Jó annak, aki sosem ismeri meg ezt az érzést. A nagymamám szerint csak a gyenge emberek szoronganak, akikben nincsen tartás, nincsen erő, akiknek az önbizalma sehol nincsen. Ezzel nem tudok maradéktalanul egyetérteni, hiszen önbizalmam akad, erősnek elég erős vagyok, és mégis.
Alattomos dolog ez az egész. Lassan indul, először csak apró fáradtságok, amit rá lehet kenni a sok munkára, aztán azt vesszük észre, hogy mindenhez hatalmas energia kell, még egy egyszerű fürdővíz megeresztéséhez is, arról meg ne is beszéljünk, mennyit felemészt egy bejegyzés megírása… Vagy egy nagyobb riport, ahol emberekkel kell beszélni. Mert ilyenkor minden hangból azt hallom ki, hogy na, ez is jobban van nálam, hogy egy mekkora hatalmas sitthalmaz vagyok. Így aztán redukálódnak az emberi kapcsolatok. De ez még mélyebbre húz, elkezdődnek az álmatlan tünetek, a gyógyszer-tolerancia igen hamar kialakul, emelni kell az adagot. Aztán jön a napközbeni trükközés: először nyugtató, lazító, kimerültség elleni teákkal (ezeket literszám iszom), majd a vény nélkül kapható készítményeket vetem be hangulatjavításnak, viszont ettől a kombótól iszonyatosan elálmosodom. Jöhet a negyven kávé, még több cigi, amitől viszont ingerült és ideges leszek. Vasárnap már ott tartottam, hogy konkrétan sírva fakadtam, ha az előttem álló hétre gondoltam, úgy éreztem, meghaladja a képességeimet a sok megbeszélés, a fellépések, a felvételek. Meg hogy egyáltalán: nincs emberi külsőm, hogyan menjek így kulturált élőlények közé?
A harmadik fázis, mikor elkezdem újra szedni a Remotiv extrát, ami viszont lassan fejti ki a hatását, néha két hét is kell hozzá, de addig legalább reménykedem. És a legszebb ezekben a periódusokban, hogy sajnos jól ismerem őket. Tudom már az első gyanús jelnél, hogy kész, elkezdődött, bele fogok sodródni megint, bármit csinálok. Olvasni mindenféle tippeket a stressz csökkentésére, lazításra, de meg kell mondjam, hogy ilyen állapotokban már semmit sem érnek. Legszívesebben megint felíratnék antidepresszánsokat, hogy legalább ez az őrült belső tombolás csillapodjék, ha nem ismerném már azokat is jól, minden mellékhatásukkal együtt, és ne tudnám, milyen pokoli lejönni róluk. Ám a legrosszabbak az éjszakák – ettől retteg leginkább a szorongó ember. Van, hogy már elaludni sem merek, mert tudom, hogy jönnek a rémálmok, a legkülönbözőbbek, és megint úgy ébredek, hogy nyakig vagyok mindennel, nem látok ki, megőrülök. Tőlem ilyenkor nem szabad megkérdezni, hogy aludtam. Még a legkedvesebb hang is megőrjít, jobb, ha egyedül csitítom az őrületet. Sokszor attól félek, hogy tényleg bedilizek, hogy tovább nem tudom már kontrollálni a dolgot, széttépi a fejemet ez az egész, és kampó. Ráadásul hiába a tapasztalat, hogy eddig is mindig túljutottam a dolgon: ha benne vagy, úgy érzed, ez már örökké így lesz. Bárkinek van a felsoroltakon kívül hatásos tippje, ne titkolja el…
