Kitöltöttem pár tesztet egy oldalon (csak azért nem linkelem, mert egy általam nem ismert pszichológus weblapja, de rákereshető), és érdekes módon egészen lidérces eredmények jöttek ki. A kérdések a depresszió- és szorongásszintre, valamint a stresszállapotra irányulnak, az elmúlt hét érzetei alapján. Súlyos depresszió, erős szorongás, és magas stressz – ezek a mutatóim.
Persze vannak elképzeléseim az állapotomról, de ez azért kicsit felülmúlta őket. Ha valaki, mint én, tényleg szinte sehol nem érzi jól magát, és állandóan feszíti valami megnevezhetetlen, de erős nyugtalanság (jobb szó híján), nehezen tartható harmonikus személyiségnek. És ha még nem is tudja, mi a baja, az nem könnyíti meg a helyzetet. Három hét utazás után döbbenetes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.
Észak-Koreában jártam, gondolom, nem kell ragoznom, mennyire felszabadult szeglete az a világnak. Érdekes módon pár nap alatt megszoktam a kamerákat, az állandó ellenőrzést, és nyilván sokan kötözni való idiótának tartanak, ha bevallom: ott sokkal kevésbé szorongtam, mint itthon. Ehhez persze hozzájárulhatott, hogy nem lehetett nálunk mobiltelefon és ugye ott nincsen internet (tehát a hírek, a zaklatók és a kötelességek csillagászati távolságba kerültek).
Utólag azt gondolom, hogy nekem a konkrét és tudható, a nyilvánvaló veszély és fenyegetettség, tehát amikor tudom a szabályokat és határokat, kevésbé rémületes, mint az a ködös, nyúlós, bárhonnan támadó nyomasztás, ami a megszokott környezetemben mindenhol figyel és les rám. (Aztán persze visszatért volna minden, az ottani realitással megspékelve, hiszen bizonyított tény, hogy a környezetváltás csak rövid időre használ a depressziósnak és a szenvedélybetegnek, aztán az idegen helyen is észrevétlenül visszakúsznak a belülre épült régi mechanizmusok.)
Hazatérésem után két nappal folytathattam a pszichoterápiám, amit az út megszakított. Végeztünk egy relaxációs gyakorlatot (az általam „állandóan nálam lévő expandernek” nevezett szorongásomat próbáljuk oldani már hónapok óta), amikor is képzeletbéli segítőt kellett volna abban az elengedett állapotomban magam mellé képzeljek. És egyszerűen nem jött senki és semmi, csak magamat tudtam érzékelni, segítség híján, egyedül. Ettől először még feszültebb, majd kétségbeesett lettem, aztán hazafelé tartván (minden ülés után sétálok olyan bő másfél órát) egyszerűen letaglózott a tény. Rám nehezedett, és úgy is maradt. A bennem lévő dolgok megoszthatatlanságának reménytelensége keveredett azzal a szintén nem túl felemelő gondolattal, hogy ezzel nyilván nem vagyok egyedül, de mivel képtelenül magába zárkózik mindenki, azzal sem lehet párbeszédbe lépni, aki amúgy alkalmas lenne rá…
