Ilyenkor ősszel, szeptember végén, október elején szőlő- és bortermelő vidékeinken mindenütt megélénkül az élet, hiszen kezdődik az év egyik legfontosabb gazdasági és közösségi eseménye, a szüret, majd ezt követően a szüreti felvonulás, bál és mulatság. Így volt ez már a XIX. század elején is, amikor ez az esemény országszerte az egyik legnépszerűbb és leglátványosabb szórakozásunk volt.
Egy beszámoló szerint például az 1834. évi szüreti ünnepen "elöl négylovas, felpántlikázott és zöld gallyakkal díszített szekér haladt, nemzetiszínű posztóval letakart hordón ült a gazda, kezében szőlővenyigével. Utána lányok és asszonyok csapata következett, karjukon szőlővel megrakott kosárral; ruhájukat, fejüket szőlőlevelek díszítették. A menetet - olvashatni a hangulatos beszámolóban - víg dalokat zengedező hangászkar kísérte és a dob óriási puffanásaira búgva feleseltek a napsütötte ormok." A hegyoldalt ezer meg ezer ember lepte el, a vígan hancúrozó gyereksereg pedig pattogó rakétákkal ijesztgette a táncra kerekedett gyengébb nemet.
Egy másik, 1898-ból való forrásban viszont arról olvashatunk, hogy a szüreti mulatságok történetében először, mintegy a nemzetté válás szimbólumaként, díszítőelemként
nemzeti trikolórunk
is megjelent: "A hegyoldal nemzetiszín zászlókkal volt díszítve, írja egykorú feljegyzésében Vay Sándor, és a présház előtt nagy tábori sátor állott, melyhez szőlőágakból font és őszi virágokkal fölcicomázott diadalkapu vezetett. A diadalkapu bejárója fölött írás állt mely este kivilágosítva, ezer színben tündöklött s messze ragyogtatta az 'Isten hozott' fölírást." A sátor előtt szólt a török muzsika, és - mint a régi följegyzés mondja - "a tsöndes étzakában messze hordta a szellő nyájas hármóniáit". Egyébként azt, hogy nemzetiszínű zászlónk nemcsak ekkor, a nemzeti ébredés, a reformkor idején, hanem a mai napig a szüreti felvonulások szinte elmaradhatatlan kelléke, nemcsak a szüreti beszámolók, hanem Canzi Ágoston Szüret Vác környékén című, a XIX. század közepén készült színezett rajza és Webert H. 1855-ben készült kőrajza is bizonyítja.
Legnagyobb szőlő- és bortermelő vidékeinken természetesen ma is vannak szüreti felvonulások, ma is előgördülnek a szekerek, vannak nemzetiszínű zászlók, gazdagon feldíszített szüreti koszorúk, szüreti tisztségviselők (bíró, bíróné, csőszlányok, csőszlegények, táncmesterek) és a szüret végén, akárcsak egykor, ma is rituális étellel (birkapörkölt, juhhúsos kása, káposztás béles, pogácsa és bor) és vidám szókkal többek között így köszöntik a mulatság résztvevőit:
Adatik tudtára kicsiknek és nagyoknak
Kinek van még füle, kikiáltom annak
Szóljunk gyorsan sógornak, komának
Eljött az ideje a szüreti bálnak
Itt mulat a falu apraja és nagyja
Búját és bánatát mind otthon hagyja!
Bor folyik a csapból, ihatja, ki bírja
Részegségért ki-ki csak magát okolhatja!
Az évről évre, mindig a szüret befejezése után megrendezett mulatságon kívül azonban jó néhány településen nem ilyen hagyományos, "szabályos" szüretet, illetve szüreti mulatságot rendeztek. A szüreti tánc című szócikkében a Néprajzi Lexikon megemlíti például, hogy a századfordulótól jó néhány olyan településen is rendeztek szüreti táncot, ahol egyáltalán nem foglalkoztak szőlőműveléssel.
Természetesen felmerülhet a kérdés: mikor és hogyan alakult ki ez a furcsa szokás. Nos, a lexikon szüret szócikke azt sejteti, hogy kialakulásának valószínűleg egy, a századfordulón kiadott miniszteri rendelet volt az oka. Az a rendelet, amelyik szabályozta, egységesítette és felújította a szőlőmunkások szokásait. A lexikon adata azonban téves. Darányi Ignác földművelési miniszter a fenti időben ugyan valóban kiadott egy ilyen rendeletet, ebben azonban nincs szó arról, hogy a miniszter akár a szüretet, akár a szüreti mulatságot bármilyen formában szabályozni, egységesíteni, felújítani akarta volna.
