A magány mint megoldás?

KOmplett

„Az igazán fontos dolgokban magunkra maradunk” – állapítottuk meg egy művész barátommal, egy hosszú beszélgetés végén. Mindketten magányosan alkotunk, és mindketten azt érezzük: voltaképp nincs, akire bármilyen szinten is támaszkodhatnánk. Ám szerintem mindez nem csak a művészekre áll.

Kitöltöttem pár tesztet egy oldalon (csak azért nem linkelem, mert egy általam nem ismert pszichológus weblapja, de rákereshető), és érdekes módon egészen lidérces eredmények jöttek ki. A kérdések a depresszió- és szorongásszintre, valamint a stresszállapotra irányulnak, az elmúlt hét érzetei alapján. Súlyos depresszió, erős szorongás, és magas stressz – ezek a mutatóim.

Persze vannak elképzeléseim az állapotomról, de ez azért kicsit felülmúlta őket. Ha valaki, mint én, tényleg szinte sehol nem érzi jól magát, és állandóan feszíti valami megnevezhetetlen, de erős nyugtalanság (jobb szó híján), nehezen tartható harmonikus személyiségnek. És ha még nem is tudja, mi a baja, az nem könnyíti meg a helyzetet. Három hét utazás után döbbenetes tapasztalatokkal lettem gazdagabb.

Észak-Koreában jártam, gondolom, nem kell ragoznom, mennyire felszabadult szeglete az a világnak. Érdekes módon pár nap alatt megszoktam a kamerákat, az állandó ellenőrzést, és nyilván sokan kötözni való idiótának tartanak, ha bevallom: ott sokkal kevésbé szorongtam, mint itthon. Ehhez persze hozzájárulhatott, hogy nem lehetett nálunk mobiltelefon és ugye ott nincsen internet (tehát a hírek, a zaklatók és a kötelességek csillagászati távolságba kerültek).

Utólag azt gondolom, hogy nekem a konkrét és tudható, a nyilvánvaló veszély és fenyegetettség, tehát amikor tudom a szabályokat és határokat, kevésbé rémületes, mint az a ködös, nyúlós, bárhonnan támadó nyomasztás, ami a megszokott környezetemben mindenhol figyel és les rám. (Aztán persze visszatért volna minden, az ottani realitással megspékelve, hiszen bizonyított tény, hogy a környezetváltás csak rövid időre használ a depressziósnak és a szenvedélybetegnek, aztán az idegen helyen is észrevétlenül visszakúsznak a belülre épült régi mechanizmusok.)

Hazatérésem után két nappal folytathattam a pszichoterápiám, amit az út megszakított. Végeztünk egy relaxációs gyakorlatot (az általam „állandóan nálam lévő expandernek” nevezett szorongásomat próbáljuk oldani már hónapok óta), amikor is képzeletbéli segítőt kellett volna abban az elengedett állapotomban magam mellé képzeljek. És egyszerűen nem jött senki és semmi, csak magamat tudtam érzékelni, segítség híján, egyedül. Ettől először még feszültebb, majd kétségbeesett lettem, aztán hazafelé tartván (minden ülés után sétálok olyan bő másfél órát) egyszerűen letaglózott a tény. Rám nehezedett, és úgy is maradt. A bennem lévő dolgok megoszthatatlanságának reménytelensége keveredett azzal a szintén nem túl felemelő gondolattal, hogy ezzel nyilván nem vagyok egyedül, de mivel képtelenül magába zárkózik mindenki, azzal sem lehet párbeszédbe lépni, aki amúgy alkalmas lenne rá…

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.