„Kényszerpályán mozgok. Az életemmel együtt változnak a képek is, a színviláguk például erősen változik, a ritmusuk viszont – a színek, vonalak, foltok ritmusa – nem, az mindig intenzív, mindig kicsit durva. Annak ellenére, hogy hosszan festek, egyúttal gyorsan és türelmetlenül is, ami meg is jelenik a felületükön. Amíg én én vagyok, addig ez a jelleg rajta lesz a képeken” – így beszélt magáról El Kazovszkij egy még 1996-ban vele készült interjúnkban. A vándorállat-motívumról, performance-airól ismert festőművész 10 éve hunyt el, ma lenne 70 éves.
| ||
El Kazovszkij 1948. július 13-án, Leningrádban született Jelena Kazovszkaja néven. Édesanyja, Putolova Irina művészettörténész volt, édesapja, Jefim Kazovszkij fizikus. Szülei válása után, 1964-ben édesanyja újraházasodott, Skoda Lajos magyar építészmérnökhöz ment hozzá, ekkor költöztek Magyarországra. Az, hogy 16 évesen kvázi egy új anyanyelvet kellett megtanulnia, meghatározó élménye maradt:
„Valószínűleg azért lettem festő, mert amikor első gimiben idekerültem – édesanyám ide jött férjhez –, akkor tanultam meg magyarul. Mindig írtam és valószínűleg fogok is, de az, amikor jó fél évre nyelv nélkül maradtam, olyan rémületes élmény volt, hogy a nyelvtől a kép felé kanyarodott az aktivitásom. Kilencven százalékban nyelvből állok, és abban az időben elveszítettem kezem, lábam, megrendült a bizalmam a nyelvben. A nyelv addig könnyű volt, mint a levegő, akkor hirtelen súlyossá vált, mint a bazalt, amiben viszont nem lehet úgy élni, mint a levegőben, előbb porrá kell zúzni. Teljesen tudatos emberként úgy tanultam meg magyarul, mint egy csecsemő, de nem csecsemő, hanem felnőtt nyelven, és közben megváltozott a nyelvhez való elméleti és érzelmi viszonyom: jobban félek tőle, mint a képtől.”
A Radnóti Miklós Gimnázium elvégzése után, 1968-ban már több kiállítása volt a No. 1 csoporttal, ’70 és ’77 között pedig elvégezte a Képzőművészeti Főiskola festő szakát. Tagja lett a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és a Művészeti Alapnak, valamint a Képző- és Iparművészek Szövetségének is.
| ||
Festészet, installáció, performance, díszlet- és jelmeztervezés, írás – az önkifejezés legváltozatosabb módjait ötvözte művészete. Jellegzetes jelképek és motívumok összefonódása, vissza-visszatérése jellemezte alkotásait. Bár azt vallotta, hogy a művészetnek önmagában kell állnia, a művész nélkül is értelmezhetőnek és jelentételinek kell lennie, azért életéből, út- és identitáskereséséből fakadó témák, vállalt transzneműsége, a társadalmi szerepekbe vettetettség korlátainak hangsúlyozása meghatározta életművét.
„Először azt kell megemlítenem, hogy mi az, ami engem meghatároz, illetve meghatározott a kezdet kezdetén. Az esetem eléggé különleges, sok szempontból arra épül az életem, amivel együtt születtem, arra a tényre, hogy transzszexuális vagyok. Mégpedig abból a fajtából, ami egyáltalán nem látszik. A magát nőnek érző transzszexuális tökéletesen látható, sőt feltűnő, mert a mi kultúránkban a ’nőség’ mindig megmutatja magát. A szépség, a kép vonzásához van köze, olyasmi, ami esztétikai tárgyként is aposztrofálódik. Az én helyzetem más, mert egy számomra furcsa ’női’ testben élő férfi vagyok, s hogy a dolog még bonyolultabb legyen, olyan homoszexuális férfiember vagyok, aki számára a vonzerőt a nagyon lányos, fiatal fiúk jelentik, akiket én tulajdonképpen nőknek látok, és mint nőket szeretem” – vallotta magáról.
| ||
Számos egyéni és csoportos kiállítása volt Magyarországon és külföldön is, többek között Amszterdamban, New Yorkban, Párizsban, Berlinben, Rómában és Szentpéterváron.
Nagyszabású életmű-kiállítását 2015-ben, a Magyar Nemzeti Galériában rendezték, ott, ahol életében sosem állított ki. A túlélő árnyéka című tárlat kurátora, Rényi András interjúban mesélt lapunknak a kiállításról, Kazovszkij művészetéről.
A művész 1996-ban a punkról és a kutyáról beszélt, lapunknak adott utolsó interjújában pedig a csillapíthatatlan kíváncsiságról:
Csillapíthatatlan kíváncsiság (El Kazovszkij festõ)
Jelenleg két kiállítóteremben is láthatóak a Kossuth-díjas művész munkái, s a néző nem múló kíváncsisággal nézi Pesten, az Aulich utcai galériában (február 12-ig) és Budán, a Várfok utcai XO-ban (február 5-ig) a kiállított képeket, hogy végre megpróbálja megfejteni, ki is van az alkotások mögött.
