Végsõ soron a GDP-nek is kellett a rendszerváltás után úgy tíz év, hogy utolérje 1989-es önmagát, kivártuk ezt is. Maigret-ügyben persze történtek próbálkozások a 90-es évek elején, a filológia jelen állása szerint ekkor összesen hat új fordítás látott napvilágot, három egy induló, ám hamar hamvába holt sorozatban (Hunga Könyvek). Ám a Maigret-k zöme a 70-es, 80-as években az Európa Könyvkiadó két krimisorozatában, az Albatroszban és a Fekete könyvekben jelent meg szédítõ, százezres példányszámokban. Summa summarum: magyarul mindeddig 26 Maigret látott napvilágot, amivel is az európai középmezõny alján tanyázunk, ideje volt tehát belehúzni. S hogy az öröm még nagyobb legyen: az új kiadások a legmesszebbmenõkig és még azon túl is kielégítenek minden olvasói igényt, de errõl késõbb.
Osztálylétrán Franciaországban
A Maigret-történetek - öszesen 75, a novellákat is beleszámítva 103 - mintha ugyanannak a regényfolyamnak a darabjai lennének, bár természetesen mindegyiknek van eleje és vége. E darabokból kikerekedik a (fõ)felügyelõ életrajza: ám szorgalmas filológusok kiszámolták, hogy bár a regénysorozat ideje vagy 45 évet ölel fel, Maigret ez alatt az idõ alatt mindössze tíz-egynéhány évet öregszik. (Simenon egyébként nem csak az idõvel, a térrel is könnyû kézzel bánt: egyes Maigret-fanatikusok kifejezetten sportot ûznek abból, hogy megkeressék az egyes regények pontos helyszínét: ez rendszerint nem szokott sikerülni.)
A felügyelõ életpályája sok mindenben emlékeztet megalkotójáéra, sok tekintetben meg annak a negatívba fordított változata (Simenonról lásd keretes anyagunkat). Közös a plebejus származás, az erõs felfelé törekvés, miként a katolikus neveltetés is: Maigret egy jószágigazgató gyermekeként látta meg a napvilágot, s tehetsége és szorgalma révén innét emelkedett a rendõri hierarchia magasabb régióiba. Hogy Simenont mennyire izgatták a szociális mobilitás lélektani következményei, nem csak központi alakjának pályarajzából derül ki. Történeteiben a bûncselekmény szinte mindig a felemelkedés vagy a lecsúszás közben esik, a társadalmi státusváltásnak, a kulturális-civilizációs környezet megváltozásának mintegy vele-járójaként. Sokszor saját múltjuk nyúl az áldozatok vagy a tettesek után, többször az új jövedelmi és osztálykorlátokon keresztül. Az új regényeknél maradva: hiába lesz a vidéki henteslegénybõl országos húsbolthálózatot kiépítõ mágnás (Maigret kudarcot vall), ugyanaz a fukar, gyanakvó paraszt marad világéletében, akin gyilkosa egy régi sérelmet torol meg; a Maigret és a fantomban a dúsgazadag holland arisztokratát a párizsi proli-kokottal kötött mésalliance vezeti rossz útra és így tovább.
Magánzók közt
E kegyetlenül szigorúan hierarchizált társadalomban a felemelkedés talán legbiztosabb lehetõsége az állami szolgálat. Maga Maigret is állami hivatalnok. Mint ilyen, szinte egyedülálló a bûnügyi irodalom kultuszfigurái között: leghíresebb kollégái közül talán csak Steve Carella és a 87. körzet detektívjei állnak állami alkalmazásban (no meg Columbo, bár õ határeset: a Los Angeles-i rendõrség hadnagyaként is tökéletesen hozza a civil balfasz figuráját): a többiek magánemberek. Vagy mûkedvelõk, akik rejtélyeket gyûjtenek, mint Miss Marple, Sherlock Holmes, vagy magándetektívek, mint Poirot, Marlowe és Lew Archer (a kitûnõ Ross Macdonald hõse), hogy az ügyvéd Perry Masonról ne is beszéljünk. Az amerikai magándetektívek (és Mason) jelen szempontunk szerint éppenséggel Maigret ellentétei: s a francia és az amerikai minõségi tömegirodalom jellegzetes hõseinek eltérõ társadalmi pozíciójába talán nem fellengzõsség bizonyos civilizatorikus különbségeket is belelátnunk. Az igazságszolgáltatást minden demokratikus társadalom monopolizálja: az igazság keresését - és ez alatt most pusztán ama kérdés megválaszolásának szándékát kell értenünk: ki a tettes? - azonban nem. És ha komolyan vesszük azt, hogy az igazság nem az állam privilégiuma, hanem személyes