Hogyan hámozzunk narancsot? című munkájában, ahol a kész installáció tökéletes működését csupán a látogatók és a teremőrök rossz, azaz nem szándékos mozdulatai tehetik tönkre.
A Fibonacci-számsoron, a kombinatorikán vagy számítógép által generált véletlen számokon alapuló művek (például Perneczky Géza fraktálrajzai) mellett külön csoportba tartoznak azok az alkotások, amelyek valamilyen módon a kocka (alea) feldobásán alapulnak. Ryszard Winiarski képein a fehér és fekete négyzetek helyét egy kocka vagy érme feldobásával határozta meg, Diet Sayler a vonalak helyzetét és egymáshoz viszonyított szögét "számította ki" ilyen módon. Bujdosó Alpár pedig egy igazi Rubik-kockát alakított át 1978-ban úgy, hogy a színes mezők helyére szövegtöredékeket helyezett. (A kockadobáson alapuló munkákból akár egy teljes kiállítást is létre lehetne hozni - ebben biztosan szerepelne Wolsky András Egy napi véletlen című 1998-as munkája, amikor egy budapesti séta során kockadobással döntötte el, hogy egy utcasarkon merre forduljon, majd az így bejárt útvonalat egy "folyamatábrán" jelenítette meg.)
A konkrét-konstruktív munkák egyik hátránya, hogy maga a koncepció erősebb a látványnál, mintegy meggátolja a művek érzéki/érzelmi befogadását. Az OSAS által rendezett kiállításon egy kivétel található. Míg Marie-Catherine és Bernard Adde munkájában a mikádó-, vagy másként marokkójáték pálcikáinak véletlenszerű elhelyezkedése fordítódik át a síkba, majd realizálódik steril és semleges festményként, Bálványos Levente ugyanebből az ötletből kiindulva egy végtelenül szenzibilis sorozatot készített. A képlékeny gipszbe véletlenszerűen beleejtett, majd később néhol a kompozíció szempontjából kiigazított, piros és fekete grafitdarabokból, a rajzoláshoz használt maradványokból, a fehér felületből kitüremkedő, néhol kazalszerű vonalhálókból összeálló gipszreliefek egyszerre ingadoznak játékosan a tér és a sík között, és sugallnak sebezhetőséget és erőt.
A két kiállítás párosítása nem volt szerencsés. Zbigniew Rybczynski tárlata mindenképpen üti az OSAS válogatását: még abban is, hogy a videomunkákhoz tartozó rajzok szépek, a filmek pedig kifejezetten fogyasztóbarátok. A lengyel animáció kiemelkedő alakjának munkáiban ráadásul fel sem fedezhető a véletlen szerepe: művei tökéletesen kidolgozott, másodpercre kikockázott jelenetekből, az adott kor technikai lehetőségeit maximálisan kihasználó képi motívumokból, körkörösen mozgó szekvenciákból, az ismétlést és a változást összepárosító jelenetekből állnak. Két korai munkája mellett (amelyek nem csupán a hetvenes évek experimentális filmművészetének gyöngyszemei, hanem viccesek is) látható az 1983-ban Oscar-díjjal jutalmazott Tango (ennek egyik percében pontosan huszonkét alak mozog egyetlen apró szobában úgy, hogy nem ütköznek egymásba), illetve a John Lennon egyik száma alapján megkonstruált humoros filmetűd (Imagine, 1986). Bár Rybczynski 1990 óta (ekkor készült az itt is látható, majd egy óra hoszszú, A zenekar című műve) nemigen készít filmeket, az általa használt képi világ ma is lenyűgözi a nézőt - pedig e munkák "csak" variábilisan ismétlődő struktúrákból állnak.
Vasarely Múzeum, Bp. III., Szentlélek tér 6., nyitva 2013. január 6-ig. Rybczynski Tango című filmje a Youtube-on, az Imagine pedig a Vimeón keresve is megtalálható.
