Pedellus: Hogy indult a pályád?
M. Tóth Géza: Véletlenül. Veszprémi vagyok, a középiskolában sok minden érdekelt, aztán végül biológia szakra felvételiztem. Csak azért adtam be az iparra is a jelentkezési lapot, mert egy leány oda készült az osztályból, gondoltam, legalább együtt leszünk. Belõle azóta vegyész lett, velem meg úgy esett, hogy mindkét helyre felvettek, és az iparművészetit választottam. Hogy miért kellettem nekik, azt a mai napig sem egészen értem. De azt azóta is tapasztalom, hogy a reálgondolkodású népek elég fogékonyak mindenféle művészetekre, talán ez érzõdött rajtam is. Mindig is rajzoltam, fotóztam, filmeztem, színházat csináltam, gyerekkorom óta csellózom és nagybõgõzöm, de ezekre a dolgokra soha nem tekintettem hivatásként. Építész szakra vettek fel, aztán másodévre már átkerültem az animációra. Az animációs film pedig az egyetlen olyan szakma az egyetemen, ahol mesélni lehet meg narratív asszociációkat valahogy formába önteni. Ez nagyon vonzott, és erre az építészetben vagy más design szakokon aligha lett volna lehetõségem.
P: Mennyire fontos a készség?
MTG: Látszólag kézenfekvõ, hogy valamiféle manuális rajzi készség kell ehhez. Ez alatt az emberek általában azt értik, hogy valaki nagyon ügyesen satíroz a jobb kezével egy papíron, és amikor kész van, akkor az hasonlít mondjuk a nagymamájára. De a rajzolásnak nem egészen ez a lényege. A képalkotás mint tanulható képesség alapvetõen nem manuális rutin, hanem mentális ügy. Ha készül egy jó film, arra az esetek nagy részében nem azért mondjuk rá, hogy jó, mert az alkotója ügyesen rajzol. Sok olyan munkám van, amelyben egy vonalat se húztam. Ha valaki tetõ alá hoz egy produkciót, kitalálja, menedzseli, rendezi, összehozza, hogy a sztorihoz megfelelõ látványvilág, figurák, zene, atmoszféra legyen, akkor ebben az egész csomagban maga a manuális rajzi rész csak egy a sok közül.
P: De nélkülözhetetlen.
MTG: A képcsinálás képessége nélkülözhetetlen. A rajzolni tudás képessége önmagában szerintem nem. Nagyon nehéz nélküle dolgozni, de nem lehetetlen.
P: A közhiedelem szerint ez nagyon unalmas, aprólékos munka.
MTG: Nem egy szapora műfaj, az biztos. Ez adja a báját is. Az, hogy másodpercenként hányszor kattanjon a felvevõgép, az a mai komputerizált világban már szinte lényegtelen kérdés. Az viszont érdekes, hogy sokszor dramaturgiai elem lehet egy-egy animációs filmben, hogy a látvány mennyire babrás vagy mennyire haladós. Sok példát lehetne erre mondani. A nemrégiben elhunyt Reisenbüchler Sándor egyik utolsó filmje volt az Ecotopia. Egy harsogó, talmi világ kulisszái között egy lassú, érzékeny, emberi szigetet mutat be. A kétféle világ kétféle rajzi minõségben jelenik meg: az elembertelenedett kö-zeg egy harsány színekkel kidolgozott kollázsanimáció, az emberibb grafikája viszont a népi, naiv festõk aprólékos látványvilágára emlékeztet. Az persze a nézõben nem úgy tudatosodik, hogy az egyik technikával gyorsan lehet haladni, a másikkal meg piszmogni kell, de az adottságok mégis segítik a film értelmezését. Az egyetem után asszisztensként dolgoztam John Halasnál, az angliai animáció nagy öregjénél, aki a 30-as években még Halász Jánosként ment ki Londonba. ' mondta, figyeljem meg, hogy aki sokat dolgozik az animációban, az sokáig él. Ezt õ úgy magyarázta, hogy az ember félévi munkával megcsinál mondjuk 10 percet, akkor ez idõ alatt nem is öregszik többet, mint 10 percet.
P: Mennyire látszik egy felvételizőn, hogy képes-e egyben látni egy filmet?
MTG: Talán az eredendõ reálérdeklõdésem az oka, hogy eléggé demisztifikált álláspontot képviselek ebben a tekintetben. Az intuíció, az ihlet fontos dolog, és tényleg mindenkinek vannak olyan ötletei, melyek egyszer csak "beugrottak" neki. Ráadásul egy-egy alkotóhoz több ilyen munka is kötõdhet, ami úgy áll össze, hogy beleborsózik az ember háta. De amikor az embernek le kell gyártania holnaputánra valamit, és az el kell érjen egy vállalható szintet, ott általában nem az intuíció a kérdés, hanem a szakmaiság. A szakmai kvalitás lényegében kikényszeríthetõ. És erre jó fórum az iskola, itt rá lehet venni a hallgatók többségét, hogy ezt legalább nagyjából elhiggyék. A felvételin hál' istennek elég könnyű dolgunk van: kb. hússzoros a túljelentkezés, ebbõl kell kiválasztani a 6-7 tehetséges embert. Nagyobb feladat elfogadtatni velük ennek a műfajnak a logikus, racionális jellegét, és azt, hogy "nem jutott eszembe semmi", felejtsék el.
