1 tanár: "Nem akartam Thébába menni" (Interjú Luft Ulrich egyiptológussal)

  • Zsuppán András
  • 2003. június 19.

Könyv

Pedellus: Hogy került Magyarországra?

Luft Ulrich: A berlini Egyiptomi Múzeumban dolgoztam mint egyiptológus, 1974-ben lettem a papiruszgyűjtemény vezetője. Akkoriban állandóan kiállításokat kellett szerveznünk külföldön és belföldön, és 1975-ben egy ilyen ügyben találkoztam Kákosy professzor úrral, akit már korábban is ismertem, abból az időből, amikor a szakdolgozatomat írtam. A vezetőtanárom hozzá küldött egy vallástörténeti problémával (már akkor főleg ez a terület érdekelt), és ő nagyon kedvesen válaszolt és segített nekem. Tehát amikor ´75-ben először Budapestre jöttem, nagyon tetszett a város és az egész hangulat, mert sokkalta szabadabb volt, mint az NDK-ban. Hozzá kell tennem, hogy két évvel korábban nálunk a politikai bizottság úgy döntött, ideje lenne eladni a másod- és harmadosztályú darabokat a raktárakból. A tárgyakat nekünk kellett volna kiválogatni, ráadásul fogalmunk sem volt, mi a világpiaci ár. Mint tudja, mi nem utazgathattunk csak úgy tájékozódni. Szóval ez nem volt túlságosan kedves feladat számomra. Hihetetlen: éppen két hete voltam Berlinben, és az egyik kollegina mesélte, hogy bizony most is gondolkodnak egy kisebb kiárusításon. Szóval ezek a dolgok nem változnak. Tehát ´75-ben Budapesten megismerkedtem későbbi feleségemmel, egy évre rá összeházasodtunk, és úgy döntöttünk, nem megyünk a fallal elzárt, nyomasztó légkörű Berlinbe, ha egy mód van rá. Így is történt. Kákosy meghívott pár évre kutatni, 1980-ban kandidáltam, és főmunkatársi státust kaptam. Elindultam felfelé a szamárlétrán.

P: Más volt a magyar egyiptológia színvonala, mint a németé?

LU: Más volt, mert ez akkor tulajdonképpen nem is létezett önállóan, csak kiegészítő volt az ókori keleti történeti tanszéken. Vagyis mi az elsős történészhallgatókat tanítottuk. De mégis, volt olyan, aki az egyiptológia felé húzott, és ilyenkor kialakult egy nagyon közeli kapcsolat tanár és diák között. Jó is volt így, mert egyéni módon taníthattunk, és ezt ki is használtuk, ellentétben a mostani helyzettel, amikor van egy bebetonozott tanrend, és alig van mozgásterünk. Azért a hátrányokat szintén meg kell említeni: nem volt infrastruktúra, se könyvek, se semmi. A könyvhiánytól még mindig szenvedünk. Akkortájt, a 80-as években én nagyon harcoltam azért, hogy az a három-négy könyvtár, ahol egyáltalán vannak egyiptológiai könyvek, összedolgozzon, de persze nem működött, még egy közös katalógust sem sikerült összehozni. Szóval jöttek nagyon tehetséges fiatal emberek, akik pontosan tudták, hogy az egyiptológiával túl sokat nem lehet kezdeni, mert mindössze két helyen lehetett ezzel foglalkozni: a Szépművészeti Múzeumban és az ELTE-n. Csak a személyes lelkesedés számított, és amellett el kellett végezni egy teljes történelem szakot, a régészetet, és még preferáltuk, hogy egy modern nyelvet is, hogy legyen miből egyáltalán megélni. Meg aztán magyar nyelvű szakirodalom sem volt, csak mostanra áll össze lassacskán.

P: Hogyan változott meg a helyzet? A magyar egyiptológia megalapítását a legtöbben a közelmúltban elhunyt Kákosy Lászlónak tulajdonítják.

