1 tanár: "Mutatok egy vesét" (Dr. Szél Ágoston)

szerző
R. Andróczy Orsolya
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Pedellus: Nemrégiben egy szakmai folyóirat arról írt, hogy aggódik az orvostársadalom, mert évről évre kevesebb a felvételiző. Ön szerint mi áll ennek a hátterében?

Pedellus: Nemrégiben egy szakmai folyóirat arról írt, hogy aggódik az orvostársadalom, mert évről évre kevesebb a felvételiző. Ön szerint mi áll ennek a hátterében?

Dr. Szél Ágoston, a Semmelweis Egyetem

Általános Orvostudományi Karának oktatási dékánhelyettese

Szél Ágoston: Ez összetett kérdés. Az egyik ok az, hogy van biztosabb kereseti lehetőség is. Lehetséges, hogy a közgazdász, jogász munkája nem annyira fennkölt, lehetséges, hogy nem is keres valaki annyit, mint bizonyos orvosszakmák képviselői, de kisebb a kockázat és a felelősség. Ugyanakkor már az se meglepő, ha egy bankban a takarítónői kereset megközelíti egy fiatal tanársegédét itt az egyetemen.

P: A közhit sok mindent tart az orvosok presztízséről.

SZÁ: Ez egy sajátosan nehéz pálya. A betegjogok kibontakozásának logikus, és önmagában véve nem hátrányos fejleménye, hogy sokkal nagyobb a felelősség, mint mondjuk húsz évvel ezelőtt. Akkoriban, ha például valakinek károsodást okoztak a műtét során, ritkaságszámba ment az orvos vagy a gyógyintézmény felelősségre vonása. Pozitív jelenség, hogy ráébredtek: ez is egy olyan tevékenység, amit csak nagy körültekintéssel kell és szabad gyakorolni. Ebből következően azonban a szakma vonzereje némiképpen csökkent, mivel minden orvosnak számolnia kell azzal, hogy tevékenysége során kárt okozhat, amelynek akár büntetőjogi következményei is lehetnek. Orvosperektől visszhangzik a sajtó, amiből látható, hogy az orvos a gyógyítómunka során a legnagyobb gondosság mellett is a média céltáblájává válik.

P: Általános vád, hogy az orvosoknak a bőrük alatt is pénz van, mégis levágják a betegnek az egészséges lábát.

SZÁ: Gyakran találkozunk ilyen véleménnyel, sőt a betegség természetes lefolyásából elkerülhetetlenül bekövetkező egészségromlást is hajlamosak az orvos számlájára írni. Ilyenkor még nagyobb hangsúlyt kapnak a magas orvosi jövedelmekkel kapcsolatos hitek és tévhitek. Az orvosi fizetések ügye nagyon problematikus kérdés, mivel az Magyarországon a nemrégiben bevezetett közalkalmazotti béremelés ellenére is megalázóan alacsony.

P: Sebaj, hisz ott a paraszolvencia.

SZÁ: Lehetne úgy értelmezni a dolgot, hogy a paraszolvencia minden nehézséget megold, hiszen ha az államnak nincs pénze, miért ne fizethetné meg a szolgáltatást a beteg? A legnagyobb baj az, hogy a hálapénz súlyosan rányomja a bélyegét az orvos-beteg kapcsolatra, ami egyébként is éppen eléggé bonyolult bizalmi viszony. Ráadásul a beteg joggal érezheti úgy, hogy a béréből társadalombiztosítás címén levont összeggel már előre megfizette a szolgáltatást. A hálapénz által az orvos munkája semmiképpen sem reális értéken bocsáttatik áruba. Közismert, hogy a patológus nem nagyon kap paraszolvenciát, a szülész-nőgyógyász vagy a belgyógyász viszont a betegekkel való gyakori kapcsolat miatt tisztességesen megélhet.

P: A diákoknak van lehetőségük felkészülni az ilyen helyzetekre?

SZÁ: Az egyetemen természetesen nem azt tanítjuk, hogy mit kezdjenek a paraszolvenciával. Remélem, hogy eljön az az idő, amikor még a fogalom is eltűnik majd az orvos szótárából. A paraszolvencia azonban a gyakorlati oktatás oldaláról nézve sem kedvező jelenség. A hallgatók gyakran panaszkodnak arról, hogy jelenlétük érezhetően nem mindig kívánatos az orvosi ellátás színhelyén, mivel "zavarják" az orvost tevékenységének végzésében. No nem abban, hogy a receptet felírja, hanem hogy átvegye a neki szánt borítékot.

P: Kik mennek orvosnak?

SZÁ: Részben orvosdinasztiák leszármazottai: "Fiam, nagyapád is orvos volt, én is az vagyok, legyél te is az." ´k nyilván szívesen választják ezt a hivatást, és valószínűleg könnyen megfelelnek a követelményeknek, mert az orvosi gondolkodás magvait otthonról hozzák. Aztán vannak olyanok, akik általános intelligenciájuktól vezéreltetve gondolják, hogy olyan szakmát választanak, ahol kiváló képességeiket kamatoztatni tudják. Természetesen a kiemelkedő szellemi képesség itt nem elég. Az ismeretek önmagukban még nem biztosítják azt a képességet, hogy valaki olyan atmoszférát tud teremteni, amely a gyógyulásba, az orvosba vetett hit megalapozásához és megtartásához szükséges.

P: Nagy elszántság kell ahhoz, hogy az ember erre a pályára adja a fejét. Sokan azért húzódoznak, mert hosszú évekig tart a képzés.

