Magyar Narancs: Bizonyára számtalan kiállítás megnyitójára kap meghívást, amelyeknek, felteszem, nem mindig tud eleget tenni. Miért tartotta fontosnak, hogy itt legyen?
Nicholas Penny: Valóban sok helyre invitálnak, miközben rengeteg a feladatom is. Ebben a pillanatban (a beszélgetés október 26-án készült - V. J.) például épp egy frankfurti konferencián kéne lennem, ahol a világ nagy múzeumainak igazgatói találkoznak, és a jövőről beszélgetnek. De úgy döntöttem, inkább még egy napot maradok Budapesten, hogy a megnyitó után alaposan végig tudjam nézni a kiállítást. Mert bár láttam már olyan tárlatot, amely Cézanne művészetének előzményeit is bemutatja, ez a mostani minden eddiginél lényeglátóbban tárja fel az izgalmas összefüggéseket a nagy mester és nagy elődei között. És ami ennél is érdekesebb számomra, hogy ha bármelyik jelentős múzeumban valaki ezzel, vagyis egy világhírű festő analitikus tárlatának tervével állt volna elő, a legtöbb igazgató elhúzta volna a száját: áh, inkább állítsuk ki a legismertebb és legjobb műveit. Nem merték volna bevállalni, hogy olyan grafikákat, rajzokat is megmutassanak, amelyek esetleg csak a szakembereket érdeklik. Ez a budapesti kiállítás számomra olyasmit mond, hogy a Szépművészeti főigazgatója (Baán László - a szerk.) megbízik a kurátorában. Geskó Judit szabad kezet kapott, azt és onnan kölcsönzött, amit és ahonnan jónak látott. Ezért aztán olyan kiállítás került ki a keze alól, amely bizony felfokozott figyelmet igényel a nézőktől. Ez nem azt jelenti, hogy nehezen érthető, hanem hogy új nézőpontokat nyújt a megértéshez. Szerintem minden komolyabb kiállítás önálló szellemi alkotás. Ez a tárlat egy rendkívül izgalmas és komoly játékot kínál a látogatóknak. Hozzásegít ahhoz, hogy bele tudjunk helyezkedni valamelyest Cézanne gondolkodásába, és megértsük képeinek gyökereit. Szinte minden egyes képe mellett megtaláljuk az előzményeket, így könnyen felismerhetjük az összefüggéseket.
MN: Ez akár veszélyes is lehet? Ha a közönség mégsem hajlandó részt venni az intellektuális játékban, akkor a nagy befektetés kudarccal is végződhet?
NP: Épp ezért ma egyre kevesebben mernek belevágni ilyesmibe, mert félnek, hogy a kiállításra látogató nézők nem lesznek hajlandóak megerőltetni az agyukat, esetleg lustábbak annál, mintsem hogy kövessék a rendező gondolkodásmódját, és akkor bukás lesz a vége. Pedig nincs igazuk. Meg kell bízni a közönségben, nem szabad alacsonyra helyezni a mércét.
Bridget Riley: Szerintem az egyik legsúlyosabb bűn, amit a nyugati világban a múzeumok közönségével elkövettek az utóbbi időben, hogy lenézték, hogy infantilizálták. Ez rémes folyamat, amelynek során egyre inkább a könnyű megoldások felé tolódnak el a rendezések. Pedig egy ilyen kiállítás rengeteget tud adni a közönségnek. Cézanne máig nyitott könyv. Vagyis minden tanulmány, értekezés, megállapítás és bármely újabb kiállítás új szempontokat vethet fel. Végtelenül összetett személyiségű és tehetségű ember volt, akinek az életművét csak hosszú idő alatt lehet feldolgozni, ha egyáltalán valaha a végére lehet érni ennek a munkának. Így aztán az, amit Geskó Judit nyújt, épp azt segíti elő, hogy a nézők könnyebben megértsék, kit takar ez a szép név: Paul Cézanne. Nem beszélve arról, hogy engedi őket a maguk ritmusában és kedve szerint elgondolkodni, véleményt alkotni, értelmezni.
MN: Az ördög ügyvédjeként teszem fel a kérdést: nem vesznek el illúziók, amikor kiderül, hogy a művei jelentős része másolás révén jött létre? Hogy sok olyan részlet, sőt egész látvány is felfedezhető azokból a korábbi szobrokból, festményekből, grafikákból, amelyeket a Louvre vagy más múzeumok termeiben másolt hónapokon, éveken keresztül?
