Magyardombegyházra – mert így hívják a nők vezette falut, ahova épp tartunk – a Békés megyét délről kerülő, Dombegyházánál elágazó úton lehet eljutni, annak is a legvégén áll a nagyjából 150 házas kis falu. Onnan már semerre nem vezet út (pár kilométerre már a román határ van), a buszfordulótól csak vissza, Kisdombegyházon keresztül Dombegyházára, majd átszállásokkal más városokba lehet eljutni, így autó nélkül nehézkes az élet errefelé. A házak egy része üresen tátong, akadnak szép számmal zölddel benőtt, romos épületek is.
A falu elsőre azért tűnhet érdekesnek, mert csupa nő vezeti. (Mindjárt kiderül, nemcsak ezért az.) Nő a polgármester és nő az összes képviselő (összesen négyen vannak). Igaz, Magyardombegyházat 2006 óta vezeti Dús Ildikó, és munkatársai mellett egyedül a jegyző férfi az önkormányzatban. A helyiek szerint nem tudatosan választottak a jelöltek közül nemük szerint, „valahogy így alakult” – mondják érdeklődésünkre.
| ||
„Talán a nagycsaládosok, gyermekesek jobban bíznak a nőkben” – veti fel az egyik asszony, aki éppen a közösségi házból ugrott ki cigarettázni, hamarosan csapódik mellé a többi asszony is, így
| A testület: egy szál férfi se Polgármester: Dús Ildikó, független |
hamarosan az is kiderül, hogy egyikőjük szintén indult képviselőjelöltként, végül nem jutott be a testületbe. „Vezetik a falut, mint a háztartást” – mosolyognak a közmunkán levő nők.
Dús Ildikó szerint azért nem ártana, ha egy határozott férfi időnként az asztalra csapna. „Csütörtökön lesz a testületi ülés, ahol megvitatjuk a települési támogatásokat” – mondja a polgármester asszony. „Még nem csiszolódtunk össze, nincs mindenben egyetértés, nem mondanám, hogy azért, mert nők vagyunk, minden simán megy, de most nem lesz vita, mert nem lesz támogatás. Az elmúlt években is csak azt kapták, amit központilag utaltak. Megbeszéltük az emberekkel, tudomásul vették, örülnek, hogy van munka.”
Jó négy évvel ezelőtt arról lett híres a falu, hogy lakói felutaztak a Parlament elé koldulni, mert az önkormányzat fizetésképtelenné vált. Kikapcsolták a telefont, internetet, nem tudták kifizetni a segélyeket sem. Milliókkal tartozott az önkormányzat a közüzemi szolgáltatóknak, de a háziorvosnak is adósai lettek, és a bérekkel is elmaradtak. Még a 2010-es év végén adósságrendezésre pályázatot nyújtottak be, 9 millió forintot igényeltek, pontosan ennyivel tudták volna betömködni a lyukakat, ám mindösszesen 3 millió forintot ítélt meg számukra a Belügyminisztérium. Az adósságrendezési eljárásban számba vették a falu vagyonát, amiből pénzt lehet csinálni: eladták a polgármesteri hivatallal szemben levő játszóteret – természetesen a játékok nélkül – és a régi iskola romos épületét. A tranzakciókból 600 ezer forint folyt be, még ez is csak a töredéke volt az adósságnak. Az egyeztetéseken később megállapodott az önkormányzat az áramszolgáltatóval, a gázszolgáltatóval és a vízművel is, ők némi pénz fejében lenyelték a milliós tartozásokat. Végül az adósságrendezés 2011 májusában lezárult, ám a helyzet azóta sem javult sokat.
A faluban az egyik 60 év körüli férfi meséli, hogy ő vagy két évtizeden keresztül dolgozott a helyi téeszben, hordta a mázsás rekeszeket, majd a szövetkezet megszűntével rokkantnyugdíjas lett. Lényegében azóta csak tengődik, semmi munka nem volt a faluban. „A mezőgazdasági vállalkozók is inkább elvégzik maguk vagy a családon belül a munkát, csak ne kelljen fizetni. Ezért nem marad itt senki, a fiatalok is mind elhúznak, akkor sem marad, ha traktorosnak tanult, nem kell senkinek.”
Egyetlen alkalmazott
„Szeptembertől megszűnik az óvoda, elbocsátunk öt főt: mennie kell a két óvónőnek, a dajkának, a gyermekjólétisnek, a házi segítségnyújtást végző alkalmazottnak, egyetlen alkalmazottunk marad, a falugondnok” – tárja fel a csütörtöki testületi ülés költségvetési napirendjének tartalmát Dús Ildikó polgármester. „Az adósságátvállalási hullámból kimaradtunk, mivel annyira szegény a falu, hogy 2008 óta nem vettünk fel hitelt. A feladatfinanszírozásra való áttérés pedig nem segített a helyzetünkön.”
