Kezdjük az elején. Budáról a Balatonra a vasút megépüléséig elég nehézkesen lehetett eljutni. Közúton. Szekérrel, lovon vagy az apostolok lován. Egyik sem volt könnyen abszolválható napon belül. Mindez megváltozott amikor 1861. április 22-én, amikor a cs. kir. szab. Déli Vaspályatársaság bejelentette, hogy Kanizsa, Komárváros (Zalakomár), Keszthely, Boglár, Szántód, Sió-Fok, Lepsény, Székesfehérvár, Nyék, Martonvásár, Tétény, Promontor (Budafok) és Buda állomásokkal megnyílt a vasúti közlekedés az utazóközönségnek. A projekt 1845-ben merült fel, dolgozott rajta Széchenyi István, Clark Ádám és sokan mások, és talán előbb is megvalósult volna, csak közbejött a szabadságharc. Nem mellékesen francia és angol tőkepénz volt a forrás, Anselm von Rothschild az ügyvezető.
Az 1860-as években tehát már könnyen le lehetett jutni a Balatonra, legalábbis a déli partra. Ekkor kezdődtek az idegenforgalmi infrastrukturális fejlesztések, magyarul fogadók, panziók, vendéglők és kifőzdék építése.
Aztán az 1890-es években beütött a filoxéravész. A szőlőgyökértetű kiirtotta a Balaton-környéki ültetvényeket (de ekkor pusztultak el a budai hegyekben lévő szőlők is). Hogy jön ez a nyaralóépítésekhez és a turizmushoz? Úgy, hogy hatalmas szőlőbirtokok pusztultak el, és a helyükre nem minden esetben ültettek szőlőt. Siófok nyugati része, a Sió-csatornától Zamárdi felé húzódó terület például a veszprémi káptalan szőlőbirtoka volt, amit a századfordulón felparcelláztak nyaralóteleknek. Ugyanígy jártak egykori szőlők szerte a Balaton-vidéken. A telkek kínálatára már Kanizsára menő gőzösön érkezett a fizetőképes kereslet.
A címbeli megállapítást nem kisebb ember tette, mint Eötvös Károly országgyűlési képviselő, publicista, a tiszaeszlári perben védő, a vádlottak ártatlanságát bizonyító ügyvéd tette, az Utazás a Balaton körül című művében. A mű korabeli bestseller volt, a Révai Testvérek Kiadóvállalat adta ki, és első megjelenésétől, 1900-tól 1929-ig nyolc kiadást ért meg. Ez az anekdotázó-tudósító könyv teremtette meg azt a romantikus Balaton-képet, amelynek elemei máig fennmaradtak. Népszerűségében közrejátszik Eötvös ismertsége, tekintélye és persze pallérozott prókátori stílusa. Eötvös már kialakult kasztrendszert tapasztalt a Balaton mellett: „Balatonföldvár főrendi fürdő, Siófok zsidó fürdő, Almádi polgári fürdő, Kenese hivatalnokfürdő, Balatonfüred hol papi, hol zsidó fürdő, Badacsony nemesi fürdő, Keszthely vegyes fürdő. És így tovább. Mi ennek az oka? Bizonyosan a Balaton vize. Sokan vannak, akik azt hiszik, hogy ez a víz különbséget keres is, talál is, tesz is a különböző rendű, rangú, osztályú és felekezetű emberek bőre között. Ezer szélrohama van a levegőnek, ezer hullámcsapása a Balaton vizének. Egyik hullám főrendi, másik hullám polgári hullám. Egyik hullám keresztény, másik hullám zsidó hullám. Meg lehet ám ezt ismerni biztosan. Miről? A manó tudja. Csak az a bizonyos, hogy Balatonföldvár felé nem megy zsidó hullám, Siófok felé pedig nem megy keresztény hullám.” Eötvös Károly könyvéről korábban ebben a cikkünkben is írtunk:
Tény, hogy Siófok nyaralóvilláinak jó részét a pesti zsidó középosztály tagjai építtették, és a nyaralóvendégek zöme is az izraelita felekezethez tartozott. Bár az északi parton és Balatonbogláron előbb volt hitközség, a századelőn Siófokon már rengeteg glatt kóser étkezde és panzió volt. A mai Kossuth Lajos (egykor Heinrich Ferencz) utcában például Blauné penziója, a Batthyányi utca 16.-ban a Frankl Kóser Pensió és Étterem, a Sarok utca 7. szám alatt a Landau orthodox kóser pensió „a tabi orthodox rabbiság felügyelete alatt”, a Batthyány utca 2/a-ban a Rosenbaum kóser pensió a Happ-villában. Nem véletlenül írta – a Siófokon gyakran nyaraló (és 1938-ban ott meghalt) Karinthy az Együgyű Lexikon című opuszában: „A mai Lipótváros négy részből áll: Kossuth Lajos utca, Börzepalota, déli korzó és Siófok. (…) A Lipótváros fürdőszobáját Balatonnak hívják: valamikor vízzel kitöltött tó volt ez Magyarország északnyugati részében, ma sajnos csak fürdővendégek állnak benne egymás mellett, bár fenekén állítólag még mindig van víz, melyben a lipótvárosiak télen át megvastagodott kamatlábaikat mossák.” (Balatoni kiadványok ezt csak a „víz” szóig szokták idézni.)