Az első ízben 1899. július 6-án, majd 1901 júliusában "bizalmas, saját kezéhez" jelzéssel megjelent és valamennyi gazdasági elnökhöz megküldött rendelet kizárólag az aratóünnepek rendezéséről, "felújításáról" intézkedett, aminek aztán kétségkívül meg is lett az eredménye. Tudniillik ettől kezdve - ott is, ahol ez a szokás addig ismeretlen volt - uradalmi intézők, papok, tanítók gőzerővel mesterkélt aratóünnepségeket kezdtek rendezni. Mint az alábbiakban látni fogjuk, ezeknek a szabálytalan, rendhagyó szüreteknek a kialakulását nem Darányi fenti rendeletéhez, hanem már jóval korábbi időponthoz, közvetlenül a bécsi kongresszust követő esztendő őszéhez tudjuk kötni. Amikor ugyanis 1815. október 27-én Ferenc császár és magyar király néhány napos budai látogatásra meghívta és a városban vendégül látta I. Sándor orosz cárt és III. Frigyes Vilmos porosz királyt, Balássy Ferenc budai polgármester elhatározta, hogy egy speciális magyar szüret megrendezésével teszi feledhetetlenné a vendégek itt tartózkodását.
"27-én délután - írta a fényes külsőségek között magtartott eseményről a Magyar Kurír - szüretre a' felséges vendégek az Nyulak szigetébe mentek, hol a' Kamarától és a' Consiliumtól voltak a' Puttonyos Legények magyar kapásöltözetben: a' Szedők városi Leányok hasonló öltözetben, a' szöllők válogatott szépek voltak, a' Duna ki volt világosítva, úgy jöttek le a' tzifra sajkán". Mikor a "Felségek" egy pesti halásztanyához érkeztek, kis vitorlásokra szálltak át, s ezeken érkeztek meg a szüret színhelyére, a Szent Margit-szigetre, pontosabban József nádor egyemeletes palotája elé. Az itt elterülő kis szőlőkertben - és ezt külön ki kell emelni - sem ezelőtt, sem ezután
soha nem rendeztek
szüretet (annál kevésbé, mert a nádor nyári palotája köré telepített szőlőskertet rövidesen kivágták). A kezdődő szüretelést a Felségek és a nagyszámú meghívott vendég kényelmesen, közvetlenül a nádor palotája elé helyeztetett asztalok melletti székeken ülve nézték végig. Szedőlányok szedték a szőlőt, a szőlőpásztorok dudajátékot adtak elő, s amikor mindez véget ért, a "Felséges fővendégek a' palotába mentek, a' Szedők pedig utánnok muzsikaszóval a' szüreti koszorút vitték".
A Magyar Kurír beszámolóját olvasva kitűnik, hogy a Blaskovich és Gemel szenátor, a két "szőlőpásztor" által rendezett margitszigeti szüret sokkal közelebb állt egy szabadtéri színházi előadáshoz, mint igazi szürethez. A négy-négy pár nemzeti öltözetű leány és fiú vagy az ugyanilyen ruhába bújtatott munkások, a földesúr szerepét eljátszó "Felségek" éppúgy szerepet játszottak, mint a gazdag uzsonna elfogyasztása után táncra perdülő főhercegi pár.
Ilyen szabadban tartott, de nem igazi, hanem mesterséges, "műszüretet" aztán igazi színészek bevonásával a fővárosi nemesi családok is rendeztek. Egészen addig, amíg a XVIII. század 8o-as éveiben a filoxéra a budai hegyekben ki nem pusztította a szőlőt. Voltaképpen a XVIII. századtól figyelhető meg az a sajátos és teljesen újnak tekinthető folyamat, hogy a szüreti vigasságok, az ún. szüreti ünnepek a szőlőhegytől, a természetes környezettől elszakadva, fokozatosan zárt térbe szorultak. 1836 őszén például a Hét választófejedelemhez címzett szálló vendéglői különtermébe vagy más bel- és külvárosi kocsmákba, amelyeknek immár végképp semmi közük nem volt ama régi szüretekhez (a szőlőtermés összegyűjtéséhez, a szőlőlé leszűréséhez, a szőlő feldolgozásához). Még akkor sem, ha a szüreti ünnepségre betérő vendégeket, például a Medve utcai Fácán vendéglőéit - természetesen a la carte - épp olyan hagyományos szüreti étekkel (juhhúsos kása, báránytokány, káposztás béles) fogadták, mint amilyenekkel egykor a szőlőhegyen szüretelő munkásokat várták.
