Képzőművészet

Kis utazás címmel rendezték meg az Almássy téren a 70-es, 80-as évek generációjának önazonosítás-gyakorlatát. Azon túl, hogy ez az egész generációzás ab start gázos, már a programpontok puszta látványa is zavarba ejtett: vajon hogyan kerülnek a képbe egymás után az Ági és a Fiúk Kontroll-örökzöldjei, a kilencvenes évek kurrens dj-i és az Arató-diszkó Eruption-számai. A beharangozás mindenesetre nagyot szólt. Azt reméltem, talán mégsem nekünk harangoztak.

Hogy minden eladó, és hogy a kultúra (is) árucikk, az nekem már nem fáj különösebben, legfeljebb rutinosan, egy kicsit. Pár éve, így október végén, magam is vásározni indulok, és ha úgy hozza a sors, egészen jól elvagyok belőle még pár hónapig.

Esterházy Péter áll a puszta közepén, mögötte egy magyar tarka - nem, amiről Lyotard ír: ez a posztmodern állapot.

. .

Szóval van ez a szombathelyi zenekar, mögöttük lassan egy évtized, valamint öt nagylemez sorakozik fel, de eszünk ágában sincs holmi leltározásba fogni. Engem inkább az érdekelt, hogy az indulásuk óta eltelt idő vajon milyen mértékben változtatta meg mára a zenekar koncepcióját, hozzáállását és a többit? Nos, mint kiderült, alig. "A koncepció, legalábbis reményeim szerint, nem változott - a mi hozzáállásunk a zenéhez semmit sem. Szerencsére nem kellett változnunk. Nekünk ugyan határozott álláspontunk van a világról, a politikáról, a társadalomról, olyan ügyekről, amelyekről nem igazán szoktak szólni zenészek, ugyanakkor maga a komponálás, az alkotás számunkra ugyanolyan gyermeki örömet jelent ma is, mint bármikor. Ha valami miatt boldog vagyok az Animában, az az, hogy a zenélés ma is ugyanolyan szabad és játékos dolog, hogy nem vagyunk skatulyákba szorítva" - így Prieger Zsolt, amikor egy nyárias októberi este beszélgettünk. Szerinte a lemezeiken helyt kapó közép-kelet-európai népzenei motívumokat sem szakértőkként, hanem lelkes rajongókként válogatják a tánczenei alapok fölé, továbbra is azon elv mentén, mely szerint: "Sokkal több emberhez eljutnak így, mintha benn maradnának a saját közegükben. És Isten óvjon attól, hogy sérüljenek - mert ha megsérül, akkor elcsesztünk valamit."

Nagyobb, töményebb és továbbra is vágatlan: több film, több terem

Miután elhelyezkedik a Velencei Filmfesztivál nem hivatalos központjának számító, a századelő spleenjét és a hatvanas évek pezsgését egyszerre idéző Hotel Excelsior teraszán, és belekortyol élete második legdrágább kapucsínójába, óhatatlanul is felötlik az emberben két kérdés:

A múlt héten Média Modell címmel összegző jellegű kiállítás nyílt a Műcsarnokban az elmúlt évtized hazai médiaművészetéről, különös tekintettel a művészeti felsőoktatásban éppen tíz éve polgárjogot nyert, ám azóta is identitásproblémákkal küzdő intermédiára. A megnyitóünnepséget a Vákuum TV interaktív televíziótörténeti kabaréja zárta a városligeti Á kávézóban, a képzőművészet és a reklámipar egyre erősödő szimbiózisára pedig a Felvonulási téren párhuzamosan zajló @RC című óriásplakát-kiállítás szolgáltatott kézzelfogható példát.

Egy lemezbemutató koncerten nem feltétlen helyénvaló, ha másra kell számítani, mint ami megesett a szóban forgó lemezen. Persze ha egy zenekarnak az a filozófiája, hogy még véletlenül se ismételje magát, az kivételes helyzetet teremt. A marokkói-magyar-amerikai Chalaban ilyen. A többi meg kiderül szeptember 15-én a Fonóban, illetve e hasábokon.

nt face=Arial,Helvetica size=-1>A következő napokban tarthatunk keletnek és nyugatnak, de maradhatunk a fővárosban is: megbízható folk- és világzenei fesztiválokba toppanhatunk. Sőt.

Abban a nyilatkozatban, amelyben tizenegy európai nagyváros írta alá A Zene Európai Ünnepének alapelveit, az áll, hogy a rendezvény az élő zene ünnepeként "spontán és szabad közreműködésre kér fel szólistákat és zenekarokat", illetve arra kéri az intézményeket, hogy "biztosítsanak lehetőséget az amatőr és professzionális előadók tehetségének bemutatására". A teljes szöveg olvasható volt a Pesti Est különszámában, de talán ebből a kiragadott félmondatból is kitűnik az egykori francia kultuszminiszter, Jack Lang kezdeményezésének szelleme. Az tudniillik, hogy nehéz elképzelni a zene számára nagyobb ünnepet annál, mint hogy legalább egyetlen napra az élet hétköznapi részévé válhat: teret kaphat különösebb adminisztratív és anyagi megszorítások nélkül, megmutathatja magát, és élvezheti, akinek kedve van. 1995 óta, többé-kevésbé, Budapesten is.

Hogy fellép Boban Markovic zenekara + a Kispál és a Borz, az egy dolog. Én annak is hírét vettem, hogy az Aba Napokon potyán mérik a rétest, és megnyílnak a borpincék is, hasonló árfekvésben. Hmm. Túrós rétes, mákos rétes, meggyes rétes, ennek a fele sem tréfa, csak úgy porzott az M7-es alattam.

Az idei nem nagyon különbözött a tavalyitól: volt egy vörös szőnyeg, egy fesztiválpalota, huszonhárom versenyfilm és vagy harmincezer hivatalos akkreditációval bíró résztvevő, közöttük hatszáz fotós és mintegy háromezer újságíró. Mindenki tette a dolgát: a vörös szőnyeget már 9-én leterítették, a sztárok 10-étől szorgalmasan sétálgattak rajta, a fotósok megszállottan kattogtattak rájuk, az újságírók pedig megírták az egészet. Állítólag voltak valahol filmek is, de azokat nem nagyon láttuk, amit tudni kellett róluk, fel-felcsipegettük az interneten.

Fődíj Káldy László: A robogós ember