Fia, Rodolf Hervé apjától tanulta a fényképezést, és a maga módján kapcsolódott a társadalmi változások iránti fogékonyság családi tradíciójához: a magyarországi kommunizmus bukása után Budapesten telepedett le, és itt is maradt egészen a kiábrándulásig. 1989 és 1994 között készült felvételei és videói formabontó módon eltérnek attól a klasszikus ábrázolási metódustól és technikától, amelyet a Széchényi Könyvtárban 2010-ben megrendezett kiállításán láthattunk, és amelyet apja és barátai, a párizsi emigráns magyarok (André Kertész, Robert Capa) modernizmusával kötünk össze. Rodolf - pesti barátainak Rudi - Hervé adekvát fotográfiai technikát keresett az átmenet időszakának gyors lecsengésű eufóriájához, és meg is találta - a polaroidban. Rövid, intenzív élete fölvette egy hasonlóan intenzív korszak szaggatott ritmusát.
Hervé könnyen és szervesen illeszkedett be a legalitásba kilépő, aktív éjszakai életet folytató budapesti alternatív közösségbe, amely természetesen érintkezett az éppen formálódó új politikai formációkkal. A Centrális Galéria két szekcióra bomló kiállításán (kurátor: Sandly Orsolya) az underground színtérhez kapcsolódó fotók sorozata között a jelenlegi miniszterelnök és két hajdani fideszes párttársa mosolyog, a negyedikként beugró fotós mellett. A kép a Fidesz 1990 márciusában megtartott rendszerváltó bulija előtt készült, és a szimpatizánsok is beszállhattak a fotózkodásba, ha a vásári technikát megidézve bedugták a fejüket a Hervé helyén kialakított lyukon. Egy-két kampányfilm után az OSA honlapjáról - ugyanezekkel a szereplőkkel - könnyebbé válik felidézni, hogy a szakáll, a szimpatikus szakadtság, az egykori szlogen ("Hallgass a szívedre - szavazz a Fideszre!") és a fiatalság mellett mi tűnt még el időközben. A rendszerváltás auratikus megidézése és a jelenkori politikai viszonyok kontrasztos egymásra utalása itt meg is áll a rendezők részéről, de a kiállítás a maga töredékes, mozaikszerű módján egészében a rendszerváltás és az utána következő évek szubjektív-dokumentatív rekonstruálására törekszik.
Ez a rekonstrukció - amely nyilvánvalóan nem lehet átfogó - még a legobjektívebb pillanatokban is úgy működik, mint egy nagyon személyes archívum, amely alkotójának a folyamatokban való intenzív jelenlétét dokumentálja. Király Tamás szülinapi bulijában, ahol ehető gyümölcskreációkat viseltek a lányok, nyilván sokkal könnyebb elmerülni, mint a budapesti vágóhidak praktikus valóságából kihozni a poézist. De voltaképp nem a tematika a meghatározó, hanem a kameraszem működése és a jelenvalóság, az aktív részvétel dinamizmusának a visszaadása, amely hitelessé teszi Hervé felvételeit, és átléphetővé a rendszerváltás óta eltelt időt. A kiállítás semmiképp sem leplezi, hogy a felvételek dokumentatív értékén túl van egy nyilvánossá tett privát szféra, amely nem jelenik meg lineárisan vagy tényszerűen a képek szintjén, ugyanakkor mégis működteti ezt a szubjektív, rendszerváltás kori archívumot.
Rodolf Hervé tehát belecsöppent az underground zenekarokat és közönségüket befogadó kocsmák, a Tilos az Á, a Zanzibár mára legendás felszabadultságába, ami korántsem volt steril, mivel a Kádár-korszak és a város romjain virágzott, de két-három évig még a húgyba belelépni is vidám performansz volt. Hervé maga is performanszokat bonyolított a Résonances francia csoporttal, ott volt az új művészcsoportok alakulásánál és 1991-ben a majdani Trafó épületének elfoglalásánál, dzsessz- és rockzenekarokban játszott, és vitte magával a kameráját mindenhova. Akkor is bekapcsolta, mondják, ha épp nem nézett bele. Filmjeiből egykori barátja és munkatársa, Szűcs Tamás állított össze mozaikszerű szerkezetben válogatást, így az osztott képernyőn futó események az emlékezés mechanizmusát fölidézve, montázsszerkezetben kerülnek a néző elé. Az Erdély Dániellel közösen forgatott A 6-os villamos éjjel, illetve a Dagály és Lukács fürdőkben készített videók a medencében papucsostul ázó budapestiekről mára a városszociográfia forrásértékű darabjai.
Rodolf Hervé láthatólag a margináliákhoz vonzódott, a kulturális és szociális perifériák szélsőséges típusaihoz, az underground kultúra szereplőitől a prostituáltakon át az utcai koldusokig. Az ő szociografikus képükben megfogható változás érdekelte, az átalakulás folyamata, amelynek a végkifejletéről vajmi keveset tudhatott, de az optimizmus evidenciája, vagy legalábbis a történelem átélhetősége 1997-ig itt tartotta. Az egészen nyilvánvaló, és a képek ezt a határozott benyomást erősítik, hogy a rendszerváltás a mikrotörténelem szintjén nem jelentett olyasféle radikális fordulatot, mint ahogyan politikai terminusokban meg szokott jelenni. A köznapokban a szegénység rendszerfüggetlen, a házibuli pedig már a hatvanas években is az akcionizmus álcázását szolgálta. A Kádár-korszak épített és kulturális környezetének hagyatéka csak lassan szívódott fel a kiépülő kapitalista szövetben, amivel együtt aztán a kilencvenes évek elejének energiái elpárologtak, és a fiúk is alaposan megváltoztak. Nosztalgiázni azért jó.
Centrális Galéria, Bp. V., Arany János u. 32., nyitva november 4-ig