A fővárosi vendéglőkben, kiskocsmákban, árnyas kerthelyiségekben megrendezett szüreti ünnepélyek egyre fokozódó népszerűségében minden bizonnyal szerepet játszott az egykor vidéken élő, de már a fővárosban, főleg háztartási alkalmazottakként élő és dolgozó falusiaknak a vidéki élet utáni nosztalgiája. Természetesen e műszüret résztvevői, a népviseletükből jórészt már kivetkőzött falusiak, a "csőszlányok" és "csőszlegények" paraszti ruházatát már a ruhakölcsönzőkből, az árvalányhajat, a karikás ostort vagy a "bírókulcsot" a pesti "Ezermester" bazárból szerezték be. Mindez azonban korántsem jelentette azt, hogy a fővárostól távol eső és olyan nem kifejezetten szőlő- és bortermő vidéken, ahol még egy kosár szőlőt sem lehetett leszedni, ne tartottak volna hasonló szüreteket. A "szüretelők" ezeken is nemzetiszínű zászlókkal díszített szekerekkel vonultak fel, itt is volt szüreti koszorú, vidám dikció, s mint a Néprajzi Lexikon írja, a felvonulók itt is szüreti táncot roptak.
Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez a meglehetősen furcsa szokás - hasonlóan a Darányi-féle felújított aratóünnepekhez - hogyan és miért lehet máig oly népszerű. Ezt a kérdést akkor is fel kell tenni, ha az előbb említett két szokás között volt egy nem lényegtelen különbség. Nevezetesen az, hogy az aratóünnepek csak
a miniszteri rendelet
kényszerítő hatására terjedtek el és élnek tovább az új kenyér ünnepeként, az eredeti jelentésüket vesztett műszüretek esetében viszont ilyen rendeletekre nem volt semmi szükség, minden kényszerítő eszköz nélkül terjedtek el.
A kérdés megválaszolásához mindenekelőtt azt kellene tisztázni, hogy a mesterséges szüret esetében voltaképpen furcsa divatról, vagy annál többről, igazi hagyományról van-e szó. A viszonylag egyszerűnek tűnő kérdésre azonban nem könnyű válaszolni. Elsősorban azért, mert egzakt, tudományos módszerrel nem lehet pontosan meghatározni, hogy a kettő között mi a különbség. Azaz: mikor nevezhetünk valamit múló divatnak, és mikor nemzedékről nemzedékre tovább élő hagyománynak.
Egyes kutatók szerint a hagyományt, tehát mindazt, amit a múlt a jelennek átad, mindössze az különbözteti meg a divattól, hogy az adott jelenség mennyi idő óta van jelen a társadalomban. Eszerint tehát hagyománynak, tartós entitásnak nevezünk minden olyan jelenséget, amelyet az átadó legalább két, de inkább három generáción át sugároz, s mely mintát aztán az átvevő magáévá tesz. Nyilvánvalóan nem beszélhetünk hagyományról abban az esetben, ha a mintát már születése pillanatában nem fogadják el az emberek, vagy az átadótól érkező sugárzás csak igen rövid ideig valósul meg.
Természetesen azt, hogy valamiből kérészéletű divat vagy nemzedékről nemzedékre átöröklődő hagyomány lesz-e, nehéz előre megállapítani. Példaként álljon itt a hazai virágkereskedők által a rendszerváltás után bevezetett Valentin-nap esete, amelyről csak évtizedek múlva dől majd el, hogy a "szerelmesek napja" feledésbe merülő divatként vagy "ősi" hagyományként lesz-e jelen a hazai ünnepkörben. Elsősorban azért, mert a hagyomány átvevőjének nincs olyan objektív szűrője, amely alapján el tudná dönteni: mit akar az átadótól átvenni, elfogadni. Ám voltaképpen nem is az átvevő szűrője a lényeges, hanem sokkal inkább az, hogy az átadó elegendő ideig sugározza-e a mintát ahhoz, hogy - mint az előzőekben láttuk - egy szokást az átvevő magába integrálhasson anélkül, hogy annak helyességét, megalapozottságát vizsgálná.
Az ilyen ellenőrizetlen, megalapozatlan hagyományok igazi hagyományként való szívós továbbélésére hadd hozzunk fel egy a határainkon túl, az amerikai magyar emigrációban megfigyelt példát. A Louisianában működő Árpádhoni Kulturális Egyesület, amely természetesen se szőlőtermesztéssel, se szőlőszüreteléssel nem foglalkozik, minden évben szükségesnek tartja, hogy szüreti koszorúval, nemzetiszínű zászlókkal és az elmaradhatatlan juhhúsos étekkel szüreti mulatságot rendezzen, szerepeltesse azon szüreti táncokkal és muzsikával a New York-i Életfa együttest, s persze meghívja Louisiana állam tiszteletbeli magyar konzulját, hogy ezzel is emeljék az ünnepség fényét, hogy a "távoli magyarok szüreti mulatságát eredeti magyar hagyományos ízekkel töltsék meg".