NP: Ez gyakran felvetett és izgalmas kérdés. De a válaszom megnyugtató. Minden ötlet, minden originálisnak tűnő gondolat valahonnan táplálkozik, valamiből származik. Ami pedig Cézanne esetében a legizgalmasabb, hogy milyen erővel tör át a saját meghatározó egyénisége. Épp azt tartom e kiállítás egyik legnagyobb erényének, hogy milyen jól láthatóan mutatja ezt a csodás művészi karaktert, ahogyan az említett nagy műalkotásokat a maga elsöprő tehetségével továbbgondolta. Én is csak ámulok és bámulok. Pedig az nem volt kérdés számomra, gondolom, mások számára sem, milyen nagy alkotóról van szó, de itt most ez még egyértelműbbé válik. Amikor az ember meglátja a híres nagy képeit, és felfedezi bennük az előzményeket, akkor döbben rá, hová lépett tovább Cézanne.
BR: Azt is hozzátenném, hogy Cézanne-t nem véletlenül nevezzük a modernizmus egyik, ha nem a legfontosabb alapítójának. Ugyanis azzal, ahogyan a múltra visszatekintett, új utakat is nyitott. Veronese, Tintoretto vagy Poussin és persze Delacroix festményeinek hatására átalakította az addigi tájképfestészetet. A nagy elődöket semmiképpen sem megtagadva, de egészen új világokat teremtett, amikor először megfestette például a Sainte-Victoire-hegy vagy később az Olvadó hó című művét. Szerintem egy alkotó csakis úgy juthat el művészete csúcsára, ha folyamatosan "gyakorlatozik". Ezen azt értem, hogy az elődök munkáit nemcsak szemmel és lélekkel, hanem a kezével is alaposan meg kell ismernie, ahogyan Cézanne tette, s ahogy szerintem minden művésznek tennie kellene. Az ő esetében a tanulmányozás egyúttal azt is jelenti, hogy a saját rajzeszközeivel, a saját művészi érzékével megpróbált másolatokat készíteni a látott alkotásokról, s ezáltal sikerült megértenie azt, amit az a másik gondolhatott és tudhatott. Vagyis a jövő megértéséhez egyedül a múlt tanulmányozásán keresztül vezet az út.
MN: Mennyire programszerű, tudatos törekvés ez Cézanne-nál?
BR: Egyik legfontosabb tulajdonsága lehetett a múltba nézésre való hajlama. Folyamatosan visszafelé szemlélődött, és közben óriási lépéseket tett előre. Természetesen ebben nem volt egyedül. Akkoriban a művészeket és a francia értelmiséget nagyon foglalkoztatta a múlt, nemcsak a történelmi, hanem a művészeti, a kulturális múlt is. Ő ebben élen járt. De ami a festészetben revelációként hatott, az - úgy gondolom - akkor történt, amikor egy egészen kicsi, Marseille melletti halászfaluba menekült, hogy elkerülje a francia-porosz háborút. L'Estaque-ban épp esett a hó, ami azon a vidéken nagyon ritka. Cézanne kiment a kikötőbe, s megpróbálta megfesteni a hóesést. Amint a havazás közben a tengerre nézett, egyszer csak olyasmit tapasztalt, amit korábban soha. A vertikális látómező végtelenségét. Ahogy az ég színe összeolvadt a tengerével és a hegyláncokéval. Amikor rádöbbent, hogy ezt kéne megjelenítenie, úgy érezte, nincs eszköze a múltból, s most neki kell ezeket megteremtenie. Azt hiszem, ez volt a modernizmus kezdetének pillanata.
NP: Persze Cézanne egyáltalán nem volt tudatában, hogy ő valami újat fedezett föl, s hogy amit ő csinál, az valaminek a kezdete. Nem tudta, merre visz ez az út. Csak az élete legvégén, a 20. század első éveiben kapott olyan visszajelzéseket, amelyek arról tanúskodtak, hogy vannak követői, hogy egyre többen akarják az általa elkezdett utat járni.
BR: Ugyanakkor azt se felejtsük el, mennyire fontosnak tartotta, hogy látványosan hasson a környezetére. Gyakran érezte úgy, hogy az ő tudását mások elrabolják tőle. Például Gauguinre rendkívül féltékeny volt, mert felismerte, hogy az ő festői gondolatai olykor megjelennek Gauguin műveiben.
MN: Ha valaki előállna egy ilyen kiállítás ötletével, elfogadná-e a londoni Nemzeti Galéria számára a főigazgató?
NP: Én személy szerint szívesen helyet adnék egy ehhez hasonló vállalkozásnak, de nálunk ez nem a főigazgató döntésén múlik. Szerencsére nincsen ilyen jellegű autokrácia. Tehát ha szóba jönne bármi ilyesmi, egy szakértőkből álló grémium hozná meg a döntést.
MN: Mennyire bevett szokás a világ más múzeumaiban, például önöknél, hogy egy hasonlóan jelentős kiállítást a miniszterelnök nyisson meg?
NP: Nagyon meg lennék lepve, ha ez bárhol megtörtént volna, én legalábbis nem emlékszem ilyenre. Miniszterelnökök általában kora reggel mennek el az ilyen nagy tárlatokra, hogy meg tudják őket nézni, mielőtt a tömeg megérkezik. Nem hiszem, hogy a megnyitás az ő dolguk lenne.
