„Ki kell lépni az előjogok vonzásából”

A mai európai társadalomban a kereszténység nem lesz meghatározó tényező – mondja Beer Miklós váci katolikus megyés püspök, aki szemléletváltást sürget, és az önkritikai érzék erősödését várja egyházától. Elárulta azt is, hogy a püspökök várhatóan nem támogatják az egyházi adó beszedésének tervezett módosítását.

Magyar Narancs: Némuljanak el a harangok?

Beer Miklós: Természetesen nem erről van szó, de a mértékletesség hiányzik az életünkből, hogy egymásra tekintettel használjunk régi szokásokat. Gyerekkori emlékként nekem nagyon kedves, amikor Zebegényben este elcsendesült a falu, és akkor megszólalt a toronyban a harang. De még mindig sok helyen hajnalban öt órakor is megszólal, és emiatt sokan panaszkodnak. Régen elvesztette már azt a funkcióját, hogy hívja az embereket a templomba, és tűz vagy árvíz miatt sem verik már félre a harangot. Előbb-utóbb azt is tudomásul kell majd venni, hogy a mai európai társadalomban a kereszténység nem lesz meghatározó tényező.

MN: Meghökkentő kijelentés egy katolikus főpásztortól.

BM: Egyszer arról beszéltem, hogy Európában milyen nagy számban élnek muszlimok. Ezután valaki azt mondta, miért nem veszek olyan CD-t, amelyen rajta van a müezzin hangja, és azt tegyük fel a toronyba. Poénnak nem rossz, de ettől még tény, hogy Európában megszűnt a nemzetállamok homogenitása.  Szeretjük a hazánkat, drukkolunk a szlovákiai, erdélyi, és most főként az ukrajnai magyarokért, hogy megmaradjanak. De ha a szomszédos országoktól elvárjuk, hogy békésen éljenek együtt a magyar kisebbséggel, akkor itthon is ki kell lépni az előjogok vonzásából, és ez vonatkozik az egyházakra is.

MN: Először püspökké avatása alkalmából találkoztunk személyesen. Akkor azt mondta, a derű püspöke szeretne lenni. Eltelt 12 év. Most hogyan gondolkodik erről? Megmaradt önben a derű, a bizakodás és a bizalom?

BM: Feltétlenül. Bízom abban, hogy rendbe tudjuk tenni a dol­gainkat ebben a kis országban, de ehhez az kell, hogy őszintén beszéljünk egymással, bizalmat előlegezzünk egymásnak, és mindenki tegyen érte valamit.

 

Fotó: A szerző felvétele

MN: Ez késztette rá, hogy megszólaljon a katolikus berkekben „világinak” nevezett médiumokban?

BM: A nagy médiafigyelem a cigánykörlevélnél ért el, arra mindenki felkapta a fejét. Úgy éreztem, végre ki kell mondani, ha a templomba járó ember a cigányt nem tartja embernek, akkor nagy baj van az ő vallásosságával. Ha hívő embernek tartjuk magunkat, akkor higgyük el, hogy amit a teremtő Isten mond, az egy irányelv: egyetemes testvériség, szolidaritás, egymás felkarolása.

MN: Létezik élő kapocs az egyház és a cigányság között?

BM: Sajnos nem használjuk ki eléggé a lehetőségeinket.

MN: Nem az a probléma, hogy nincs elég pap, akik eljutnak a legkisebb és legelmaradottabb falvakba is?

BM: Érdekes módon éppen ebben is látok előnyt. A papokat helyettesítő diakónusok a legtöbb helyen megtalálták a hangot a cigány közösségekkel. Például Nyáregyházán van egy nagyon talpraesett diakónusunk, hát ő „megbolondította” a falut. In­gyen­­konyhát létesített, tanodát indít, szociális földet bérel, mindezt együtt a polgármesterrel. Ezt korábban az ottani papok nem tudták megcsinálni.

MN: Nógrád megye a váci egyházmegye, egyben az ország egyik legelmaradottabb része. Milyen segítséget nyújt az egyház a nógrádi kistelepüléseken?

BM: Azzal kezdeném, hogy nem sok püspöknek van baromfiudvara, és működtet vidékfejlesztési irodát. Akárki jön hozzám, megmutatom neki, hogy ezt otthon ő is megcsinálhatná az udvarában.