P: Ez a demisztifikált álláspont általános az egyetemen?
MTG: Az ipar összes szakirányát alapvetõen a tervezõi gondolkodásmód jellemzi. Azt elég könnyű elfogadtatni egy ipari formatervezõnél, hogy racionálisan, konkrét ismeretek alapján válasszon formát, anyagot vagy technológiát. Nem ilyen általánosan elfogadott ugyanez olyan műfaj esetében, ami narratív struktúrákkal foglalkozik. Hogy eszedbe jusson egy érdekes térkapcsolat, az mérnöki kreativitást feltételez, amirõl mindenki elfogadja, hogy fejleszthetõ. Hogy a rímet éppúgy elõ lehet hozni, az az emberek képzetében - "hála" a közoktatásnak - nincsen benne.
P: Az már kiderült, hogy nem vagy egy elitista alkat. Szereted Walt Disneyt?
MTG: Engem az olyan filmek is érdekelnek, amelyek nem rendelkeznek a hagyományos filmes erényekkel: mondjuk az Oroszlán-király, amely azért jött létre, hogy maximálisan kiszolgálja a merchandizing elvárásait. A megfelelõ marketinggel beviszi a családokat a moziba, hogy aztán pizsamán meg fogkefén megvetesse a szülõkkel az összes figurát. A film maga szinte érdektelen, de a produkció egészében rejlõ profizmus, a hadvezetés lenyűgöz. Ha mondjuk Disney elsõ munkáit nézzük - például a Hófehérkét -, a dramaturgiai felépítményt, de magát a filmet is nagyon érdekesnek találom. Ott a merchandizing rész nyilván talált kincs volt. Jé, ez ekkorát durran? Akkor adjuk el fogkefének is.
P: Milyen lehetőségeket látsz a műfaj népszerűsítésére?
MTG: A művészi, egyedi animációs filmek az igazán nagy kedvenceim. Minden olyan fórumnak örülök, ahol nagyközönség elõtt megjelenik ez a műfaj. Két éve az egyetem bábáskodásával létrehoztuk a KISKAKAS Animációs Filmnapokat, ahol nagyon sok értékes és ritkán látható művészi animációt mutatunk be. Ez egy olyan fesztivál, ahová nem filmeket vadászunk, hanem meghívunk iskolákat a világ minden részébõl. Az egyedi animációs filmhez két dolog kell a talentumon meg az akaraton kívül: sok idõ és az egyéb lehetõségek hiánya. Minden, ami elvonja az ember figyelmét, árt az ilyen nehéz, önsanyargatós dolognak. Valószínűnek tartom, hogy a Közép-Európában egységesen erõs animációs kultúra a rendszerváltás elõtt többek között annak volt köszönhetõ, hogy nem volt mi elvonja az animációs alkotók figyelmét. A mai világban az, hogy sok ideje van valakinek, épp az egyetemi évekre jellemzõ. Ma a legtöbb egyedi animáció az egyetemeken vagy azok vonzásában készül.
P: Láttam, hogy könyvillusztrátorként is működsz, például Hervay Gizella Kobak könyve című mesegyűjteményének új kiadását csináltad. Mindig ilyen gyerekrajzszerűek a figuráid?
MTG: Nem. Még soha nem csináltam ezen kívül gyerekrajzos dolgokat. Az alkalmazott munkáim közül sem igen hasonlít egyik a másikára. Hervay Gizella részben pszichológus, részben írónõ volt, és egyik szerepébõl sem tudott kibújni. Arra gondoltam, hogy ezt a kettõsséget egy egyszerre reális és egyszerre álmodozós, gyerekrajz-szerű grafikai stílus elég jól képviseli.
P: Állandó stílusod sincs, ami felismerhetõ lenne minden munkádon?
MTG: Van olyan ember, aki ugyanazt a filmet csinálja egész életében. Ha valakinek fontos, hogy legyen stílusom, akkor az mindig az adott munkám műfajához, tartalmához kötõdik.
P: Neked nem fontos?
MTG: Nem. Szerintem az a gondolkodásmód, hogy minden munkának legyen meg a saját, optimálisnak hitt stílusa, az már maga egy stílus. Például '97-ben volt Berlinben egy Ikarosz-adaptációm, amely az elrepülés lehetõsége meg a földhözragadás kényszerűsége adta kettõsségre épült. Egy kõrelief technikával dolgoztam, mert ez a film meséjén túl a mitológiai témához is szépen passzolt. Sikeres volt, látványos is, de azóta sem dolgoztam ezzel a technikával. Most egy Bartók-animáción dolgozom, A csodálatos mandarinon. Ebben a mai nagyváros-ember kapcsolat tartalmi, filozofikus része izgat elsõsorban. Ha ezekben a kérdésekben dűlõre jutok, a hozzá illõ látványt, a stílust, a technikát már csak megtalálom.
