Lehetnénk demagógok, és megkérdezhetnénk, hogy hány lélegeztetőgépet lehet venni 10 rendőr többórás munkabéréből, avagy épp hol lett volna nagyobb szükség erre a rendőri erőre a nem feltétlenül kifogástalan közbiztonságáról ismert Pécsett, de ne legyünk azok. Egyrészt a legalantasabb demagógia évtizedes uralmának köszönhetjük (egyelőre) mindennek a legalját, az uszító nemzeti konzultációt, másrészt bőven elegendőek a tények a pécsi civilek június 30-ai akcióját követő rendőri intézkedéssorozatról.
Az internetadó elleni tüntetéssorozatból kinőtt pécsi civil csoport néhány napja határozta el, hogy nem nézi tétlenül a menekültválság ürügyén folytatott kormányzati kommunikációt, és a maguk eszközeivel ők is kifejezik a véleményüket, hiszen a nemzeti konzultáció elvileg a választópolgárok véleményének meghallgatásáról szólna. Ennek lett eredménye a „Te munkádra is szükség van ahhoz, hogy Orbán Viktor öt gyermeke a saját lábára állhasson” felirat, amely annak fényében érthető meg, hogy Orbán Ráhel férje, Tiborcz István korábbi érdekeltsége végzi a közvilágítás korszerűsítését Pécsett is.
A pécsi civilek a várost átszelő hatos út mellett virító óriásplakátok egyikét szemelték ki, ami több szempontból is pikáns helyen található: a kerítésen belül van a Baranyai Megyei Rendőr-főkapitányság Rendészeti Igazgatósága, egyben a Migrációs Hivatal pécsi kirendeltsége, ahova jellemzően a várost nagymértékben eltartó, Orbán Viktor miniszterelnök által is örömmel fogadott külföldi diákok járnak ügyes-bajos dolgaikkal. Ők biztos értékelik a plakátokat.
| ||
Az itt lévő plakátokra rájár a rúd, az egyiket néhány nappal a civilek akciója előtt az Együtt elnökségi tagja, Berkecz Balázs ragasztotta le egy atomtemető-ellenes felirattal. A jelentős médiafigyelemmel kísért performanszra a rendőrség oda sem bagózott. Este hétórási érkezésemkor a mintegy tucatnyi civil lelkesen gitározik és fotózkodik az átragasztott plakáttal; mint a civilek egyike, Heindl Péter elmondja, direkt gyurmaragasztót használtak, hogy az eredeti plakátot ne rongálják meg. Ennek még lesz jelentősége.
Annak is, hogy a rendőrség irányából egy oldaltáskás úriember érkezik, aki járókelőként élénken érdeklődik az akció iránt, majd miután tetszését nyilvánítja, gyorsan le is fotózza a civil plakátot; álcáját némileg rombolja, hogy fél perccel korábban még az eseményeket a rendőrség elől figyelő ügyeletes egyenruhással beszélgetett. Öt percen belül az újságírók végeznek a tények rögzítésével, a Hír Tv stábja elkészíti a vágóképeket, és mindenki indul az útjára. Utólag már bevallhatom, hogy rossz társaságba keveredem a belváros irányába tartva, de nagyon másfelé nem is mehetnék.
Mintegy kétpercnyire a helyszíntől hétfős társaságunk (köztük Heindl Péter és két kiskorú gyerek édesanyjukkal) mellett egy járőrautó áll meg, a kiszálló főtörzs aziránt érdeklődik marconán, hogy mit tudunk a plakátrongálásról. Heindl Péter azonnal vállalja a cselekedetet, tagadván, hogy rongálásról lenne szó. Mint mondja, nemzeti konzultáció folyik, ők pedig ilyen formában konzultáltak. „Maguk is fizettek a plakátért?” – teszi fel a keresztkérdést a rend őre. „Persze, az adónkból” – feleli a jogvédőként dolgozó Heindl Péter. Ebben maradnak.
| ||
Felmérve az erőviszonyokat, a kétfős járőr erősítést kér, így hamarosan újabb rendőrautó érkezik, az eljáró rendőr pedig begyűjti a személyes okmányokat. „Maga kicsoda?” – szúr ki a hétfős tömegben, és bár válaszolhatnám, hogy becsületes tolvaj vagyok, ne keverjen össze a politikai bűnözőkkel, nem humorizálok, átadom az okmányaimat.
„Azt kell eldönteni, hogy bűncselekmény történt, vagy csak szabálysértésről van szó” – magyarázza az eljáró közeg, kis türelmet kérve, ennek eldöntése ugyanis a parancsnokok reszortja. Mint megtudjuk, ehhez hasonló jelenet játszódik le eközben a plakát mellett, ahol szintén négy rendőr vigyáz a civilek másik csoportjára.
A parancsnokok hosszan, több mint egy órán át mérlegelik a cselekmény súlyát, miközben lassan ránk esteledik; jobb szórakozás híján azt hallgatjuk a rendőrségi CB-n keresztül, hogy épp milyen egyéb bűncselekmények folynak a városban, például egy ittas vezetés van folyamatban. A szintén látványosan máshol lenni akaró járőrökre nem lehet panaszunk, társaságunk nőtagjait kedvesen elkísérik a rendőrségi portán található WC-re, amikor már nem bírják. Minket is invitálnak, mondván, hogy sokkal kényelmesebb a rendőrség, mint az árokpart, de nem élünk a lehetőséggel.
„Ez a rongálás” – mutat társaságunk egyik gyermektagja a mögöttünk található panel feliratokkal elcsúfított falára, én pedig azon gondolkozom, hogy mennyire növelheti benne a hatóságokkal szembeni bizalmat a lassan másfél órája tartó procedúra. Végül megszületik a salamoni döntés: ha a civilek önként eltávolítják a feliratot, akkor rögzítik, hogy milyen kár keletkezett a plakátban, és annak függvényében indul vagy nem indul eljárás ellenük. Heindl Péterék belemennek, de előtte még írásos panaszt teszünk azért, hogy lassan két órája korlátoznak minket a személyes szabadságunkban.
„Ez a demokrácia, itt mindenkinek vannak jogai, még a bűnözőknek is” – szűri le a tanulságot az eljárás végén rendőrünk, amire leginkább annyit mondhatnánk, hogy néhanapján remélhetőleg a véleményüket kifejező választópolgároknak is van. A plakáthoz közben megérkezik a nyomrögzítő is, és rögzíti, hogy a civilek feliratának eltávolítása semmilyen kárt nem okozott a nemzeti konzultációban, majd 10 óra előtt valamivel, szűk három órával az eredeti flashmob vége után mindenki mehet isten hírével. A kormány a helyén van, csapataink harcban állnak.