MN: Egy nógrádi szegény család viszonylag ritkán fordulhat meg a váci püspöki palotában.

BM: Azért van rá példa. A vidékfejlesztési irodám munkatársai egyébként főleg Nógrádot járják, és a polgármesterekkel együtt keresnek olyan programokat, amelyekkel a legelesettebbeket tudjuk felemelni. Most már nagyon sok egyházi fenntartású iskolánkban van úgynevezett tankert. Ezeken a helyeken szociális szövetkezeteket, családi napköziket szervezünk, és ezek egy részét cigány emberek vezetik. Majdnem minden településen van karitászcsoport. Nemcsak ruhát, de tartós élelmiszert és vetőmagot is osztanak.

MN: Jó ötletnek tartotta a Hegedűs Zsuzsa-féle miniháztáji programot?

BM: Persze. Csakhogy épp a lényeg maradt ki belőle. A kísérés. Nem lehet azt mondani, hogy itt van tíz naposcsibe, csinálj vele valamit. Nekem példakép Cserdi polgármestere, aki a lakossággal együtt vitte végig a programot.

MN: Létezik valamiféle összehangoltság a kormány és a katolikus egyház romapolitikájában?

BM: Igen. Sokat járok a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséghez pályázati ügyekben, és ott sok segítséget kapok. Összeírtuk például, hol vannak üres plébániák a falvakban, hogy kis üzemeket rendezzünk be bennük. A lényeg, hogy foglalkoztatjuk az embere­ket. Most Őrbottyánban beindítunk egy mini hulladékfeldolgozó üzemet, és rövid időn belül gombaprogramot kezdünk a meglévő plébániai pincékben.

MN: Hogyan értékesítik az árut?

BM: Nem lehet csupán adminisztratív eszközökkel, ez egy össznemzeti feladat, és kell, hogy mindenki valamilyen felelősséget érezzen azért, hogy több munkahely teremtődjön. Világosan látom, hogy a kiskerti programra nem lehet kamionokat rendelni, hanem a helyi ellátást kéne biztosítania. Szerencsére a kormány is támogatja az önellátó helyi gazdaságokat, amelyek sok embert visszavezetnek a munka világába.

MN: Ha már a kormány szociálpolitikáját említette: ez a keresztényi értékrendet valló kormány fokozatosan leépíti a segélyeket, kizárja a szegényeket a minőségi egészségügyi ellátásból. A gazdagoknak, de legalábbis a középosztálynak kedvező családi adórendszert dolgozott ki, közben közmunkában végeztet el olyan önkormányzati, akár diplomához kötött feladatokat, amiért normális esetben teljes fizetést kellene adni.

BM: Meggyőződésem, hogy nem volt még olyan kormány, amely mindenkinek egyformán kedvező adórendszert dolgozott volna ki. A szegénység az elmúlt 25 éves magyar politika „termése”. Nemrég egy nógrádi faluba utaztam, ahol gyönyörűen megművelt földek mellett vitt az út. Gratuláltam ehhez a polgármesternek, aki elmesélte, hogy van két remek vállalkozója a falunak, akiknek olyan gépeik vannak, amihez már ember nem kell. Ez borzasztó…

MN: …és egyben visszafordíthatatlan folyamat.

BM: A 90-es évek elején nagyon nagy bűnt követtek el a privatizáció jelszavával a vezetőink. Először is szétverték a jól működő termelőszövetkezeteket, másrészt kinyitották a kaput az ügyeskedő gazemberek előtt. De ezt visszacsinálni nem lehet. Próbálkozott a kormány a földprogrammal, hogy visszaszorítsák a nagybirtokok határát.

MN: De éppen a kormány érdekköre kezében egyesülnek a nagybirtokok. A kormány agrárpolitikája pedig épp nem arról szólt, hogy minél több helyi fiatal és kisgazda kapjon földet.

BM: Nagyon fontosnak tartjuk a falusi fiatalok helyben tartását. Ezért, amikor a szociális földprogramról tárgyaltam miniszteriális emberekkel, azt mondtam nekik, ha nem bíznak meg senkiben, talán még az egyházban megbíznak. Adják oda az egyháznak hasznosításra a még meglévő állami földek egy részét.

MN: Honnan ért ehhez is az egyház?

