4. Moveast Nemzetközi Filmfesztivál - Az élet vizei - Pécs; 2008. október 7-14.

  • Turcsányi és tsai
  • 2008. október 2.

Képzőművészet

Lánykori nevén Pécsi Filmünnep. Nem ma kezdték, de nem is olyan régen. Szimpla filmfesztivál létükre övék az örök fiatalság titka, sokan bizonyára irigylik is tőlük - innen szólunk, nem az örök fiatalság a lényeg, hanem a tisztánlátás. S ez akkor is így van, hogyha időnként nem túl felemelő, ami oly tisztán látszik. Szóval ez a közép- és kelet-európai első filmesek "seregszemléje". Nem mellesleg a Szarajevói Filmfesztivál közeli rokona (barátja, ismerőse). Közeli, még szép: megbámulja az ember a pécsi Csontváry-múzeumban a képeket, s lecsap dél felé, átvág Daruvárnál, hipp-hopp, eléri Banja Lukát, utána már csak meg kell néznie a híres festő Jajcei vízesésének és erőművének mai mását, aztán ott is van - nem is olyan mellékszál ez. Turcsányi és tsai

Lánykori nevén Pécsi Filmünnep. Nem ma kezdték, de nem is olyan régen. Szimpla filmfesztivál létükre övék az örök fiatalság titka, sokan bizonyára irigylik is tőlük - innen szólunk, nem az örök fiatalság a lényeg, hanem a tisztánlátás. S ez akkor is így van, hogyha időnként nem túl felemelő, ami oly tisztán látszik. Szóval ez a közép- és kelet-európai első filmesek "seregszemléje". Nem mellesleg a Szarajevói Filmfesztivál közeli rokona (barátja, ismerőse). Közeli, még szép: megbámulja az ember a pécsi Csontváry-múzeumban a képeket, s lecsap dél felé, átvág Daruvárnál, hipp-hopp, eléri Banja Lukát, utána már csak meg kell néznie a híres festő Jajcei vízesésének és erőművének mai mását, aztán ott is van - nem is olyan mellékszál ez.

Mondhatnánk, könnyű úgy, khm, "megőrizni a frissességet", hogyha mindig fiatalokat hívunk, de egy filmfesztivál voltaképpen kötött forma, szigorú szabályokkal, zsűrivel, szimpóziummal, szatellit rendezvényekkel, sajtóval, állófogadással, borral és pogácsával. E hely szerencséje épp a szelleme: legalább a vásznakon tapasztalható egy kis gyűröttség, itt-ott foltok. Ezen a vidéken nem biztosak a határok - szerencsére (bár létezhetnek más nézőpontok is) most nem Kelet- és Közép-Európa államairól, hanem első filmeseiről beszélünk.

S akkor nézzük is e kötött formát: ez az "immáron negyedik alkalommal" fesztivál. Pénzdíjas versenyben (tízezer euró a fődíj, az Arany Benjámin) küzdenek az erők, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Ausztria, Szerbia, Horvátország, Szlovénia, Románia, Bulgária, Montenegró, Bosznia-Hercegovina, Ukrajna, Macedónia és Magyarország fiatal dolgozói, tavaly tető alá hozott nagyjátékfilmjeikkel. Speciel Montenegró és Bulgária nem tudván ilyet felmutatni, most nem versenyez - másokkal is esett már ilyen. 34 jelöltből 12-t választott ki versenyre az előzsűri, hogy a közönség és a tekintetes főzsűri elé bocsássa. A grémiumok komoly szakmai súlyát hely hiányában csak annyiban jeleznénk, hogy a zsűriben ott van ifjúkorunk kedvence, Kira Muratova ukrán rendezőnő, akinek a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben készült filmjeiből a nyolcvanas években tanulhattuk meg, hogy nemcsak az a Szovjetunió létezik, amit a faliújságokon és a tévében mutatnak, de van arra valami belül is az emberekben. Vagy ott lesz Tarr Béla újsütetű operatőre, Fred Kelemen, vagy említsük az előzsűriből Szomjas Györgyöt, Forgács Ivánt. És sorolhatnánk a kötött forma többi elemét, de nem soroljuk, mert:

1. megtalálnak mindent a moveast.hu-n;

2. mi is úgy jártunk el, mint a nevezett ítélőszékek, a tizenkét versenyfilmből kiválasztottuk szemlézni a nekünk tetsző darabokat, pontosan hatot. S ebben szerzett tapasztalatainkat osztjuk meg alább. Csak még annyit: élveztük a nézelődést.

