Gus Van Sant Elefántja nemcsak izgalmas formanyelve, de a tartalma miatt is figyelemre méltó. Persze nem a kamaszok világáról szól, hanem terroristák által tematizált globális közgondolkodásunkról. De nincs ezzel egyedül. Ha nagy vonalakban felidézzük a lázadó mozi történetét, látni fogjuk, a vásott kölkök vásznán mindig is a felnőttek társadalmának éppen aktuális közállapotai jelennek meg. Mindez 1933-ban kezdődött.
n "Könyveinket tűzbe vetjük, a tanítót meg ráültetjük" - skandálják a gyerekek a Magatartásból elégtelen című, 1933-as Jean Vigo-filmben. Mi pedig kénytelenek vagyunk igazat adni a lázadók haragjának, hiszen a gyerekek érzelmeivel, lelkiéletével, érzékenységével mit sem törődő poroszos drill elleni kirohanás jogos. Így van ez a mai napig. Nem is a kirohanások jogossága elmélkedésünk tárgya, hanem a lázadás mikéntje. Itt bizony már rendesen kísért a náci őrület anarchikus "rendje". Jean Vigo, akit egyébként a filmművészet Rimbaud-jaként tartanak számon, a film formanyelvének tekintetében közel harminc évvel előzte meg korát. Figyelemre méltó, hogy kamerája szinte örömtáncot jár a gyerekek anarchikus győzelme körül, mégis árnyalja a képet az egyetlen emberszabású tanár, aki remek Chaplin-imitációt ad elő. A 30-as években tehát az ember lesz a fő ellenség.
A franciák után az olasz neorealisták szedik elő a gyerekek problémáját és állapítják meg: a háború a legmaradandóbb sérüléseket a gyerekek lelkében okozta. Vittorio de Sica 1946-ban neki is áll, hogy leforgassa a Fiúk a rács mögött című opust, melyben árva kölkök lopásból tartják fenn magukat. De említhetjük Roberto Rossellini Németország nulla évét is, melyben a saját apja gyilkosává vált Edmund gyerekkorától megfosztva, náci ideológiától megnyomorítva öngyilkos lesz. Vagyis a negyvenes években a fő mumussá a morál, az erkölcs válik.
Emlékszel? "Láttam nemzedékem legjobb elméit az őrület romjaiban." Az ötvenes években a fogyasztói társadalom elembertelenedése ellen lázadtak a kamaszok. Akartak együtt bulizni egy nagyot, és úgy gondolták, hogy a bőség asztalánál mindenki egyaránt foglalhat helyet. Rosszul gondolták. "Új fényes csillag tűnik fel a horizonton", a résnyire nyílt ajtón James Dean lép be a Haragban a világgal című, 1955-ös Nicholas Ray-filmben. "Halhatatlanná válni, azután meghalni" - hallhatjuk Jean-Pierre Melville programját Jean-Luc Godard Kifulladásig című filmjében, melyben egy addig ismeretlen francia színész, Jean-Paul Belmondo emelgeti a lányok szoknyáját a Champs-Élysées-n, beszél őszintén a barátnőjével ("le akarok feküdni veled"), és lő le egy rendőrt, mert akadályozni próbálja a száguldozásban. A hatvanas évekre a francia új hullámnak köszönhetően a lázadó mozi újra átalakul, a hazug polgári értékek és tabuk ellen emeli fel a szavát. Jó példa erre Francois Truffaut Négyszáz csapása is, melyben visszataláltunk az iskolai megaláztatások témájához, a nevelésre alkalmatlan, frusztrált és erőszakos tanárok és polgári szülők világához.
Aztán a 60-as évek vége felé az angol free cinema záróakkordjaként Lindsay Anderson elkészíti a HaÉ című mozit, mely egy tipikus angol koleszban játszódik: a diákok talán gondolatban, talán valójában gyilkolják halomra idegesítő nevelőtanáraikat.
"Ha eszükbe juttatod, hogy nem szabadok, gyilkolni fognak, hogy megcáfoljanak." Ez a mondat a Szelíd motorosokban hangzik el afféle kulcsmondatként, ahol hippi barátainkat előítéletes és frusztrált amerikai polgárok gyilkolásszák. Stuart Hagmann Eper és vére szintén a diákok lázadásának leveréséről szól.
Hogy Alex az átnevelőprogram után miért szabadul ki a börtönből, arra hamar választ kapunk Stanley Kubrick Mechanikus narancs című filmjéből, mely már a konszolidációs 70-es évek mozija: "kell a hely a politikai foglyoknak." Jellemző, hogy a film közel harminc évig dobozban volt - mifelénk legalább. A 70-es években a fiatalok az erőszakszervezetek ellen lázadtak leginkább. Kubrick balettszerűvé rendezett és fényképezett tömegverekedése mellett persze a 70-es évek végének kultuszfilmje, a Hair is ebben a témakörben mondott maradandót Milos Forman révén.
"A széplelkek és a művészek kiállnak érted, (É) de hát nem könnyű a szíveddel széttörni egy nyomorult, őrült falat." Alan Parker mozija (Pink Floyd: A fal) már a rendszert kritizálja. A 80-as években emberről nincsen szó, futószalagon mennek a jól táplált napközisek be a darálóba, hogy aztán egyenlő nagyságú fasírtot lehessen gyúrni belőlük. Hasonlóan a rendszert kritizálja, csak kissé máshova teszi a hangsúlyokat Gothár Péter Megáll az idő című sulibulija, s ez a rendszer rúgja ki a humanista nevelés mintatanárát, akit a gyerekek tiszteletük jeléül "Kapitány, kapitányom"-nak hívnak Peter Weir Holt költők társasága című kollégiumi szeánszában.
Aztán a 90-es években jön Oliver Stone, és a Született gyilkosokkal traktálja közönségét. Itt már a lázadó kamaszok le is lövik a televíziós sorozatokba és kvízjátékokba belebutult szüleiket, a tempó is gyorsul, a hősök pedig médiasztárokká lesznek, mikor egy pillanatra nem figyelnek oda. Pedig a 90-es évek lázadása a média tömeges agysejtpusztítása elleni orvosság volt.
Gus Van Sant Elefántja viszont már az új évezred lázadó mozija, melynek középpontjában a mindenféle másságtól való félelem és a kommunikációképtelenség áll. Ne csapjanak be minket a rendező ügyesen kifundált, látszólagos objektivitást sugalló formanyelvi megoldásai. Gus Van Sant kegyetlenül mond ítéletet a diákokkal egyáltalán nem foglalkozó tanárok felett. Az Elefánt újat is hoz a témában: a jelen nem lévő tanár figuráját.
A lázadó mozi tehát él. Erőszakosabb nem lett, mindig is erőszakos világot ábrázolt. Változik a lázadás módja és a kor, amiről beszélnek ezek a filmek. Állandó viszont a vér, mely folyamatosan bemocskolja a vásott kölkök vásznát.
Csejk Miklós