BM: Az egyház alatt még mindig azt értjük, hogy az okos papok – pedig az egyház minden hívő ember nagyközössége. Vannak templomba járó jogászaink, agrárszakembereink. Régen is volt az egyházi nagybirtokoknak gazdatisztje. Akkor sem a papok találták ki, mit hova vessenek.

MN: Kaptak ígéretet földhaszonbérletre?

BM: Egyelőre nincs ilyen fázisban a tárgyalásunk.

MN: Ön gyakran beszél a „lélek templomáról”, a templom nélküli egyházról, sőt egy nyilatkozatában említette, irigyli a baptistákat a mértékletességükért, hogy nincs annyi tatarozásra váró épületük.

BM: Igen, ha nem lenne ennyi műemlék épületünk, több energiát tudnánk fordítani a léleképítésre. Ferenc pápánk is azt mondta, amikor még Buenos Airesben egy pap pénzt kért tőle templomépítésre. „Templomot akarsz építeni? Miért, nincs ott egy garázs a környéken? Gyűjtsd össze az embereket egy garázsban, és beszélgess ott velük.” A történelmi egyházaink bénító öröksége a rengeteg műemlékünk.

MN: Karácsonyi szentbeszédében, amelyet a köztévé is közvetített, és amelyet több ezren néztek és osztottak meg az interneten, ön azt mondta, „az önszórakoztató gettóegyházból ki kell lépnünk a missziós egyház örömteli, Szent Ferenc-i távlatába”. Mire gondolt?

BM: Az önszórakoztató egyház talán erős volt. Ugyanakkor megdicsérjük az embereket, hogy járnak zarándoklatra Medjugorjéba, és az még nincs is olyan messze, mint Lourdes meg Fatima vagy Róma. Ettől ők jó kereszténynek érzik magukat, és nehéz őket meggyőzni, hogy ez csak vallásos szórakozás. A baj az, hogy ezt értik vallásgyakorlaton. Egy sportolónál az edzés feltétele annak, hogy jó eredményt érjen el a versenyen, de nem az edzésért él, hanem a versenyért. A templom egy edzés, egy lelki töltekezés, hogy utána a hívő ember jó apa, anya, munkatárs, felelős állampolgár legyen, de ne merüljön ki a templom falai között a vallásosságunk.

MN: És mit jelent a Szent Ferenc-i távlat?

BM: Ezt is Ferenc pápánktól tanulom. Nem véletlenül vette fel Szent Ferenc nevét. Szent Ferenc mert kilépni az anyagi érdekeltség rabságából. Az apja azt akarta, hogy jó posztókereskedő legyen, de ő otthagyta az apai örökséget, nem röstellt kéregetni, és közben mindenkinek örömet sugárzott. A Szent Ferenc-i szabadság az én olvasatomban azt jelenti: az önzetlen önkéntesség szabadsága. Tehát, hogy ne parancsszóra tegyünk jót.

MN: 200 fős ingyenkonyhát rendezett be a váci püspöki palota szomszédságában, és létrehozta a „Karolj fel egy családot!” akciót, főleg lakáshitel miatt bajba jutott családok megsegítésére.

BM: Azóta a helyzet súlyosbodott, én pedig továbbvittem az akciót. Több családunk is van, aki segít, és akinek segítenek. Ez hosszú távú, rendszeres segítést és közösségvállalást jelent.

MN: Sok segítő jelentkezik?

BM: Nem mondanám, de azért kapunk felajánlásokat. Ha egy kicsit nagyobb szolidaritás élne bennünk, boldogabb lenne ez a kis ország. Nem tudom szó nélkül hagyni, hogy egyik oldalon tobzódó jólétet, a másikon vég­telen nyomorúságot, gyerekéhezést látok.

MN: Nemrég a Magyar Katolikus Rádió Délibáb utcai márványlépcsős palotájában járva jutott eszembe hasonló. A rádiónak 70 munkatársa van. De vajon hányan hallgatják és nézik az egyházi adókat?

BM: Szerintem nem lehet jelentős a hallgatottsága, bár pontos adatokat nem ismerek. Semmi nem indokolja, hogy három rádiónk és két tévécsatornánk legyen. (Magyar Katolikus Rádió, Szent István Rádió, Mária Rádió, Pax TV, Bonum TV – M. I.)

