Trópusok, itt, az első szerelem, Bowie

KOmplett

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim.

(Itt)

Ez nem nyaralás, nagyon nem. Írni jöttem, és a csöndért, mert az utóbbi időben már tényleg azt éreztem, nem bírom tovább. Persze, otthon is meg lehet tanulni a technikákat, a cseleket az idegbaj ellen, de nekem valahogy nem ment soha. Egyre nehezebben viselem a szociális fóbiámat is, hatalmas feladat számomra minden nap csupán az, hogy például lemenjek a boltba, hogy találkozzam valakivel. Órákig kell edzenem magam minden egyes találkozás előtt, az energiáim jó részét ez viszi el. Félek az utcán, és nem csupán az idegenektől, hanem minden egyéb nem tervezett találkozástól. Csak az segít kicsit, hogy szemüveg nélkül alig látok, hát szemüveg nélkül közlekedem, így pár kellemetlen perctől ez azért megóv. Ezt tudom, nagyon nehéz megérteni, aki nem élte át, nem is nagyon tud vele mit kezdeni. Sajnos nem véletlenül alakult ez így az életemben, de hogy miért, nem osztom meg, nagyon személyes.

Persze sokat fejlődtem én is az évek alatt. Rengeteg mérgező kapcsolatomat leépítettem, de sajnos még vannak körülöttem olyanok, akikkel nem bírtam el. Túl udvarias, túl simulékony vagyok, nehezen konfrontálódom. Inkább ölöm magam a végtelenségig, mint hogy szóljak azért, ha például azt érzem, sértik a határaimat. Otthon szétvisz a munkám: csöng a telefon, csüngök a neten, témát keresek, utánanézek, írok, teljesen mást, mint amit szeretnék. Gyűlnek csak a melók között felfirkantott, sokszor olvashatatlan vázlatok, nincs olyan pár órám, vagy csak nagyon ritkán, hogy lemerüljek, és verssé, prózává fogalmazzam őket. Vagy ha van, csak éjszaka, nagyon szeretem az éjszakákat, általában hajnalig fenn vagyok, pusztán ezért a nyugalomért, de akkor meg a másnap megy a kukába. És sosem elég az idő.

false

Hát most adtam magamnak. Néha fél napokat csak fekszem a szúnyogháló-baldachin alatt, sétálok a parti sziklák és görgeteg kövek között, nem gondolva semmire. Ha lemegy a tűző nap, a teraszon írok. Ami csak az eszembe jut, nincs kontroll, végre nincs, majd válogatok, tisztázok, rendezek később. Egyedül vagyok, és én nagyon szeretek egyedül lenni. Este tengerzúgásra alszom el, reggel tengerzúgásra kelek. Bent a kötélen kis banánok lógnak (kint nem hagyhatom, mert megzabálják a denevérek és a majmok. Tegnap egy mangót kint hagytam, reggel ott volt a maradék, a mag, apró fogacskákkal körberágva), nincs napirendem, alszom egyet délután is. Este vagy lemegyek a bárhoz, vagy nem. Jó itt fenn is, nézek bele órákon át a sötétbe, egy-egy halászcsónak fénye itatja át a szélben feltámadó hullámokat. Ha lemegyek, nem kell beszélgetni.

Kókuszvizet iszom, és nézem a disznót. Itt van ugyanis évek óta egy kutyaként nevelt, így kutya önképpel rendelkező vaddisznó is. A disznónak nyilvánvalóan nagyobb rajongótábora van, mint nekem. (Nemcsak a nyaralók között, a Facebookon is – külön oldala van.) Nagyon aranyos egyébként, bár mindig kapok egy enyhe szélütést, amikor az esti sétáim alkalmával egy bokorból előröfög.

(Bowie)

Marci lépeget felfelé tegnap a köves úton felém. Meghalt Bowie, indítja a reggelt. A föld másik felén már feljött a Blackstar, itt őrjítő napsütés, a másik oldal. Lemegyünk Francishoz, Bowie-t hallgatunk. A háza előtt az oszlop, rajta a nagyvárosok, és az, mitől hány kilométerre vagyunk. A csillagokat nem jelzi semmi, azok valahol, mindenhol vannak. Tegnap éppen túl közel. Valaki épp kapaszkodik fel, megy, bár állócsillag volt mindig is. Amikor a Blackstart láttam, már tudnom kellett volna. Hogy lezár, búcsúzik, elmondja, amit az életről még elmondani érdemes. (Talán azért is tettem be a Bowie-pólómat, ami amúgy évek óta nem volt rajtam. Valamiért előhalásztam indulás előtt. Ezért.)

false

Reggel arra ébredtem, magamhoz mérten rémületesen korán, hogy sírok. Nem zokogás volt ez, csak úgy egyszerűen folytak a könnyeim. Még éjjel is a Blackstart és a Lazarust néztem, és a Starmant és Sorrow-t. Meg azokat a kedvenceket, amik eszembe jutottak. Nem is tudom, mi ez az érzés. Sosem szoktam így megsiratni előadót. De persze lehet, hogy az van, hogy Bowie-t ismerem.  Nagypapa vitt a moziba, délelőtt volt, nyár, a Fantasztikus labirintus. Amikor belépett a képbe Jareth, a film maga elvesztett engem. Ki ez? Ki ő? A szerelmem! De furcsa arc, milyen szép, sosem láttam még hasonlót. Az alak ott maradt bennem, a szép arc, a vékony test, a befelé hajló fogsor, a színek! A zenéjéért csak később kezdtem el rajongani, főleg a glamcuccokért, és egyre inkább a kései dolgaiért.

Tőle vettem az ötletet az örök változásra. Hogy a művész arca nem egy, az alkotó nyugodtan válthat figurát, karaktert, stílust, hogy meg kell komponálja magát, és aztán nyugodtan pisloghat ki a díszletek mögül: találjatok meg. Ritkán adatik meg – nemcsak egy művésznek, bárkinek –, hogy kereken le tud zárni, pontot tud tenni az élet(mű) végére. Bowie-nak ez megadatott. Biztos vagyok benne, hogy nyugodtan távozott. A munka elvégezve. Talán ezért a könnyek: a hála, a köszönet, a bámulat.

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.

Főszerepben az Első sírásó

A november 6-án zárult igazgatói pályázaton Lipics Zsoltot hirdették ki győztesnek Darabont Mikold ellenében, azonban nagyon sok ellentmondás és fordulat jellemezte az elmúlt időszakot. A régi-új igazgató mellett csupán a NER-es lapokban folytatott sikerpropagandája szólt, pályázata egy realista, szakmaiságra építő programmal ütközött meg.