Gyávaság, ha nem lájkolunk?

„Néha elfog a félelem, ha meglátom, miket írtam”

  • narancs.hu
  • 2012. július 11.

Kis-Magyarország

„Nem merik lájkolni a Narancsot” című, múlt heti cikkünkre több olvasónk is reagált: most az ő történeteik következnek a véleménynyilvánítás félelmeiről. Többek közt egy köztisztviselő, egy állami cég alkalmazottjának, illetve egy vidéki polgármester fiának az esete.

Múlt héten néhány olyan esetről számoltunk be, amikor annak ellenére, hogy olvasóink tetszését elnyerte a portálunkon (vagy más honlapon) megjelent írás, mégsem lájkolták azt, mivel nem szerették volna, ha nevük feltűnne egy kritikus hangvételű, ellenzéki site szimpatizánsai közt.  
Olvasóinkat a cikk végén arra kértük, amennyiben ismernek ehhez hasonló történetet, küldjék el nekünk. Megtették – amiért köszönet jár nekik.
Az üzeneteket most megosztjuk, egyúttal szavazásra is bocsátanánk azt az alábbi történetekben, illetve a korábbi cikk kommentjeiben felvetődő kérdést, miszerint jogos-e az említett félelem, vagy alamusziságról van szó.    

1,
Étkezési jegyek a szavazatokért

„Az Fb-n olvastam a cikket a nem merünk véleményt nyilvánítani témával kapcsolatban. Számtalan esetet ismerek: egy barátomat, aki nagyon aktív volt az iwiwen, megfenyegették, hogy ha nem áll le, könnyen elveszítheti az állását.
Egy barátnőm egy református óvodában dolgozott, a »nagytiszteletű úr« és az óvodavezető közölte, hogy nem kapják meg az étkezési jegyet, ha nem a Fideszre szavaznak (ezt hogy ellenőrizték, nem tudom). Több ismerősöm, akikről tudom, h. nem »jobbra húznak«, csodálkozásuknak adtak hangot, hogy merek ilyen nyíltan politizálni! (Az Fb-n like-olok, ill. hozzászólok cikkekhez, amikkel egyetértek.) Ez a nagy baj, hogy sokan közömbösek, ill. gyávák.”

2,
Egy köztisztviselő, akit néha elfog a félelem

„Én is köztisztviselő vagyok, és az összeállítás kapcsán írok, melyben a nem lájkolásról meg a vélemény hangoztatásának félelméről írnak a közszférában dolgozók körében.
Igazából nekem ez ügyben nincs negatív tapasztalatom, a Facebookon esténként néha nem tudom megállni (főleg, ha netán ittam pár sört), hogy kimondjam, amit gondolok, és ezek távolról sem kompatibilisek a mi szép, új rendszerünkkel, sőt…
Még soha senki nem szólt emiatt, de azt gondolom, ebben közrejátszik, hogy ott csak álnéven írok. De bevallom, azért másnap néha elfog a félelem, ha meglátom, miket írtam, de nem szedem le, csak azért se! Ha ezért elővesznek, akkor majd írok önöknek:)
De innen-onnan hallani szigorúbb helyekről is, ahol egy ilyenért kirúgják az embert. Egyik barátnőm az egyik állami cégnél dolgozik, és ha nekem ír e-mailt (természetesen nem a céges levelezőt használva), akkor is mindig megbizonyosodik róla, hogy nem látják-e a monitorát.

De azt hiszem elég annyi, hogy a félelem légköre megvan, tulajdonképpen öncenzúrában van mindenki, mert most elveszíteni a munkánkat, na az betenne.
Nem tudom, tudnak-e kezdeni bármit a levelemmel, de nagyon jólesett megírni!
Hogy pozitívan zárjam soraim, el kell mondjam, hogy senkinek nem tetszik ez az egész. Olyan »hithű« Fidesz-szavazók is megrendültek már, mint pl. a nővérem (aki egy időben a Magyar Nemzetbe is írogatott), szüleim, illetve itt bent is nagyjából mindenki, csak most még hallgat a mély, de majd ha eljön 2014, akkor szerintem (legalábbis szeretném ezt hinni) nem lesz gond!”

3,
Not to Like!

„Vidéki, független polgármester gyermekeként a tárgyban szereplő kérdésre röviden azt a választ tudom adni, hogy »Not to Like!« Sőt, mi több: semmit se lájk, semmit se komment, mert jobb félni… Jobb a nyavalyát, de ez van. Már megint.
Üdv,
Ezt se írom le.
Ui.: Az újságot szeretem, de nyilvános helyen nem olvasom. Még valaki meglát.”

