Fontos, hogy egy komolyzenész csinos legyen?

KOmplett

A sok agyzsibbasztó, elsősorban egy bizonyos női réteget megcélzó rózsaszín könyv között kimondottan üdítőek Mörk Leonóra regényei, amik számomra azt bizonyítják, hogy magyarul is lehet olyan könnyed, ám mégsem butuska könyvet írni, amibe – bár a nyelvezet hétköznapi, és nem törekszik a próza forradalmára – mégis jó belemerülni, és úgy kapcsol ki, hogy közben nem érzem kínosan magam. Új regénye, a Holdfény szonáta kapcsán a névtelen gyűlölködésről, a túl szép komolyzenészekről, és magáról a romantikus regény műfajáról beszélgettünk.

Úgy látom, a regényeidben te nem akarsz felülni az olyan – a műfajban – divatos témáknak, mint amilyen anno a szingliláz volt, most pedig – a Szürke után – a vad vagy vadabb, extrém szexuális viszonyok ábrázolása, persze romantikus mázzal leöntve. Új könyvedben a szerelem egy osztrák zongoraművész és egy magyar orvos között szövődik, és komoly problémaként jelenik meg egy – a zenész ellen indított – internetes gyűlöletkampány elburjánzása.

A regény egyik ihletője valóban az internetes mocskolódás, ez a nagyon is aktuális jelenség volt. Újságíróként a saját bőrömön tapasztaltam, milyen érzés, amikor lejárató kampányt indítanak valaki ellen. Esetemben nem kimondottan én, hanem a lap állt a támadás középpontjában, de így is borzasztó volt átélni az alaptalan vádaskodást, és azt, hogy tehetetlenek vagyunk. Tudtam, hogy ezt egyszer meg fogom írni, így lett a regény egyik vonulata az, hogy a főszereplő zongoraművésznek, Alexander Thiemann-nak majdnem derékba töri a karrierjét egy internetes gyűlöletkampány. E mellé jött a romantikus szál, hogy a női főszereplő, Eszter, aki gyerekkora óta rajongója a művésznek, most hirtelen olyan helyzetbe kerül, amikor egyedül ő tud segíteni rajta. Én egyébként víziókat szoktam látni, mindig ebből születnek a regényeim. Itt is az történt, hogy ültem Ausztriában a termálfürdő forró vizében, felnéztem a havas hegyekre, észrevettem egy kis épületet az egyik hegycsúcson, és már láttam is, amint valaki bemegy oda és elrejt valamit. De ki, mit és miért? Beindult a fantáziám, és megírtam a regényt.

false

 

Fotó: Falus Kriszta

Nem először témád a rajongás. Itt a hősnő már igen régóta rajong mind a klasszikus zenéért, mind Thiemannért.

Az utolérhetetlen Mr. Yorke-hoz hasonlóan valóban a Holdfény szonáta egyik eleme is saját élményem. Az első fejezetnek az a jelenete, amikor Eszter 17 évesen beszökik a Zeneakadémiára Alexander egyik koncertjére, tényleg velem történt meg. Én ugyanezt 18 évesen csináltam meg egy német muzsikus kedvéért, én is találkoztam az illetővel a színfalak mögött is, és én is adtam neki egy ugyanolyan gyerekes ajándékot, mint a regénybeli piros matchbox. Esztertől eltérően azonban én nem találkoztam vele tizenöt évvel később, hogy egymásba szeressünk. Mint Goethe óta tudjuk, ez a különbség költészet és valóság között, és az írótípusú ember szerencséje, hogy szabadon használhatja az előbbi lehetőségeit az utóbbi transzponálására. Mikor a Mr. Yorke megjelenésekor megkérdezted, vannak-e még könyvötleteim, biztos voltam benne, hogy ezt az élményemet később még meg fogom írni.

Miért ezt a zsánert választottad? Vagy pontosabban: miért szeretsz ennyire romantikus regényeket írni?