MN: Egyháza felemelte a szavát, amikor a kormánypárti politikusok indoklás nélkül leszavazták a költségvetési bizottságban az LMP javaslatát, amely a szegénységben élő gyerekeknek meleg ételt biztosított volna a szokottnál hosszabb téli szünetben?

BM: Erre nem emlékszem. Ami tény, hogy a katolikus egyház rengeteg karitásztevékenységet végez, ami szintén nem jut el a médián keresztül az emberekhez. Morgunk is, ha valamelyik másik egyház PR-tevékenysége jobb ezen a téren. Persze nem a PR-ban kéne versenyezni, hanem a tevékenységben. Ezért nem örülök a katolikus rádióknak, és hogy minden egyházmegyének külön újságja van, miközben megannyi közszolgálati orgánum létezik. Tényleg szükség van külön katolikus rádiókra és arra a rengeteg írott katolikus sajtótermékre?  Egyébként erre gondoltam elsősorban, amikor a karácsonyi szentbeszédemben gettóegyházról beszéltem.

MN: Karácsonykor arról is beszélt, hogy az irigység, a gonoszság, a pártviszály, a korrupció, a hamisság, a politikai fondorlat elzárja az embereket egymástól. Ezzel a kormányt kritizálta?

BM: Eszembe nem jutott, hogy ezzel kormánykritikát mondjak. Arról beszéltem, hogy a korrupció átjárja a mai társadalmi gondolkodást. Alig találkozunk olyan emberrel, akit nem kísért meg a csalás.

MN: Nyilván gondolt rá, hogy e szavak aktuálpolitikai értelmet nyernek, amikor az egész ország azt találgatta, hány kormánytisztviselőt tiltottak ki az Egyesült Államokból korrupciógyanú alapján. Ha nem is a kormányt kritizálta, a politikai elit viselt dolgai csak eszébe jutottak.

BM: Ez engem borzasztóan irritál és bosszant. Amikor azért drukkolok, hogy a kormány elérjen jó eredményeket, akkor ilyennel tönkretesznek sok mindent, és hiteltelenné válnak. Pokorni Zoltán, a Fidesz alelnöke is kimondta, hogy saját párttársaitól nem tudja elfogadni az urizálást, a luxusholmikat és hogy ekkora ingatlanokat vesznek, milliós nyaralásokra mennek.

MN: A katolikus egyház sem mentes a korrupciógyanús esetektől.

BM: Tény, hogy nagyon mellbevágó volt például a pécsi botrány. Nem csak egyházi embertől vagy kormánytisztviselőtől, egyetlen magyar állampolgártól sem tudom elfogadni, hogy túlteszi magát az erkölcsi törvényen. Én azt mondom, hogy állami pénzekkel gazdálkodni olyan nagy felelősség, ahol nem szabad hibázni.

MN: Az egyházán belül milyen fogadtatásra találnak az ön újító gondolatai?

BM: Biztos, hogy sokan összeráncolják a szemöldöküket, de szerintem többnyire a püspöktársaim is így gondolkoznak. Baráti beszélgetésekben kapok bátorító visszajelzést.

MN: Ha egyetértenek, miért nem vállalják fel a véleményüket?

BM: Azzal magyarázom, hogy tényleg túlterhelt minden püspök. Magamon is látom, hogy óriási terhet vállaltunk eddig a közfeladatokból. Oktatásügyben is túlvállaltuk magunkat.

MN: Pedig a kormány azt szeretné, hogy még több iskolát vegyenek át.

BM: Ez képtelenség. Nem csak a fejkvótán múlik, hogy fenn tudjuk-e tartani. Csak akkor van értelme, ha alkalmas humánerőforrást tudnánk biztosítani, de ezt nem tudjuk tovább bővíteni.
A nevelés, oktatás a szívügyünk, de nem vagyok elégedett az oktatásban betöltött szerepünkkel. El kell jutnunk odáig, hogy az egyházi fenntartású iskolák ne csak az elitképzésre szorítkozzanak, hanem a szakmunkásképzésben is vegyünk részt. Egyébként nem mi akartunk iskolákat átvenni, hanem legtöbbször a polgármesterek könyörögtek érte.

MN: Elsősorban az úgynevezett egyházi támogatás miatt?