A 65 millió forintos költségvetésből nagyobbrészt a közfoglalkoztatásra költenek, 17 millió forint a Kisdombegyházzal és Dombegyházzal társulásban működtetett óvodára megy el. Ez fog megszűnni szeptembertől, csak Dombegyházán lesz óvoda, a másik két faluból oda kell majd hordani a kicsiket, a két óvónő és a dajka státusza megszűnik. A gyermekjóléti szolgáltatásban foglalkoztatott bérére a központi büdzséből évi 100 ezer forintot szántak, így azt ki kell a falu költségvetéséből egészíteni mintegy 1,2 millió forinttal, hiszen azt jogszabályok rögzítik, hogy az e körben alkalmazottnak főiskolai végzettséggel kell rendelkeznie. Hasonló a helyzet a házi segítségnyújtást végző szakemberrel is, emiatt kell ezeket a státuszokat is megszüntetni, nem futja a feladatfinanszírozásra kapott pénzből.
| ||
A kötelező feladatokat majd úgy fogják ellátni, hogy hetente egy-két alkalommal pár órára kijön egy szakember, a Magyardombegyházzal közösen hivatalt fenntartó Kevermes és Kisdombegyház lesz a munkáltató. A jegyzőt és a pénzügyi előadót már eddig is közösen foglalkoztatták. Tehát a kiadásokat jelentősen le kellett faragni, így viszont egyetlen alkalmazottja marad a falunak, a falugondnok. Változás nem igazán várható, hiszen – ahogy Dús Ildikótól megtudtuk – az önkormányzat, annak reményében, hogy vállalkozások települnek Magyardombegyházra, nem vetettek ki iparűzési adót.
A helyi vállalkozók, a boltos és a kocsmáros is mentesülnek így, de tőlük sok segítséget kap a falu. Az egyetlen „buszos vállalkozó” pedig nagyobb összeget fizet a település kasszájába gépjárműadóként.
„Nem lehet a mókuskerékből kiszállni” – magyarázza Dús Ildikó azt, hogy miért is indult harmadjára is a polgármesteri posztért az időnként kilátástalan sorsúnak tűnő faluban. Az asszony korábban is társadalmi megbízatásban vezette a települést, ám korábban így bruttó 174 ezer forint járt ezért a munkáért, most mindösszesen bruttó 74 ezer forintot keres polgármesterként.
Így épp annyi a fizetése, mint a közfoglalkoztatottaknak, a munkavezetőnél pedig kevesebbet keres, hiszen a közmunkát koordináló markát kemény bruttó 110 ezer forint üti. A polgármester azt is bevallja, hogy folyamatosan munkát keres, mert a közösségi munkára a házassága is ráment, így jelenleg egyedül neveli két gyermekét, a polgármesterségért járó pénzből nem lehet fenntartani egy családot. Sokáig – még 2006 előtt is őstermelőként – „dinnyézett”, de manapság az sem hoz túl sokat a konyhára, így mindenképpen valami jövedelemkiegészítés után kell néznie. A „polgármesterséget” viszont nehéz abbahagyni, mivel az egyik évben elterveznek valamit, majd következnek a megvalósítás zökkenőmentesnek nem mondható évei, „ám jólesik a babérokat is learatni” – magyarázza kitartását Dús Ildikó.
A közmunka azért segít
„Ahhoz képest most arany életünk van” – hasonlítják mostani helyzetüket a 2010-eshez a helyiek. „Akkor kaptuk a 22 800 forintot, most meg összejön a közmunkán az 50 ezer is, sőt a két gyerek után kapom az adókedvezményt, így összejön a 80 ezer forint is” – meséli az ötgyermekes asszony, akinek annak idején a kicsi gyermekeit is vitte a Gyámhivatal. „Nem a kevés jövedelemre hivatkozva, de az is közrejátszott a párommal megromlott viszonyba, állandó volt a veszekedés, a legtöbbször a pénz miatt szólalkoztunk össze. Most sem tökéletes a kapcsolatunk, de már tűrhető. A gyerekek is velünk élnek ismét.”