Egyszer olvastam egy Toni Morrison-idézetet, miszerint: „Ha van egy könyv, amit szívesen elolvasnál, de még nem írták meg, írd meg!” Ez vezérel. Egyszóval olyan történeteket szeretek írni, amilyeneket magam is örömmel olvasok. És én leggyakrabban a szórakoztató és a szépirodalom határán egyensúlyozó, többnyire angolszász szerzők tollából származó regényeket szoktam választani. Olyan könyveket, amelyek általában több idősíkon játszódnak, és a hősnőnek ki kell derítenie valamilyen titkot, amely az ő életét is érinti. A kedvencem, akinek minden könyvét olvastam, az ausztrál Kate Morton. Épp most vettem meg a legújabb regényét, a The Lake House címűt. Miután már kikerültem a történet sodrásából, azt figyelem, hogyan dolgozik, mit hogyan old meg, és én mit csinálnék másképp. Tőle mindenképpen sokat tanultam.

Azzal egyetértesz, hogy történeteid (és a már idézett műfaji munkák) részben mesék is – felnőtteknek?

Igen, ezek a regények valóban nevezhetők felnőtteknek szóló meséknek, hiszen éppúgy elvarázsolják az olvasót, és átemelik a saját világukba. Nekem már sokan mondták, mennyire szeretik a hangulatot, amelyet a könyveim teremtenek, és ami akár később is velük marad. És én erre büszke vagyok. Goethe mondta valahol, hogy az ember mindent elvisel, kivéve az egymást követő hétköznapokat, és szokás szerint igaza volt. Még ha valaki olyan szerencsés is, mint mondjuk én, hogy az életem és a munkám nem nevezhető sem unalmasnak, sem eseménytelennek, akkor is szívesen feledkezik bele hangulatos történetekbe.

Hol a komolyzene helye a te életedben? Ki volt az, akiből a vonzó zenészedet formáltad?

A klasszikus zene gyerekkorom óta elkísér, már a nevemet is Beethoven operájának hősnője nyomán kaptam, és ez meghatározta az életemet. A munkámból adódóan hál’ istennek számtalan nagyszerű zenésszel találkozhattam, és ők ugyanúgy inspiráltak Alexander alakjának megalkotásában, mint a csak koncerten-hangfelvételen hallott nagy művészek. A nevét például a francia zongoraművész, Alexandre Tharaud nyomán kapta, aki az egyik CD-men ugyanúgy Scarlatti-szonátákat játszik, mint az én regénybeli zongoristám a bécsi hangversenyén. Alexander karmester nagyapjában pedig már többen felismerték – és teljes joggal – Herbert von Karajan és Wilhelm Furtwängler bizonyos vonásait. Alexander Thiemann azonban az én képzeletem teremtménye.

false

Fura tendencia, hogy a komolyzene sztárjainál is egyre fontosabb a jó külső. Nem egy világhírű – és mellette rendkívül attraktív – előadót meg is gyanúsítottak avval, hogy nem feltétlenül a tudásuk, tehetségük, inkább elvarázsoló küllemük miatt jutottak előre. Azt éppen nagy kedvencemről, Lang Langról hallottam, hogy emiatt egy felvételét úgy kilenc másik nagyszerű művészével együtt hallgatták meg, a szakértőknek pedig nem mondták el, épp ki játszik. Mindezt azzal az előfeltevéssel, hogy ha csak a muzsika marad, a szép arcú kihullik. De Lang Lang „nyert”, a lista élén volt a játéka alapján is. Te mit gondolsz erről az egész jelenségről?

Miért lenne ez fura? Az sosem baj, ha valakit nemcsak hallgatni, hanem nézni is jó. Ez már a fiatal Lisztnek is bejött. Manapság a hétköznapi emberrel szemben is egyre inkább az az elvárás, hogy jól nézzen ki. Nevezhetjük ezt társadalmi nyomásnak vagy a média zsarnokságának, de attól még létező jelenség. A tévéközvetítések, a HD-kamerák olyan közel hozzák a nézőkhöz a zenészek, az énekesek arcát, mint a filmeken, de – például a New York-i Metropolitan élő HD-közvetítései esetében – éppen ez teszi lehetővé, hogy a produkció olyan közönséget is megnyerjen, amelyiknek amúgy esze ágában sem lenne végighallgatni egy operát. Ez tagadhatatlanul plusznyomás a művészeken, bár úgy látom, akinek tehetség és jó külső egyaránt megadatott, az nem szokott panaszkodni. Most hirtelenjében a brit hegedűművész, Charlie Siem jutott eszembe, aki modellként is ismert, és egyáltalán nem hegedül rosszabbul azért, mert úgy néz ki, mintha a GQ magazin címlapjáról lépett volna le.

Neked ajánljuk