A magány mint megoldás?

KOmplett

„Az igazán fontos dolgokban magunkra maradunk” – állapítottuk meg egy művész barátommal, egy hosszú beszélgetés végén. Mindketten magányosan alkotunk, és mindketten azt érezzük: voltaképp nincs, akire bármilyen szinten is támaszkodhatnánk. Ám szerintem mindez nem csak a művészekre áll.

Kitöltöttem pár tesztet egy oldalon (csak azért nem linkelem, mert egy általam nem ismert pszichológus weblapja, de rákereshető), és érdekes módon egészen lidérces eredmények jöttek ki. A kérdések a depresszió- és szorongásszintre, valamint a stresszállapotra irányulnak, az elmúlt hét érzetei alapján. Súlyos depresszió, erős szorongás, és magas stressz – ezek a mutatóim.

Persze vannak elképzeléseim az állapotomról, de ez azért kicsit felülmúlta őket. Ha valaki, mint én, tényleg szinte sehol nem érzi jól magát, és állandóan feszíti valami megnevezhetetlen, de erős nyugtalanság (jobb szó híján), nehezen tartható harmonikus személyiségnek. És ha még nem is tudja, mi a baja, az nem könnyíti meg a helyzetet. Három hét utazás után döbbenetes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

Észak-Koreában jártam, gondolom, nem kell ragoznom, mennyire felszabadult szeglete az a világnak. Érdekes módon pár nap alatt megszoktam a kamerákat, az állandó ellenőrzést, és nyilván sokan kötözni való idiótának tartanak, ha bevallom: ott sokkal kevésbé szorongtam, mint itthon. Ehhez persze hozzájárulhatott, hogy nem lehetett nálunk mobiltelefon és ugye ott nincsen internet (tehát a hírek, a zaklatók és a kötelességek csillagászati távolságba kerültek).

Utólag azt gondolom, hogy nekem a konkrét és tudható, a nyilvánvaló veszély és fenyegetettség, tehát amikor tudom a szabályokat és határokat, kevésbé rémületes, mint az a ködös, nyúlós, bárhonnan támadó nyomasztás, ami a megszokott környezetemben mindenhol figyel és les rám. (Aztán persze visszatért volna minden, az ottani realitással megspékelve, hiszen bizonyított tény, hogy a környezetváltás csak rövid időre használ a depressziósnak és a szenvedélybetegnek, aztán az idegen helyen is észrevétlenül visszakúsznak a belülre épült régi mechanizmusok.)

Hazatérésem után két nappal folytathattam a pszichoterápiám, amit az út megszakított. Végeztünk egy relaxációs gyakorlatot (az általam „állandóan nálam lévő expandernek” nevezett szorongásomat próbáljuk oldani már hónapok óta), amikor is képzeletbéli segítőt kellett volna abban az elengedett állapotomban magam mellé képzeljek. És egyszerűen nem jött senki és semmi, csak magamat tudtam érzékelni, segítség híján, egyedül. Ettől először még feszültebb, majd kétségbeesett lettem, aztán hazafelé tartván (minden ülés után sétálok olyan bő másfél órát) egyszerűen letaglózott a tény. Rám nehezedett, és úgy is maradt. A bennem lévő dolgok megoszthatatlanságának reménytelensége keveredett azzal a szintén nem túl felemelő gondolattal, hogy ezzel nyilván nem vagyok egyedül, de mivel képtelenül magába zárkózik mindenki, azzal sem lehet párbeszédbe lépni, aki amúgy alkalmas lenne rá…

Figyelmébe ajánljuk

Polt Péter írásbeli válaszából kiderül: azt sem tudja, miben folyik nyomozás

Elég súlyos ellentmondásra derült fény egy, az orosházi férfi kézilabdát érintő 1,3 milliárd forintos szabálytalan tao-felhasználási ügyben. A minden jel szerint költségvetési csalás gyanúja ügyében tett fel írásbeli kérdést Tóth Bertalan (MSZP) országgyűlési képviselő Polt Péter legfőbb ügyésznek, aki azt válaszolta, hogy az ügyben nem indult büntetőeljárás. A Narancs.hu-t korábban és most is az ellenkezőjéről tájékoztatta a NAV Dél-alföldi Bűnügyi Igazgatósága.  A Sportállamtitkárság hallgat az ügyben.

Csődközeli helyzetben billeg a BKV

28 milliárd forint hiányzik a BKV idei költségvetéséből a túléléshez. A közlekedési társaság adósságátütemezést kér, a jövő évi működéshez pedig a BKK-val 30 milliárdos hitelkeretre pályázna. Ráadásul mivel az igazgatósági és a felügyelő bizottsági tagok megbízatása lejárt, több hete törvénytelenül működik, ahogy a többi fővárosi cég is.