A frankfurti Suhrkamp könyvkiadó június végén jelenteti meg egyik legolvasottabb írója, Martin Walser Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála) című művét, aminek az előzetes közlését a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) vezető szerkesztője nyílt levélben tagadta meg. Indoklása szerint a regény a gyűlölet dokumentuma, és hemzseg a félreérthetetlen antiszemita kliséktől.

A frankfurti Suhrkamp könyvkiadó június végén jelenteti meg egyik legolvasottabb írója, Martin Walser Tod eines Kritikers (Egy kritikus halála) című művét, aminek az előzetes közlését a Frankfurter Allgemeine Zeitung (FAZ) vezető szerkesztője nyílt levélben tagadta meg. Indoklása szerint a regény a gyűlölet dokumentuma, és hemzseg a félreérthetetlen antiszemita kliséktől.Akönyv egy sztárkritikusról szól, aki látszólag gyilkosság áldozata lesz. A lehetséges tettes egy író, akit a kritikus földbe döngölt recenzióival. Noha a végén kiderül, a kritikus csak eljátszotta a nagy halált, hogy szeretőjével zavartalanul enyeleghessen, a regény hosszan foglalkozik azzal a kérdéssel, miért is érdemelte volna meg, hogy meggyilkolják, "vagy ha nem is halt meg, legalább ne éljen". A főhős, a beszédes nevű André Ehrl-König összetéveszthetetlen karikatúrája Marcel Reich-Ranickinek, a német kritikuspápának. Az FAZ állásfoglalása a szatírát kulcsregényként értelmezte, amit a sajtó nagy része átvett, és a mű több szereplőjét is azonosította Ranicki környezetével. Ugyanakkor Frank Schirrmacher, a levél szerzője a szatíra műfaji hagyományait, de még az én és elbeszélő én közötti alapvető különbséget sem vette figyelembe, egyszerűen morális alapon döntött. "A regény kivégzés", "leszámolás Marcel Reich-Ranickivel", "fantázia a gyilkolásról", amely nem a kritikus, hanem a zsidó kritikus ellen irányul - írta a levélben. Szerinte különösen ízléstelen az a rész, amikor kiderül, hogy a kritikus él, és felesége azt találja róla mondani: "Hogy megöljék, az nem illik André Ehrl-Könighez." Ezzel Walser, véli a szerkesztő, a varsói gettót is túlélő Ranicki "szerencséjét" parodizálja, az örök zsidó sérthetetlenségének tézisét viszi tovább. Az FAZ pedig nem hajlandó asszisztálni ahhoz, hogy a "gyilkosságot fiktív módon bepótolják". Idéz egy-két Hitler-zsargonban megírt szófordulatot, és magát Ehrl-Königet is, aki mintha jiddis beütéssel intonálná a németet.

Walser soha nem gondolta volna, hogy a könyv miatt antiszemitának bélyegezik. Magyarországon is "antifasiszta íróként" ismert, köztudott, hogy a 60-as években segítette Willy Brandt kampányát, Tölgy és angóra című drámája pedig tananyag az egyetemen. Bár 1998-ban a Budapesti Könyvfesztivál vendége volt, a 80-as évek második felétől nem jelent meg újabb Walser-opus magyarul. (Korábban idehaza is kiadták Túl a szerelmen, Menekülő ló, Lélekedzés, Hullámverés című munkáit.) Ezt utólag lehetne azzal is magyarázni, hogy esszéiben, majd Dorle und Wolf (1987) című novellájában a német kérdést és az újraegyesítést kezdte feszegetni, és kifejtette: míg a nemzet megosztott, addig a fasiszta múltat is csak elfojtani lehet. Magyarországon talán csak Walser megcímkézéséről hallottak: a baloldali író "mértékadó vélemények szerint" jobbra tolódott.