Az, hogy melyik településre milyen társadalmi vagy divatos szóval szocioökonómiai réteg telepedett, néha csak a véletlen határozta meg. Például egy mogorvább jegyző, aki a „zidegennek” kelletlenül, packázva vagy úgy sem adott ki építési engedélyt.
A Magyar Nemzeti Levéltár kaposvári részlegén lapozgathattunk a korabeli akták között, nevezetesen a ma Siófok részét képező Vilmatelep anyagában. Pauszpapíron a villák tervei, mellettük a hivatalos feljegyzések. Több iratban találtunk olyan megjegyzést, hogy: „Szomszédai úgyszint izraeliták, az építést nem ellenzik.”
Egy korábbi cikkünkben Kovács Péter siófoki közgazdász így jellemezte a balatoni „kasztrendszert”: „Füreden nyaralt az arisztokrácia és a zsidó nagytőke. Világos és Lelle a katonatiszteké volt. Földvár a középnemességé, Fonyód, Bélatelep és Alsóörs az állami tisztviselőké. Keszthely maga volt a dzsentrifészek, ma is állnak a villák, amiket utolsó pénzükből vettek a fővárosból ideköltöző szerencsétlenek.”
Az sem véletlen, hogy Földvár a katolikus nyaralók kedvenc helye volt (nagy egyházi birtokok voltak arrafelé) és Szárszón van a reformátusok Soli Deo Gloria telepe. Lásd még szárszói találkozók.
Fonyód a századfordulón indult fürdőfejlődésnek, amikor az akkori vármegyei tisztifőorvos, Szaplonczai Manó meggyőzte a földbirtokos gróf Zichy Bélát hogy birtoka egy részét parcellázza fel és adja el nyaralótelepi házak építése céljára. Így lett Bélatelep 1886-ban az akkor erdős hegyen. Itt tehetősebbek nyaraltak, többek között a Törley család, Szinyei Merse Pál, Huszka Jenő, Hollósy Simon, Frigyes Ágost egykori szász király, Albrecht főherceg. A hét évvel később létesült Sándortelepen, a vízhez közelebb, kisebb telkeken már kistisztviselők vettek telkeket, ahogy az egykor Fonyódhoz tartozott Balatonfenyvesen is, különösen Trianon után, amikor a tengeri nyaralás lehetőségei beszűkültek, hiába volt már Triesztig vasút.
Mivel az egykori „kasztrendszer” építészeti, településszerkezeti nyomokat hagyott a Balatonon, optikailag máig megmaradt ez az elkülönülés, sőt az új, szigorúan elkerített lakóparkok, marinák, jachtkikötők megjelenésével fokozódott. Persze vannak szabadstrandok is, de oda meg a lakóparkosok fanyalognak járni.
Eötvös Balatonföldváron járva jegyezte meg, hogy nagy jövője lehet a Balatonnak, „de csak úgy, ha a magyar társadalom egykor egyetlen nemzeti társadalommá alakul át. Ha osztályok, rendek, rangok, felekezetek, pártok, birtokterületek darabokra nem tördelik szét.”
A széttördelés azóta megtörtént.
Utólag érdekes olvasni Eötvös ironizáló sorait: „…a határos vármegyék felosztják majd a Balatont rend, rang, osztály és felekezet szerint, s a vízbeli határokat kikarózzák. Örménynek, unitáriusnak csak lábmosó víz jut, mert ők kevesen vannak. A zsidókat beszorítják az akarattyai és a gamászai öbölbe Siófokig. Parasztnak adják az iszapos részeket, neki az is jó. Kishivatalnok és munkásember számára átengedik a nádasokat, kuruttyoljanak ott a békákkal. A java színvíz lesz a főrendeké és nemeseké és a papoké. Valamelyes részt átengednek a katonaság számára. Így lesz majd nagy és boldog, hatalmas, mívelt és gazdag a társadalom.”
Sajnos arra még egy kicsit várni kell.