SZÁ: A jelenlegi jogszabályi helyzetben a hatéves képzés után frissen végzett orvos betegellátási jogosultsága korlátozott, önálló orvosi tevékenység végzésére a diploma még nem jogosít fel. Erre csak a szakképzés után kerülhet sor. Az orvosi diplomával esetleg elmehet valaki orvoslátogatónak, ami abból áll, hogy különböző gyógyszerkészítményeket mutat be és ajánl gyakorló orvosoknak. Ezt természetesen nem tekintjük igazi orvosi tevékenységnek. A valódi szakmai kibontakozást a szakorvos- vagy rezidensképzés biztosítja, amely azonban további 4-5 év tanulást és gyakorlatot jelent. Van még egy másik továbbképzési lehetőség, a 3 éves doktori iskola, amely a tudományos kutatómunka, az egyetemi pályafutás és általában a vezető beosztás feltétele. Aki tehát tudományos háttér birtokában kíván orvosi gyakorlatot folytatni, annak bizony fel kell készülnie arra, hogy a felvételi vizsga után másfél évtized telik el, mire a piacon komoly szereplőként jelenhet meg. Nem igazán vonzó perspektíva, ha meggondoljuk.

P: Fellazítja-e a képzést a viszonylagos szabadság, amit az idén bevezetendő kreditrendszer biztosít majd a diákoknak?

SZÁ: Az átjárhatóság nagy előnyt jelenthet majd a hallgatóknak, de az előnyök ellenére nyilvánvaló, hogy az orvosi tudás olyan egységes egész, amit nehéz szabad választás tárgyává tenni. A magyarországi orvosképzés egyik vonzereje mindig is az elméleti és gyakorlati oktatás kellő összhangja volt. A kreditrendszer mellett is igyekszünk megtartani a tantárgyak hagyományos egymásra épülését, hierarchiáját.

P: A vizsgaidőszak kialvatlansági versenyében biztos, hogy az orvostanhallgatók vezetnének. Az anatómia tanáraként nem aggódik, amikor a hallgatók egész telefonkönyveket magolnak be? Legkésőbb nyár közepére úgyis elfelejtik...

SZÁ: Ebben nem vagyok biztos, és azt hiszem, hogy a jogásznak is fejben kell tartania néhány törvény pontos szövegét. Léteznek természetesen megoldások arra, hogy a medikusok ne csak biflázni, hanem gondolkodni is megtanuljanak. Ilyen, kissé ellentmondásos törekvés a protokollokban való tanulás, amire kitűnő példákat találunk a népszerű amerikai kórházi sorozatokban. A beteg beszállítását kísérő roppant zűrzavarban az orvosnak nem kell megjegyeznie a konkrét teendőket, elég, ha pontonként végigmegy a listán. Első lépésként meg kell nézni, él-e még a beteg, vagy sem. Ha él, akkor megpróbálják "kizárni" az életveszély lehetséges okait és így tovább. Az orvosi működés azonban ennél sokkal bonyolultabb, egyszerre számtalan lehetőségre kell gondolni. Ezt próbálja kiküszöbölni a blokkrendszerben való tanulás elmélete: célja, hogy ne egymás után magolja be a hallgató a csontok, izmok, erek, zsigerek felépítését, majd miután mindezeket megismerte, következzen az összes testrész normális működése és végül azok kóros működésére vonatkozó ismerettömeg. Próbáljunk meg inkább az induláshoz minimálisan szükséges részismeretekkel ellátva megtanulni mindent, mondjuk, a vizeletelválasztó rendszerről. Mutatok egy vesét, hogy néz ki, ha jól működik. Aztán beszéljünk arról, hogy ha vesebeteg valaki, akkor hogy néz ki a veséje, milyen lesz az arca színe, mit kell tenni, hogy a kóros működést megjavítsuk - és ezt mindjárt a tanulmányok legelején. Roppant csábító gondolat! Hiszen az van mögötte, hogy ne kelljen a hallgató agyát felesleges ismeretekkel terhelni, nincs is ideje azokat elfelejteni, mert az egyik szervrendszerre vonatkozó ismereteket egyszerre szerzi meg. A baj csak az, hogy miközben a veséről beszélnek, azért a szívről is jó lenne tudni valamit, hiszen a vesebetegnél is a szív megállása a halál közvetlen oka.

P: Mi a megoldás?

SZÁ: Elkerülhetetlen a kellő mélységű lexikális ismeretanyag elsajátítása, mert anélkül képtelenség a szakmát megfelelően gyakorolni. Nyilván számolni kell a felejtéssel az élet során, de ha kevesebbet tanul meg valaki, akkor a kevesebből felejt. Az orvos attól orvos, hogy kiemelkedő a kombinációs készsége. De nem tudna kombinálni, ha nem lenne meg a lexikális tudása hozzá. A magyar orvosképzésnek a financiális és egyéb nehézségek ellenére is igen jó az ázsiója, és ez a gyakorlati és az elméleti képzésre egyaránt vonatkozik.

P: Milyen eszközei vannak az orvosképzésnek arra, hogy fejlessze a betegekkel való sikeres kommunikációt?

SZÁ: A negatív példák ellenére sem hiszem, hogy rossz lenne orvosaink empátiás készsége. A felvételi vizsgán igyekszünk vizsgálni, hogy ki az, akiben eleve megvan ez a készség. A kommunikáció tudomány, amit lehet tanítani. Vannak magatartástudományi tantárgyaink. Ugyanakkor a legtöbb segítséget akkor kapják a hallgatók, ha az orvosképzés során felnőtt, tapasztalt orvoskollégával járják a kórtermet, és tőle tanulják el a mesterség fortélyait, kezdve azzal, hogy hogyan kell köszönteni a beteget, és azt is, hogy miképpen kell a rossz hírt közölni vele.

R. Andróczy Orsolya

szerző
R. Andróczy Orsolya
publikálva
2003/20. (05. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...