- turcsányi -

A folyónál - Ez az ukrán film, mondhatni, a szakma kedvence, a különböző fesztiválokon sorra aratja sikereit - legutóbb egy hete, a miskolci CineFesten söpört be két elismerést, a nagyjátékfilmes kategória fő-, illetve a kritikusok különdíját. Ennek ellenére visszhangot alig keltett - recenziót jószerivel egyet sem találni róla a világhálón. A semmitmondó méltatások a rendező, Eva Nejman mély emberismeretét emelik ki - és az ilyesfajta kritikusi fordulatok mindig gyanúsak.

Két zárkózott, egymást gyűlölve szerető öregasszonyhoz, a "majdnem 90" anyához (Marina Policsejmako) és hatvanöt körüli lányához (Nyina Ruszlanova, az 1982-es kitűnő Alekszej German-film, a Barátom, Ivan Lapsin női főszereplője) egy nap tisztviselő toppan be azzal, hogy a fiuk után kárpótlást igényelhetnek. A váratlan esemény valósággal fölbolygatja a háziakat, megelevenednek a "régi, szép idők", amiket megidézendő anya és lánya sétálni indul az aranykort jelképező folyópartra. E kései föllobbanás persze épp oly kiábrándító és szomorú, mint a két nő élete, és mint minden, ami körülveszi őket. A közeg hamisítatlanul kelet-európai, posztszovjet: rosszul öltözött, céltalanul lődörgő, változatlanul a KGB-től félő emberek, lepukkant környezet, mindent elborító, időtlen tompaság (arra, hogy a történet manapság játszódik, csak a mobiltelefonok utalnak).

A lassú ritmusú, lineáris időkezelésű filmben alighanem ezt, a minden szegletéből reménytelenséget árasztó közeg megjelenítését (ami persze, ha nem benne vagyunk, nyilván egzotikus) értékeli a nemzetközi fórumok közönsége; meg a két nívós női szereplőt, esetleg. Talán mást is még, de azt én már nem tudom elképzelni.

B. I.

Vetítik: október 12., vasárnap, 15.00, Apolló mozi

Felezési idő - A rutinos tévés, Vlado Fischer negyvenöt évesen készíthette el első nagyjátékfilmjét, s úgy tűnik, nem bízott semmit a véletlenre. A Felezési idő az évtized eddigi legnagyobb bevételt hozó hazai gyártású filmjévé vált Szlovákiában, vélhetően bulváros hangvétele miatt.

A "prémiumkategóriás" Pozsonyban járunk, ami elsőre abban különbözik Budapesttől, hogy nem bukkan fel a Mucsi-Scherer-duó egy humoros epizód kedvéért. Főhősünk, Viktor, az őszülő hajú menedzser belehabarodik a barátjának a lányába, s nincs az a házmester, aki megakadályozná a kapuzárási pánikot. Kellemes meglepetés, hogy Szlovákiában a jólét nem feltétlenül alvilági, ellenben úgy tűnik, a pénz ott sem jelent gyógyírt minden fájdalomra. Viktor mindent elölről kezdene, felesége úgyszintén, de a nagy-nagy szenvedés helyett inkább a kleptomániás anyós csínytevései, émelyítő erotikus blokkok, illetve a szlovák gothic szubkultúra ábrázolása kerül a középpontba. Színes, zenés tragédia bontakozik ki másfél órában, de úgy, hogy ebbe még a rasszizmus és a szlovák fiatalság "kiábrándultsága" is belefér. Hiába láthatunk high-tech lakásokat, elegáns kocsikat és éttermeket, panelrengeteggel van dolgunk.

Ám a közhelyparádé ellenére sem reménytelen a Felezési idő. Jó ritmusú, fordulatokban gazdag filmmel van dolgunk, egy valóban profi munkával, bár a szó szerint bombasztikus befejezés azért több, mint erős túlzás. Viszont ha abból indulunk ki, hogy nálunk milyen hazai gyártású filmekkel lehet nézettségi csúcsokat dönteni, azt kell megállapítanunk: bulvárban a szlovák közönség igényesebb, mint az itthoni.