A polgármester így emlékszik a 2010 körüli időkre: akkor a közmunkaprogramra sem nyújthattak be pályázatot az adósságrendezés lezárultáig, így munkája sem volt jószerivel senkinek. „Volt olyan, hogy sikerült hagymapucoló munkát szerezni, ott ült az egész falu, terjengett a hagyma csípős szaga, potyogtak a könnyeink, egy mázsa megpucolásáért fizettek 1700 forintot, az egész napos munkát jelentett. Az önkormányzat helyzete most sem jobb, a feladatfinanszírozással ott vagyunk, ahol a part szakad. Nem állnak jól a dolgaink, de az embereknek jobb lett, 100 százalékos a foglalkoztatás.”
Magyardombegyházon 257-en élnek, ebből 35 gyermek, 75 közmunkás van, a többiek többnyire nyugdíjasok, néhányan eljárnak más településre dolgozni. „Itt senkit nem vet fel a pénz, de ahhoz képest, hogy milyen volt az élet errefelé, most sokkal derűsebbek az emberek. Most kezdenek termőre fordulni a dolgok, nem volt egyszerű. Az önkormányzat udvarán bontásból származó anyagokból fészert, ólakat építettünk. Turkálóból vásárolt anyagokból, az emberek összehordta ruhatörmelékekből szőnyeget szőttünk. A közmunkára kapott pénzből gépeket, alapanyagokat vásároltunk, elindult az élet” – mutat körbe az önkormányzat udvarán Dús Ildikó.
„Feri nélkül nem ment volna”
A polgármester asszony meggyőződése: nem elegendő ötletelni, azt meg is kell valósítani. Ebben nagy segítségére volt a falu hajdani temetőgondnoka. Ferenc állása az önkormányzat teljes ellehetetlenülése idején szűnt meg, három évvel ezelőtt – ez nagy érvágás volt a többgyermekes családapának. Aztán megkapta a feladatot Dús Ildikótól, hogy a kitalált projekteket vezényelje le, Ferenc lett a munkavezető. „Eleinte kemény volt – emlékezik vissza a férfi –, mindenki inkább a kocsmában ült, azt is nagyon nehéz volt elérni, hogy a munkaidő 8-tól 16 óráig tart, legyenek ott. Mindenki utált, én voltam a közellenség. Ma látják az eredményt, megbékéltek.”
Ferenc körbevisz az önkormányzat udvarán felépített „birtokon”, mutatja a fóliát: már benne van a borsó, remélik, el tudják adni a nagybani piacon. Büszkén mutatja a hasas kecskéket, amíg nem adnak tejet, a sajtkészítők tanfolyamra járnak. „Mindent könyvekből vagy az internetről néztem ki. Fogalmam sem volt, hogy kell egy fóliát felépíteni. Ugyanígy arról sem volt semmiféle tudásom, hogyan kell seprűt készíteni. De most fogja meg, ebben benne van az anyag, nem úgy, mint a gyáriban. Ez nem esik szét két hét után. Már van egy csomó megrendelésünk.”
| ||
„800 forint a nagy seprű, a szőnyeget, a nagyobbat 200 forintért áruljuk, arra is van megrendelés – folytatja Dús Ildikó. – A férfiak többnyire itt, a mezőgazdasági programban dolgoznak, a nők a szappankészítő- és a szövőműhelyben vannak. De készítünk seprűt, sajtot is. Az értékesítésből befolyó pénzt eddig visszaforgattuk, sőt még ki is kellett egészíteni az önkormányzati kasszából. Most jutottunk el oda, hogy működnek a dolgok, a pénzt talán utalvány formájában oda tudjuk adni az embereknek jövedelem-kiegészítésképpen. Már a szociális szövetkezetet tervezzük, elindítottuk annak megszervezését. Igaz, hogy ez közfoglalkoztatás, de itt nem volt semmi, sokan már régóta, vagy életükben még soha nem dolgoztak.”
A Közösségi Házzal szemben – amelyben a szőnyeget szövik az asszonyok, készítik a szappant, varrják a ruhákat – található az egyetlen bolt. A tulajdonos szerint most sem veti fel az itt élőket a pénz, az ő bevételén ez biztosan egészen kevéssé érződik, de valamivel jobb. Nagy nyereséget nem hoz a vállalkozás. „Adjon tíz darab Túró Rudit – lép be a boltba a munkavezető, aki megmutatta a kis falu gazdaságát –, tudja, ilyenkor délután jönnek-mennek az aprónépek nálunk.” A bolt mellett van a kocsma, innen is hangok szűrődnek ki. Ferenc mutatja a táblát a kocsmaajtó mellett: Club 300. „Ezt mi neveztük így el, még annak idején, amikor megnyílt. Akkor még háromszázan laktak a faluban. Talán nem ürül ki Magyardombegyház, és leszünk még egyszer háromszázan.”