alapjog, és az igazságot bárki, az állam bármely polgára keresheti, célszerû, ha ezt az illetõ egy magánjogi szerzõdéssel szakemberre bízza. Az amerikai regényhõsök ebbõl a filozófiából teremtenek maguknak megélhetést, ez az iparág alapja; s emiatt az emberi szabadság legtávolabbi határmezsgyéin mozognak. Sõt, néha még azon is túl. Marlowe ezt így fogalmazza meg A magas ablakban annak az egyébként rokonszenves rendõrtisztnek, aki a megbízója felõl érdeklõdik: "Amíg maguk a saját bõrükben vannak, nincsenek az enyémben. Amíg magukban nem lehet megbízni, hogy mindig és mindenkor, minden idõben és minden körülmények között az igazságot keresik, azt meg is találják, és hagyják hullani a cserepeket, amerre épp esnek - amíg ez az idõ el nem jön, addig jogom van a saját lelkiismeretemre hallgatnom, és védenem az ügyfelem érdekeit, ameddig csak tudom. Mindaddig, amíg biztos nem vagyok benne, hogy nem ártanak neki többet, mint amennyit az igazságnak használnak. Vagy addig, amíg olyasvalaki elé nem hurcolnak, aki beszédre tud bírni." (Marlowe, a szabadság és a hûség e romantikus bajnoka a maga ravasz módján persze nemcsak a tényállás megállapítását privatizálja, hanem az igazságtételt is: nyomozásai végén rendszerint inkább mégsem közli a rendõrséggel a megbízóiról tudomására jutott terhelõ adatokat.)
Maigret más környezetben, más filozófia szerint, másképp mûködik. A bûnügyek felderítésekor nem pusztán az eszére s különösen nem kemény öklére hagyatkozik (bár zsenialitásának az okosság kétségkívül egyik alkotóeleme), hanem legalább annyira a beleérzésre.
A tökéletes hivatalnok
Mielõtt az eseményeket megkísérelné a megfelelõ idõrendbe és logikai sorba helyezni, az áldozat és a szóba jöhetõ tettesek sze-mélyiségét rekonstruálja: vagy in-kább éli át. Ez a legfélelmetesebb képessége: a tapasztalat és az emberismeret. A humanizmus. A részvét, amely Maigret-ben még a tettesekkel szemben is megmoccan, akkor is, ha azok a bárd alatt végzik. És rendszerint épp ez történik velük. Minthogy Franciaország csak 1981-ben törölte el a halálbüntetést (a nyilvános lefejezést pedig 1939-ben!), Maigret sikeres emberölési nyomozásai - és majd mindegyik ilyen - feltehetõleg a guillotine alatt végzõdnek. (Akkor is, ha a halálos ítélethez valamilyen súlyosító körülmény is szükségeltetett: hisz a nyomozások során épp ezek derülnek ki, a nyereségvágy, az aljas indok.) Maigret nem a maga nevében és a maga törvényei szerint oszt igazságot, mint Marlowe; a rendõrtiszt az államgépezet elengedhetetlen funkcionáriusa, s e csavarnak nem dolga, hogy az egész mechanizmus igazságosságáról töprengjen. De az õ képességei és tulajdonságai az állam legjobb képességei: intuíciója, empátiája, okossága, kreatív logikája, tisztessége kölcsönöznek félelmetes erõt az államgépezetben megtestesülõ morális rendnek. Maigret-t persze vegzálják "felülrõl": a felügyelõ néha még politikai jellegû instrukciókat is kap, ám ez a normától való eltérés, aberráció, hiba. ' nemcsak zseniális, de megvesztegethetetlen is. A tökéletes hivatalnok; a világirodalom egyik legnagyszerûbbje. (Az új sorozat egyik regényében - Maigret dühbe gurul - a gyilkos azért olyan undorító figura, és Maigret azért gurul dühbe, mert a korrumpálhatóság hírét kelti a Police Judiciaire-rõl.) Az õ integritása és semlegessége adja az állam integritását és semlegességét is. A demokratizmusát. E viszony kölcsönös: Maigret nemcsak ad, de kap is. Nyomozásait ijesztõ apparátus segíti: nincs az az információ, amit a bûnügyek szóba jöhetõ elkövetõirõl (s hol vagyunk még a gyanúsítástól!) a felügyelõ ne bírna pillanatok alatt megszerezni. Házmestereket, szomszédokat, leskelõdõket, arra járókat, egykori ismerõsöket faggatnak ki rémületes hatékonysággal a felügyelõ parancsára a szélrózsa minden irányába szétszéledõ rendõrhadak; nincs banktitok, nincs adatvédelem, nincsenek személyes jogok - és nincs ügyvéd sem a sokszor hosszú éjszakákon át tartó kihallgatásokon. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a felügyelõ jogot sértene: a korabeli francia eljárásjog szerint a nyomozást a feltételezhetõ tettes kilétének megállapításáig a rendõrség végzi, s az gyûjti össze a bizonyítékokat is. Szinte korlátlan hatalommal. A nyomozást ezen a ponton veszi át a vizsgálóbíró, s vele szemben már fordulhat ügyvédhez a gyanúsított. Az egyik késõi Maigret-regényben, a Maigret és a lusta betörõben a fõfelügyelõ épp ennek a mai szemmel nézve kissé represszív berendezkedésnek a múlásán borong, s azt fájlalja, hogy a bírák és az ügyészek mindinkább korlátozni akarják a rendõrség hatáskörét. Maigret személyisége tökéletes szimbiózisban él a francia állam személyiségével: az õ erkölcse a francia állam erkölcse is, s ha módszerei mai szemmel nézve némiképp megkérdõjelezhetõnek is tûnnek, az eredmény mindent igazol. Hiszen Maigret mindig megtalája a tettest; nyomozásai rendszerint beismerõ vallomással végzõdnek. A gyanúsított megtörik, az erkölcsi rend helyreáll. Az állam pedig igazságot tesz. A lehetõ legkegyetlenebbül.
Az állam én vagyok
A Maigret-történetek társadalomrajza lenyûgözõ: Simenon a francia realista próza legnagyobb hagyományait folytatva vonultatja fel gazdagok és szegények, urak és szolgák, arisztokraták, nagy- és kispolgárok, párizsiak és falusiak végeláthatatlan sorát; megmutatja a tárgyaikat, a környezetet, amiben élnek, kastélyaikat és hónapos szobáikat; elmondja, mit esznek és mit isznak, milyen ruhát hordanak, honnan jöttek és hova tartanak, hogyan dolgoznak, hogyan irányítják hétköznapjaikat bevett szokásaik; s eme aprólékos részletezésen keresztül jut el cselekedeteik legmélyebb mozgatórugóihoz. Hiszen honnan máshonnan is fakadhatna a legszélsõségesebb emberi cselekedet, a gyilkolás, mint a lélek legmélyérõl? Ám minél alaposabb e társadalomrajz, minél gazdagabb ez az embergyûjtemény, s minél több tudás van benne a világról, annál szembetûnõbb, hogy Simenon valamiféle idõtlenségbe süppedve ábrázolja a XX. századi Franciaországot. A Maigret-folyam cselekményének ideje 1913-tól - Maigret elsõ nyomozásától - úgy az 50-es évek végéig tart. Ebben testvérek között is benne van két világháború, a francia állam függetlenségének elvesztése, öt év német megszállás, a Pétain-kormány, a kollaboráció és az ellenállás - amit nyugodt lélekkel nevezhetünk polgárháborúnak is -, De Gaulle felszabadító háborúja, aztán a második köztársaság bukása, Indokína, Algéria és De Gaulle elnöki rezsimje. Mindezekrõl a turbulenciákról azonban az olvasó legfeljebb tud, ha tud, de nem értesül róluk a regényekbõl. Hogy Maigret a Vichy-rezsim alatt is nyomozott-e, kérdéses; Simenon késõbb azt állítja hõsérõl, hogy ez alatt az idõ alatt De Gaulle csapatainak szolgálatában állt. Az azonban bizonyos, hogy Simenon írt Maigret-történeteket 1939 és 1944 között is, szám szerint hatot, s ezek meg is jelentek a Gallimard-nál. A szemérmesség okát némi rosszindulattal kereshetjük a szerzõ életrajzának ebben a részletében is: de talán inkább arról van szó, hogy Simenont épp az állam legszilárdabb, minden viharos politikai változásnak ellenálló talaja foglalkoztatta. Az államgépezetet összetartó, alsóbb szintû, de legfontosabb mechanizmusok történelmen kívüli állandósága, másrészt az egyszerû emberek élete; szenvedélyeik, vágyaik, táplálkozási és alkoholfogyasztási szokásaik, a boldogulás és a felemelkedés utáni sóvárgásuk idõtlensége. S e kispolgári, történelem alatti hedonizmus legjellegzetesebb megtestesítõje s legnemesebb vonásait összegzõ szuperszemélyisége nem más, mint a mi szeretett fõfelügyelõnk. Maigret - a maga enyhe alkoholizmusával, kisvendéglõi ebédjeivel (a Maigret-regények étel- és itallapja végeláthatatlan: a felügyelõ minden regényt végigeszik és -iszik), Loire menti kiskertjével, szótlan feleségével, nagyon mélyre fojtott vágyaival, a Richard Lenoir körúti lakás minden borzalmas ürességével - a francia kispolgár apoteózisa.
A Maigret-történetekben nem lehet csalódni: pont olyan nagyszerûek az elsõ, mint a középsõ vagy utolsó darabok. S a magyar kiadó nagyszerû munkát végzett: kitûnõek a fordítások, tökéletes a könyvek mérete, szép a fedél- és a könyvterv, pompásan orientálnak a fekete-fehér címlapfotók, s szellemes ötlettel a belsõ borítók a történetek helyszínét ábrázoló térképeket tartalmaznak. Írjuk ide hát mindazok nevét, akik közremûködtek ebben: a sorozat szerkesztõje Zsámboki Mária, a fedélterv Gerhes Gáboré, a fordítás Vargyas Zoltán, Pacskovszky Zsolt, N. Kiss Zsuzsa, Takács M. József, Szántó Judit és Tótfalusi Ágnes munkája. Várjuk a következõ darabokat.
Bojtár B. Endre
Maigret és az idõs hölgy; Maigret és a Langaléta; Maigret dühbe gurul; Maigret és a fantom; Maigret és a hajléktalan; Maigret kudarcot vall; - Park Kiadó, 1500 Ft darabonként
Georges Simenon
A periféria perifériájáról indult. A frankofón peremvidéken, a belgiumi Liége-ben született 1903-ban, szegény családban, s ott is jár iskolába, méghozzá a jezsuitákhoz. Nem sokáig bírja az ultrakatolikus kiképzést: 15 éves korában elege lesz az egészbõl, és beáll újságíró-gyakornoknak. A Gazette de Liége-nél lesz lótifuti, rendõrségi és bírósági tudósító. Itt sem sokáig húzza (pedig 17 éves korában már állandó kolumnája van a lapnál): menyasszonyával 19 éves korában Párizsba költözik. Feltett szándéka, hogy az írásból fog megélni: párizsi pályáját újságírással meg füzetes kalandregények tömegtermelésével kezdi. Néhány év alatt szédületes karriert fut be, s jómódú ember lesz. Nem elégszik meg ennyivel: úgy véli, a magas irodalom és az irodalmi körök felé a bûnügyi regényen, ezen a "félirodalmi" mûfajon át vezet az út. Maigret figuráját a saját maga által alkotott legenda szerint egy hollandiai hajókirándulás alatt találja ki: Delfzijl-ben ma szobra van Maigret-nek. A sorozat elsõ darabjait a Fayard adja ki, Simenon késõbb a Gallimard-hoz, végül a Presses de la Cité-hez szerzõdik. A felügyelõ alakja hamar népszerûvé válik, olyannyira, hogy Simenon féltékeny lesz rá: úgy érzi, a "félirodalmi" siker elzárja az utat a további "magas irodalmi" érvényesülés felé. Ezért 1934-ben úgy dönt, abbahagyja; a közönség nyomására azonban 1942-ben folytatja a sorozatot. A német megszállás évei alatt is Párizsban él és alkot, 1945-ben viszont - talán hogy a kellemetlen kérdéseket elkerülje - Amerikába költözik. Ekkor már dúsgazdag ember: vagyonát elsõsorban a Maigret-sorozat páratlan nemzetközi sikerének és a filmjogoknak köszönheti. 1952-ben visszatér a kontinensre, elõször Dél-Franciaországban, majd Svájcban telepszik le; és Amerika után kastélynál alább soha nem adja. Magánélete meglehetõsen zaklatott: elsõ feleségétõl elválik, a második elõbb megbolondul és utána válnak; élete utolsó éveire az ápolónõjét veszi feleségül. Három gyermeke közül a lánya, Marie-Jo öngyilkos lesz. Mindeközben Simenon finoman fogalmazva is kicsapongó életet él: pályafutása során több ezer nõt dönt ágynak, leginkább prostituáltakat, akiket nemritkán aktuális feleségei hajtanak fel neki. Ezt a szenvedélyét egyébként a Maigret-regények egyik legvisszataszítóbb figurájában, Gouin professzorban örökíti meg (Maigret csalódik). Az utolsó Maigret-regényt (Maigret és Monsieur Charles, magyarul még nem jelent meg) 1972-ben veti papírra. A nyolcvanas években megírja emlékiratait. 1989-ben Svájcban hal meg.