- legát -

Vetítik: október 8., szerda, 19.00, Apolló mozi

Habcsókok - Felénk persze ritkán használjuk többes számban a mondott édesipari készítményt, inkább a karácsonyfát díszítjük vele. De a csehek fura népség, kétségtelen, országuk például elég kicsi, mégis nyugodtan beszélhetünk ún. cseh raod movie-ról. Az Oscar-díjas Jan Sverák 1994-es Jízda című filmje bízvást tekinthető az ágazat mintadarabjának. Továbbá a csehek elutazott állapotban hajlamosak levelet küldeni, az aláírást úgy kezdvén, hogy Pusinky - amúgy is becéznek mindent, mindgyakran a becézett formákat is.

Ám nem elég, hogy road movie, még Iska, Karolina és Vendula személyében afféle tini Thelma és Lujzákat is tisztelhetünk - ne is kerülgessük, legalább annyira "nőmozi" ez, mint országúti. Akár a stábban, akár a vásznon a mindennapi tapasztalatainknál jóval magasabb a női jelenlét. Egyfelől hurrá, másfelől (a végtermék minősíthetősége szempontjából) elhagyható. És ha műtörténeti előzmények közt kotrunk, nem hagyható ki Török Ferenc Szezonja sem ("fiúban").

Frissen érettségizett bakfisok egy csoportja (a nevezettek) Hollandiába indul, a jobb élet, legalábbis a több kaland reményében, csinos truppjuk koloncaként egyikük tizennégy esztendős öcsikéjével. A vetítési idő végéig nem jutnak ki Csehország területéről, de nagy utat tesznek meg az önmegismerés útján - ahogy azt már mondani szokták. Ketten még párra is találnak, a harmadikuk pedig nemi identitásában látszik megbizonyosodni egy vidéki diszkó női mosdójában (Manhattan Disco; valós helyszínen, Most városában, a Prágából Drezdába vezető úton).

Nem túlságosan vad film a Habcsókok, fiatal alkotók és hősök esetében ez biztos jövőt jelent. És kiszámíthatót.

- ts -

Vetítik: október 11., szombat, 15.00, Apolló mozi

Felfordulva - Jan Ludvik vonatra száll, mert mennie kell haza, Macedóniába. Viszi a sorsa, aztán a végén csak nézünk nagyon, nem hittük volna, hogy ennyire tragikus ez a sors. Nem indul nagyon távolról, erre vall a magyarul megszólaló hangosbemondó, a magyar kalauz meg az Unigum nevű, a kelleténél gyakrabban felbukkanó olcsó italhamisítvány. Valójában persze nagyon is távolról indul, önnön múltjából, amelyet természetesen balkáni lepusztultság övez, kiegészítve a közelmúltban elszabadult kultúrkáosz számtalan kellékével. Van itt minden, játékterem, rossz arcok, sunyi jellemek, sok vodka, hasis és cicibár, graffiti meg valami újfasisztoid politikai szervezet, leginkább pedig egy szétesett család. Nem csoda, hogy a középiskolás Jan hiába termett többre, csak sodródik, csalatkozik, lélekgyötrő szexuális helyzetekbe keveredik, legfőképpen pedig néz és néz szomorúan.

Van viszont egy különleges képessége, ami cirkuszi mutatványnak való, és errefelé kínálkozik a menekülési útvonal, de sajnos a baj is - maradjon mindkettő titok, hiszen hiába váltják egymást komoly utómunka-erőfeszítéseket sejtetve a karakteresre szándékolt jelenetek, kevés a meglepetés. A harmincöt éves macedón rendező, Igor Ivanov első nagyjátékfilmjében túl alázatosan szolgálják a résztörténetek az egyént körülvevő kényszerek és a reménytelenség tézisét. A világ rohad, Jan kallódik. Mindezt az idősíkok nem éppen lélegzetelállító, végül azonban hirtelen és ügyesen összeérő csúszkálásai közepette szemlélhetjük, egészen a szép, szomorú záróképig.

