Képzőművészet

Az 1985-ben eredetileg zongorára írt darabot John Cage Gerd Zacher kérésére dolgozta át orgonára. A négyoldalas partitúrát kísérõ megjegyzést: "as slow as possible", azaz "amilyen lassan csak lehet", az orgonamûvészek 1997-ben tartott trossingeni konferenciája filozófusok, zenetudósok bevonásával igyekezett értelmezni. A mû elõadása végül az akkor már halott mester 89. születésnapján, 2001. szeptember 5-én, "rövidebb" szünettel kezdõdött - másfél évig ugyanis csak az orgona fújtatójának lihegése hallatszott -, majd 2003. február 5-én csendült fel az elsõ akkord. Most, július 5-én két - más értelmezésben egy, hiszen oktávállásban levõ két "e"-rõl van szó - újabb hanggal bõvült a koncert.

Annak ellenére, hogy egy hónappal ezelõtt még egyáltalán nem volt biztos, megtartják-e Délkelet-Európa legnagyobb zenei fesztiválját, az újvidéki Exitet, idõben elkezdõdött, sõt hétfõn reggel be is fejezõdött. Hiányosságok voltak, de nagyobb fennakadások, gondok nem, egyedül csak a King of Lion-koncert maradt el, mert a dobos elõzõ napi fellépése közben eltörte a kezét. Valószínûleg ez lesz az egyetlen olyan kis malõr, amit a szervezõk nem a kisded politikai játékok számlájára fognak írni.

Salamoninak álcázott döntéssel zárta le a Magyar Televízió a kulturális mûsorok pályázatát: papíron a Rakott nyert, de a tervek szerint a Gang is folytatódik szeptembertõl. Ha lesz rá pénz.

A miniszterelnök Európa-terv nevû tavalyi ötletrohamának talán legemlékezetesebb pontja az állami múzeumok ingyenessé tétele volt. A 2003 februárjában elhangzott bejelentés meglepetést keltett a múzeumi szakmában, az ígéret azonban határidõre teljesült: az állami közgyûjtemények idén május 1-je óta belépõjegy nélkül látogathatók. (Lásd: Tárlatvezetés, Magyar Narancs, 2003. február 27.)

Bár a széles közvélemény figyelmét többé-kevésbé elkerülte, nemrég ünnepet ült a magyar könyvkiadás. Megjelent hat új Maigret-fordítás.

Tavaly decemberben a Magyar Televízió pályázatot írt ki kulturális mûsor készítésére. A négy gyõztes - Rakott, Kultóra, Konyak és Gang - mûsoronként három próbaadást készített (az utolsót jövõ kedden láthatjuk), közülük a legjobb szeptembertõl hetenként jelentkezik. A kiíró állítólag nem csak a nézettség alapján dönt.

Gus Van Sant Elefántja nemcsak izgalmas formanyelve, de a tartalma miatt is figyelemre méltó. Persze nem a kamaszok világáról szól, hanem terroristák által tematizált globális közgondolkodásunkról. De nincs ezzel egyedül. Ha nagy vonalakban felidézzük a lázadó mozi történetét, látni fogjuk, a vásott kölkök vásznán mindig is a felnõttek társadalmának éppen aktuális közállapotai jelennek meg. Mindez 1933-ban kezdõdött.

A rendes filmfesztiválokkal összevetve talán itt vetítették a legnehezebben nézhető, legkevésbé élvezetesés legkevésbé filmszerű műveket. A gyanútlan nézőazt hihette: roma valóságshow-t lát online vagy Tarkovszkijt dokumentumfilmen. Vagy a kettő ötvözetét.

Tiéd vagyok - szólt a Nap, és kelt.Költészet kelletlenül tért magához. ' a Holdat szerette: ősidők óta éjszakai műszakban dolgozott. Különben is: érzékeny bőrét gyilkos erővel perzselték a Nap sugarai. Hát bűnös ő, hogy máglyára vonják?Meg kell mutatkoznod - szólt a Nap, az ő napja -, elég a fénykerülésből.

Manapság, amikor - kis túlzással - hetente nézhetünk új dán filmet, elkélne valamiféle iránymutató abban a tekintetben, hogy melyiket nézzük dogmás darabnak és melyiket csak szimpla dán mozinak.

Március 4-i számunk rövid recenziót közölt Fonyódi Péter Beatkorszak a pártállamban című kötetéről, melyben III/III-as dokumentumok is megjelentek. Ezekhez szolgál adalékul az alábbi írás.

A Tölgyfa Galéria mindenképpen azon kultikus helyek közé tartozott Budapesten, ahol a rendszerváltást követő évek eufóriája a legnagyobb koncentrációban volt tapasztalható, akárcsak a Tilos az Á!-ban vagy a Szerb utcai Egyetemi Színpadon és sok más, akkor még bőven kidobó- és beugrómentes helyen.

A Böszörményi út elején, egy apró pinceműhelyben szorgoskodott egy kék szemű, középkorú asszony, a költői nevű Stiglic Erzsébet - a hangszerkészítő. Miután a 60-as évekről van szó, a hangszer a GITÁR volt. A budai gitárőrültek mind Erzsi nénihez zarándokoltak, ha valamire szükségük volt. Vagy csak egy kis nézelődésre. A főnök asszony és válaszfal mögött dolgozó segédje a sárgaréz bundokkal ellátott fogólapok készítésével és alkalmazásával írta be nevét a magyar hangszerkreációk aranykönyvébe. Soha a büdös életben nem lehetett, még A-síp segítségével sem behangolni azt a gitárt, amelynek érintőit nem Stiglic illesztette helyükre. Mivel a házilag barkácsolt lapgitárok egyetlen, valódi szakmunkát igénylő eleme ez volt, Erzsi néni gyors szemrevételezés után befogadta a deszkákból kivágott, bikaszarvú, rakétacsúcsos, csupasz testeket, és tette a dolgát. Az én első (orosz) dobozgitáromat szintén ő alakította át hathúrosra; máig sem tudom, hogy a nélkülözhető hetediket mire használták a birodalomban. A pestieknek is volt egy ilyen szakműhelyük, arról a Duna túloldalán élő gitárveteránok mesélhetnének.