Maga Walser új könyvével kapcsolatban azt állítja, a kéziratot több irodalomértővel is elolvastatta (többek között Siegfried Unselddel, a Suhrkamp főnökével, aki a műben is megjelenik), de egyikük sem figyelmeztette, hogy bármit is ki kellene húznia a regényből. "Hogy Ehrl-König zsidó, gyakorlatilag csak akkor kerül szóba, amikor a média a vélt halálesetre reagál" - nyilatkozta Walser. "Egyébként sosem írtam volna olyan regényt, amelyben a kritikust valóban megölik." Az író ragaszkodik ahhoz, hogy a művet komédiaként értelmezzék, "csakhogy most a valóság fáradozik azon, hogy felülmúlja a szatírát". Olvasatában a regény a kultúra területén tapasztalható hatalomgyakorlásról szól. Meghatározó jelenete az a tévéshow, amely bemutatja, hogyan dolgozik a kritikus a televíziózás korszakában, amikor jóval brutálisabban és igazságtalanabbul léphet fel. Visszautasítja Schirrmacher érvelését, hogy a kritikus tagadó magatartása a bomlasztó zsidó sztereotípiáját utánozná. Walser idézett szóalkotásai ("lekicsinylés öröme", "tagadás ereje") ezzel szemben kifejezetten olyan pozitív tulajdonságokat jelölnek, melyek nélkül az ember nem tudná magát definiálni, de "még a Der Spiegel sem tudna megélni".

Helmut Karasek szerkesztő, kritikus (Der Tagesspiegel) Walser regényét irodalmi öngyilkosságnak nevezte, a Fuldaer Zeitung viszont Schirrmacher ellentámadását véli kivégzéshez hasonlatosnak. A kortársak közül többen megkérdőjelezték Walser beszámíthatóságát, és utaltak arra, hogy a 75 éves író szeret a média áldozatának szerepében tetszelegni. A hamburgi Financial Times bírálja az FAZ-szerkesztőt, mert a könyvet tények egyszerű reprodukciójának tekinti. Pedig Schirrmacherről igaztalan állítani, hogy nem ért az irodalomhoz, viszont pontosan tudja, hogyan válik egy szimpla sztori hangos médiaeseménnyé. A Martin Walser-ügy ugyanis nem egészen tematizálatlan szellemi térbe érkezett, hiszen Németországban a választási kampány sodrában vita kezdődött az antiszemitizmusról Jürgen W. Möllemann FDP-vezér populista kijelentéseinek köszönhetően. ("A zsidóellenes ellenérzésekért maguk a zsidók felelősek" stb.) Az FAZ már május elején reménykedett benne, hogy Walser, akinek esszéinél csak beszédei alkalmasabbak a konszenzus felrúgására, Schröder kancellár felkérésének eleget téve Berlinben, a kapituláció napján tartott előadásában jól beolvas az intellektueleknek. Ez elmaradt, de az új diskurzusban szót kellett kapnia, hiszen négy éve a frankfurti Pál-templomban tartott beszédével antiszemitizmusügyben már felkorbácsolta a szenvedélyeket, és hoszszas polémiába keveredett Ignatz Bubisszal, a Zsidók Központi Tanácsának akkori elnökével. Walser akkoriban arra figyelmeztetett, hogy Auschwitzot a nyilvánosság előtt erkölcsi taglóként használják jelenkori célok érdekében, és követelte a lelkiismereti szabadságot, amit sokan úgy értelmeztek, hogy örökre le szerette volna zárni a holokauszttal kapcsolatos folyamatos szöszmötölést. Mindenesetre Walser magyarázkodásra kényszerült, de úgy tűnt, ekkor még ő használta a médiát. Most mintha az író esett volna bele a média csapdájába.

Reich-Ranicki egyébként arra kérte a Suhrkampot, hogy a kiadó hagyományai miatt tekintsenek el a Walser-mű megjelentetésétől, amit a kiadó elutasított. A kritikust egyébként nem először "tették el láb alól", 14 évvel ezelőtt Helmut Hei§enbüttel (Nachruf bei Lebzeiten) vetemedett erre. Augusztusban pedig ugyancsak a Suhrkampnál jön Bodo Kirchhoff regénye, a Schundroman, amelyben a kritikust a Frankfurti Könyvvásáron tévedésből leteríti egy bérgyilkos golyója, a gyanú pedig két íróra terelődik. Az egyikben Günter Grasst, a másikban pedig Martin Walsert vélhetjük felfedezni.

Bogár Zsolt