- kyt -

Vetítik: október 9., csütörtök, 17.00, Apolló mozi

Élők és holtak - A 2007-es hazai, pulai filmfesztiválon dúsan kidekorált darabnak kétségkívül vannak kitűnő pillanatai. Nyugat-Boszniában vagy Nyugat-Hercegovinában, Bosznia és Horvátország valamely határvidékén járunk, 1993-ban, abban a történelmi pillanatban, amikor a volt Jugoszlávia területén folyó háborúban megnyílik a két addigi szövetséges, a bosnyák és a horvát fél közt is a front. E mini háborúban, amelyet a nemzetközi közvetítők egy bűnösen ostoba béketerve, a Vance-Owen-terv provokált ki, s amelyben a horvát fél volt az agresszor, körülbelül tízezer ember vesztette életét, nagyrészt civilek. Ez tette nyilvánvalóvá azt is, hogy a Bosznia megszerzéséért folytatott háborúban a Tudjman-kormány alig is különb belgrádi bűnpartnereinél. Mindezt nemcsak a film nézése közben jó tudnunk, de utána is: az alkotás ugyanis bosnyák-horvát koprodukcióban készült, miből is jól látható: őrölnek a megbékélés és a megbánás malmai.

Ám ez, meg az Élők és holtak őszinte háborúellenessége nem menti a film néhány gyengeségét, például a forgatókönyv és a cselekmény alultápláltságát. Ha azt mondjuk, nem bővelkedik fordulatokban, óvatosan fogalmaztunk. Egy szakasz horvát katona őrposztjáról a hirtelen ellenségessé vált területen az egysége felé indul. Vándorlásuk közben gyilkolnak és gyilkoltatnak, ahogy az a háborúban szokás. Történetük rávetül az előző nemzedékek történetére, 1943-ra, amikor ugyanott és majdnem ugyanúgy ölettek meg nagyapáik, csak akkor az ellenség nem a bosnyákok, hanem a partizánok voltak. A film, és ez a becsületére legyen mondva, tartózkodik mindenfajta történelmi-ideológiai állásfoglalástól: nem osztja a szereplőket jókra vagy roszszakra. Mintafilmje Oliver Stone Szakasza, inkább rémít, borzaszt és borzongat. Szép színek, baljós arcok és baljós tájak, erős jelenetek: kár, hogy a vége teljes ostobaságba fullad. A rendező igazán megérdemelne legközelebb egy forgatókönyvet.

B. Harangozó Elvira

Vetítik: október 10., péntek, 19.00, Apolló mozi

A kakas reggelije - A karosszérialakatos és új segédje betér a presszóba, csak úgy kékesszürkén, ahogy vannak, rendelnek egy fröccsöt meg egy sört, váltanak pár szót a pultosnővel, kapnak egy tiszta hamutartót. A majsztró egy slukk és egy korty között oktatja kis segédjét az életről, vagyis a nőkről. Ami azt illeti, rá is fér piszokul. Djuro barátunk első hősiesebb fellépése ugyanis pont az, amikor a szervizaknából kisasolja a helyi maffiózó macájának lábazatát. A fölsejéhez még nincs szerencséje, valami alváz takarja.

Nos, a szlovén versenymű leginkább ezen az alváz-felváz tengelyen ábrázolható, bár némi nehézséget okoz, amikor összekeveredik a kettő. A Kelet- és Közép-Európa védjegyének tekinthető (olykor a groteszkre kacsintó) kisrealizmust éppenséggel nem feltétlenül első filmes lelemény olcsón kölcsönözhető amerikai ötletpatronokkal párosítani - hanem inkább kitaposott út. Viszont kiváló bizonyítási terep: már most megállom a helyem ott, ahol annyian próbálták már. Képzelhetik, Djuro és a művésznő között hamarosan kölcsönös szándékok ébrednek, ami izgalomra adhat okot vásznon és zsöllyében egyaránt. És Gajas mester álmai is a beteljesedés felé tendálnak, fellépni érkezik a híres táncdalénekesnő (ki is kacsinthatna szebben). Hogy a szerelőakna perspektívájából lesz-e vagy nem lesz az Elemi ösztön látószöge, azt meghagyom egy pécsi kirándulás felfedezésének.

A kakas reggelije nyilván azért haladja meg a kétórás vetítési időt, mert benne minden, amit oly szívesen kenünk a "mai fiatalokra". A kicsi és a biztos vallásos tisztelete.

- ts -

Vetítik: október 9., csütörtök 19.00, Apolló mozi

Neked ajánljuk