4,
Fenyegetőzik a főnök

„A mi kis városunkban figyelik az ellenzéki fórumoldalt »fentről«, ez már többször bebizonyosodott. A főnököm pedig azt vizslatja, ki mit ír, és mit lájkol az Fb-n, és ha neki nem tetszőt tapasztal, burkoltan fenyegetőzik. Az sem mindegy neki, ki kit választ ismerősének… Én nem vagyok fent az Fb-n, de sokakat mindez érthető módon zavar. Kritikán aluli, hogy valaki idáig merészkedjen.”

 

5,  
„Legtöbben nem állnak ki saját magukért”

„Nagyon örülök, hogy felvetették ezt a »nem merik« témát. Valahol olvastam a következő gondolatot: »Magyarországon nincsenek a szabadságnak hagyományai.« És az Önök cikke is ezt erősíti, hogy a fejekben a rendszerváltás után még húsz évvel is ávósok, spiclik, besúgók vannak.
Azt hiszem, az egész országnak ez a baja: legtöbben nem állnak ki saját magukért, és ezzel hátráltatják a társaikat is a jogos érdekeik megvédésében.
Egyrészt bízom benne, hogy az egymást négyévenként a hatalomban váltó pártoknak nem volt idejük kiépíteni a Securitatét. Másrészt elszomorító ez az önáltatás: nem állok ki magamért, mert félek, viszont nem támogatom a tagságommal az érdekképviseleteket, mert a végén még kiderül, hogy az összefogás lenne az orvosság a félelmeimre, problémáimra, és nem álcázhatnám félelemnek a saját közömbösségemet, lustaságomat. Nem tudom, hol olvastam, de saját tapasztalatból tudom, hogy igaz: saját félelmeink adják másoknak a hatalmat felettünk.”

6,
Bajos előfizetés

„Szép reggelt! akkor én is küldöm a kért sztorit, amiről a cikkben értekeznek… Egerben anyukám barátnője 2 éve elő akarta fizetni a Narancsot lányának karácsonyra, ajándék gyanánt. A pultban ülő hölgy, volt tanítványa, szólt neki, ne tegye, le kell adniuk a névsort a rebellis lapok megrendelőiről! Ez milyen???”

7,  
Egy tábla a tüntetésen

„Egy állami cégnél dolgozom. Az én történetem, aminek hiánytalan közléséhez hozzájárulok név és állami alkalmazotti státuszom nevesítése nélkül, az alábbi:

A tavaly októberi tüntetésre csináltam (életemben először) egy táblát, az alábbi felirat volt a két oldalán:
„Don Corleone blöfföl, a 2/3 nem visszautasíthatatlan ajánlat!”
A hátoldalán:
„A fejemhez szorított 2/3-tól sem félek!”

Amikor elindultam a tüntetésre, elbizonytalanodtam, és letettem a táblát. Nekem is eszembe jutott, mi lesz, ha lefényképeznek, ha kollégákkal találkozom (a szöveg nem igazán biztosíték a továbbfoglalkoztatásra), szóval nemes egyszerűséggel berezeltem, hogy nyomdaképesen fejezzem ki magam. Elindultam, de az ajtóból visszafordultam, és azt mondtam magamnak: »ha az elmúlt 40 évben nem féltél, akkor ugye nem most akarod elkezdeni? A k… anyátok, féljetek Ti tőlem!«
Azért arra vigyáztam, hogy amikor fotózták közelről a szöveget, akkor diszkréten az arcom elé tettem a táblát.
DE!!!!
Abban biztos vagyok, ha az én fizetésemtől függne a gyerekeim élete (nekem már felnőttek a gyerekeim), ha vidéken élnék, ahol nem csak nekem, de a családtagjaimnak is kellemetlensége lenne belőle (márpedig  lenne!), a tábla elkészítéséig sem jutottam volna el. Nem gyávaságból, nem is szégyellném magam, mert nem az én szégyenem, ha egy EU-tagországban egzisztenciálisan félni kell az állampolgárnak az ellenvéleménye megfogalmazásakor!”

 

(Ha Ön is vidéken élő állami alkalmazott, és munkája során már érte hátrány véleménye, vagy politikai szimpátiája miatt, kérjük, írja meg nekünk a kismagyarorszag [at] narancs [dot] hu címre.)

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult.