A magány mint megoldás?

KOmplett

„Az igazán fontos dolgokban magunkra maradunk” – állapítottuk meg egy művész barátommal, egy hosszú beszélgetés végén. Mindketten magányosan alkotunk, és mindketten azt érezzük: voltaképp nincs, akire bármilyen szinten is támaszkodhatnánk. Ám szerintem mindez nem csak a művészekre áll.

Kitöltöttem pár tesztet egy oldalon (csak azért nem linkelem, mert egy általam nem ismert pszichológus weblapja, de rákereshető), és érdekes módon egészen lidérces eredmények jöttek ki. A kérdések a depresszió- és szorongásszintre, valamint a stresszállapotra irányulnak, az elmúlt hét érzetei alapján. Súlyos depresszió, erős szorongás, és magas stressz – ezek a mutatóim.

Persze vannak elképzeléseim az állapotomról, de ez azért kicsit felülmúlta őket. Ha valaki, mint én, tényleg szinte sehol nem érzi jól magát, és állandóan feszíti valami megnevezhetetlen, de erős nyugtalanság (jobb szó híján), nehezen tartható harmonikus személyiségnek. És ha még nem is tudja, mi a baja, az nem könnyíti meg a helyzetet. Három hét utazás után döbbenetes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

Észak-Koreában jártam, gondolom, nem kell ragoznom, mennyire felszabadult szeglete az a világnak. Érdekes módon pár nap alatt megszoktam a kamerákat, az állandó ellenőrzést, és nyilván sokan kötözni való idiótának tartanak, ha bevallom: ott sokkal kevésbé szorongtam, mint itthon. Ehhez persze hozzájárulhatott, hogy nem lehetett nálunk mobiltelefon és ugye ott nincsen internet (tehát a hírek, a zaklatók és a kötelességek csillagászati távolságba kerültek).

Utólag azt gondolom, hogy nekem a konkrét és tudható, a nyilvánvaló veszély és fenyegetettség, tehát amikor tudom a szabályokat és határokat, kevésbé rémületes, mint az a ködös, nyúlós, bárhonnan támadó nyomasztás, ami a megszokott környezetemben mindenhol figyel és les rám. (Aztán persze visszatért volna minden, az ottani realitással megspékelve, hiszen bizonyított tény, hogy a környezetváltás csak rövid időre használ a depressziósnak és a szenvedélybetegnek, aztán az idegen helyen is észrevétlenül visszakúsznak a belülre épült régi mechanizmusok.)

Hazatérésem után két nappal folytathattam a pszichoterápiám, amit az út megszakított. Végeztünk egy relaxációs gyakorlatot (az általam „állandóan nálam lévő expandernek” nevezett szorongásomat próbáljuk oldani már hónapok óta), amikor is képzeletbéli segítőt kellett volna abban az elengedett állapotomban magam mellé képzeljek. És egyszerűen nem jött senki és semmi, csak magamat tudtam érzékelni, segítség híján, egyedül. Ettől először még feszültebb, majd kétségbeesett lettem, aztán hazafelé tartván (minden ülés után sétálok olyan bő másfél órát) egyszerűen letaglózott a tény. Rám nehezedett, és úgy is maradt. A bennem lévő dolgok megoszthatatlanságának reménytelensége keveredett azzal a szintén nem túl felemelő gondolattal, hogy ezzel nyilván nem vagyok egyedül, de mivel képtelenül magába zárkózik mindenki, azzal sem lehet párbeszédbe lépni, aki amúgy alkalmas lenne rá…

Figyelmébe ajánljuk

Azonnal rohan tovább

A közel 100 méteres rendőrpalota tiszteletet parancsolóan magasodik a környék fölé, üvegablakain szikrázóan csillog a felkelő nap fénye, amint Thuróczy Szabolcs morózusan besétál forgóajtaján.

Apáról fiúra

A Universal-stúdió 1941-es klasszikusából kisarjadó farkasemberfilmek (pl. Egy amerikai farkasember Londonban, 1981; Ezüst pisztolygolyók, 1985; Farkas, 1994) bizonyos értelemben a férfi menst­ruáció és hisztéria gondolatával játszanak.

Lajos bácsinak jár a dicséret

A Képtelen Krónikára más, általunk hallgatott podcastokban többször hivatkoztak ugyan, de mi magunk sokáig nem mentünk utána, noha a történelmi podcast műfaja – amiként a KK is definiálja magát – közel áll a szívünkhöz.

Emlékezetrétegek

A Kiscelli Múzeum templomterében megrendezett életmű-kiállítás több szálon kívánja megragadni, illetve körüljárni Ország Lili (1926–1979) érzékeny és titokzatos művészetét. Ehhez közel 50 festményt és 70 grafikai lapot mutat be, amelyek (néhány kivétellel) a múzeum gyűjteményéből származnak; az anyag különlegessége, hogy mégis lefedi az életmű csomópontjait.

A drogmentes Magyarország  

„A stratégia távlati célként a kábítószermentes Magyarország elérését tűzi ki 2020-ig” – olvashattuk abban a 2013-tól hatályos országgyűlési határozatban, amelyet Nemzeti Drogellenes Stratégiának neveztek el.

60 000

Társadalmi kampányt indított a Magyar Orvosi Kamara (MOK), amellyel az egészségtudatosságra és az egészségügyi rendszer hiányosságaira hívnák fel a figyelmet. Az utóbbi könnyebben célba talál: aligha akad olyan család Magyarországon, amely ne tudna felidézni valamely rossz tapasztalatot az ellátásról.

Hogy a gyerekek is értsék

A társulat által támogatott, régóta a színházban dolgozó, színvonalas pályázatot benyújtó csapatot kipontozták. Hankó Balázsnak meg se kellett szólalnia, a távolból mintha Vidnyánszky Attila integetne a gyerekeknek. Megkérdeztük az új igazgatót is.

„Távozzatok, aljas ringyók!”

Pár hete újraválasztották Horvátország államelnökét, Zoran Milanovićot. A magát szociáldemokratának nevező Milanović nem szereti sem az EU-t, sem a NATO-t, sem Ukrajnát, és ha teheti, a szétesés felé lökdösi Bosznia-Hercegovinát. Legfontosabb, hovatovább egyetlen életcélja a Horvátországból uniós és gazdasági sikertörténetet faragó kormányfő levadászása. És még rondán is beszél.

Kastély, börtön, szegénytanya

Konkrétan tényleg nem Lázár Jánosék kastélyáig épült út kilométerenként félmilliárd forintból, hanem az M43-as autópálya lehajtójától a nagyfai börtönig. E szakasz előtt és utána azonban olyan kráterek maradtak, amelyek a Holdról is látszanak.