A fiatal szobrászművész munkásságának jellegzetessége a különleges anyaghasználat (műveiben olyan, a szobrászattól idegen elemek bukkannak fel, mint az expander, a dísztárcsa, a szobanövény, a nyakkendő, a fémvödör vagy a tonfa és a sarló), a konceptuális humor és irónia, a barkácsesztétika és a változatos médiumhasználat. Továbbá gyakran él művészettörténeti utalásokkal (lásd azt a tavalyi művét, melyben a duchamp-i Palackszárító lekicsinyítve és egy üvegbe zárva jelenik meg).
A művész mostani kiállításának formai előzménye a 2014-es Kettős látás sorozat; legalábbis annyiban, hogy itt is különös porcelánnippek a főszereplők. Míg ott az alakok (kislány vizslával, kisfiú nyúllal) tengelyszimmetrikusan összenőttek, most a párok (a kisplasztikák) felülete „mutálódik” vagy transzformálódik. A sorozatgyártott „eredeti” nipp így két módon jelenik meg; furcsa, burjánzó kinövésekkel (amely valójában a szobor felületére kémiai eljárással ráépített kristálystruktúra) és némiképp absztrahálódva (a művész a „beszkennelt szobor poligonális hálóját digitálisan redukálta, és 3D-ben kinyomtatta”). Mindkét eljárás jellegzetessége, hogy Szalay manuálisan nem „nyúl” a művekhez.
Maguk a munkák, a geometrikus absztrakt szobrok egyfajta, a greenbox technikára emlékeztető, kisebb kalitkadobozokkal tagolt keretrendszerben vannak installálva; ily módon kiemelődnek önnön fizikai terükből és önmaguk jelzésévé válnak. Bizonyos értelemben megszűnnek mint tradicionális szobrok; bár ettől még nem kevésbé viccesek.
Lehetséges persze, hogy e munkákkal – mint az a kiállítás megnyitószövegében olvasható – „Szalay ironikusan állást foglal a műfaj jelenlegi térhódítása eredményeként létrejövő, csak formai alapon létrehozott absztrakt szobrászati művek ellen”. Engem sokkal inkább lenyűgöz az önjáró produktumok felszíne mögül előlopakodó horror.
acb Galéria attachment, nyitva február 24-ig