BM: Nagy kockázat lehet ebben a támogatásban akár egy kormányváltásnál. De túllépve az oktatásban vállalt szerepünkön, számos szociális intézményt, nevelőszülői hálózatot, cigánymissziós irodát, kórházi lelki gondozói szolgálatot tartunk fenn. Tesszük a dolgunkat, és mégis, mintha az elmúlt 25 évben valahogy nem akartunk volna felébredni. Örültünk, hogy elmentek a megszálló csapatok, hogy mindenki szabadon járhat templomba. Én úgy éltem meg ezt a 25 évet, hogy „úgy elvoltunk”. Nincs meg a mai papságban az a vagányság, ami akár az ötvenes években megvolt a papjainkban a börtön kockázatával. Ferenc pápánk is azt kérdezi, hol van egyházunkban a kezdeményezőkészség, a bátorság, a nagylelkűség?

MN: Az ébredezés jelének is tekinthető, hogy Erdő Péter bíboros szokatlanul nyíltan szólalt fel az új egyházi törvény ellen, amelynek alapja a német modell lenne, és amelyről önökkel nem egyeztetett a törvényalkotó Igazságügyi Minisztérium.

BM: Nagy baj, ha kimarad az egyeztetés. A német egyházi törvényben ugyanis az áll, hogy aki katolikusnak vallja magát, annak levonják a jövedelméből az egyházi adót. De hát ettől bénult meg a német egyház! Ha ezt Magyarországon bevezetik, ez egy tragédia! Ezért tiltakozott Erdő Péter és Bölcskei Gusztáv is, hogy legalább megkérdezhetnék, mit szólunk hozzá.

MN: Mit szólnak hozzá?

BM: Nem támogatjuk az egyházi adó bevezetését. A püspöki kar tárgyalni akar erről az Igazságügyi Minisztériummal. Egy­előre ennél nincs több informá­cióm.

MN: Erdő Péter súlyosan aggályosnak nevezte azt a kormányzati szándékot, hogy az ország szociális intézményeinek nagy részét egyházi fenntartásba akarják adni. Ezzel megsértenék a világnézeti semlegesség elvét, hisz egy egyházi intézményben a gondozottak kényszerűen kerülnének vallásos világnézet hatása alá.

BM: Nem hinném, hogy ettől félnünk kellene. Szerintem a szociális ellátórendszerben éppen hogy több szerepet kéne vállalnunk, persze a szükséges forrás biztosításával.

MN: Milyen a magyar püspöki kar és a kereszténydemokrata párt kapcsolata?

BM: Akármilyen meglepő, nincs napi kapcsolatunk. Más kérdés, hogy Harrach Péter az egyéni országgyűlési képviselőnk, vele találkozom, de úgy mint KDNP-vel, nem szoktunk talál­kozni.

MN: Pedig a választási kampányok idején a párt politikusai valahogy mégis megtalálják a papságot.

BM: Ezt természetesnek tartom, hiszen valamennyien templomba járó emberek. Szerintem az lenne normális, ha a KDNP karakteres arculattal, jobb érdek­érvényesítő képességgel rendelkezne a parlamentben. Hozzá­teszem: a kereszténydemokrata képviselők a kifejezetten keresztény értékrendű kérdésekben helytállnak.

MN: Észrevettem, hogy beszélgetésünk alatt felnézegetett Ferenc pápa fotójára, és rengeteget idéz tőle. Többek között, amikor arra szólítja fel a híveket, hogy „legyetek bárányszagúak”.

BM: Ez gyönyörű gondolat. Azt jelenti, legyünk empátiával a másik ember iránt. Senki nem maga választotta meg, hová szülessen. Nincsenek előjogok. Mindenki elfoglal egy helyet egy képzeletbeli tornasorban. Ha fölfelé nézünk és irigykedünk másokra, akkor keserű, elégedetlen embe­rek leszünk.

MN: Ön hol állt az iskolai tornasorban?

BM: Talán hátulról a harmadik voltam, és kicsit irigykedtem a legmagasabb fiúra.

MN: Találkozott már a pápával?

BM: Még nem. Általában öt­évenként minden püspöknek hivatalból ki kell mennie Rómába. A közeljövőben remélem, találkozunk. Összekacsintanék vele szívesen.