LU: Kákosy ´83 óta minden évben ásott, és a sajtó, a rádió, a tévé népszerűsítette. A régészek ellenszenvét ki is váltotta, hogy valaki egy, hogy mondjam, nem erre rendszeresített eszközzel kapargat ott. Különben is, a régészek mindig kissé féltékenyek ránk, mert bárhol ásnak a világon, nem kapnak olyan sajtót, mint mi, pedig a fölényünket csak az adja, hogy Egyiptomból hozunk valamit. De ez mindenütt így van, annyira vonzó ez a téma. Itt van például a berlini Nofretéte-büszt esete. A magyar csoport, ugye, elkészítette hozzá a testet a biennáléhoz, és a fej rá lett téve, le is fotózták. Bevallom, kissé szomorú vagyok: ez nem működik. A Nofretéte, akárhogy is nézzük, Egyiptom ikonjává vált. Amikor én még a berlini múzeumban dolgoztam, ismertem eredetiben, és nem voltam nagyon oda érte, mert minden stilizált szentséggel szemben fenntartásaim vannak. És azért sem, mert nem méltó az egyiptomi művészettel szemben, hogy éppen ezt a befejezetlen büsztöt tegyük meg ikonná. De mégis, ez az eset bebizonyította, hogy a régi művész belevarázsolt valami különlegeset a műbe.

Szóval elindítottunk egy programot, hogy szerezzünk könyveket külföldről, és meglepő módon kaptunk is egész sorozatokat. A legsikeresebb szocialista barterakciónak is lehet ezt nevezni. Így alapozódott meg a könyvtár. És ´83-ban Kákosy végre diadalmaskodott: megszületett a tanszék.

P: Ön elsősorban filológusként ismert, legnagyobb tudományos eredményét, a Luft-féle kronológiai rendszert is a berlini középbirodalmi levéltár elemzésével érte el. Meg van elégedve a szakon a filológia és a történelem oktatásának arányával?

LU: A filológia mindig biztos alap. Először a forrásokat kell tisztázni, ez úgyis a legkellemesebb feladat, és csak utána előállni az eredményekkel, már ha vannak. Manapság a tudományban nagyon divatos tendencia, hogy mindenképpen szenzációt kell felmutatni. Nemrégiben például a National Geographic Channel bemutatta, amint a piramisban egy elfalazott folyosó óriási záró kőtömbjét átfúrták, és a nyílásba beeresztettek egy kamerát. És akkor mi történt? Láttak a homályban 30 cm-re egy újabb nagy követ. Jó, ez nem az én stílusom. Visszatérve a kérdésére, amikor létrejött a tanszék, akkor találtuk ki, hogy három pillérre építkezünk: filológia, történelem, régészet-művészet. És azt látom, hogy tulajdonképpen elég arányosan oszlik meg az oktatás, csak túlságosan merev módon: minden elő van írva. Az én helyzetem például úgy néz ki, hogy rá vagyok állítva a bevezetésre meg a koptokra, és ez kissé fárasztó. A másodévesekkel sosem találkozom, mert nincs időm szemináriumot hirdetni, pedig pontosan ekkor kellene az alapokat mélyíteni, megerősíteni, és ez nem működik úgy, ahogy én szeretném. Amikor harmadévben a kopt órán újra találkozom velük, azt látom, ezt sem tudják, azt sem tudják, és kénytelen vagyok megkérdezni: "De hát miért felejtették el?" Ez nem egy kellemes pillanat.

P: Milyen a hallgatóság színvonala a korábbiakhoz képest?

LU: Vegyes, de lelkesek, igen. És sokkal több lehetőség nyílik előttük.

P: Milyen lehetőségek?

LU: A 90-es évek óta léteznek alapítványok és támogatás. Az egyik évfolyam már másodszor utazott ki Egyiptomba. Egyszerűen kérvényezték a minisztériumnál, és az adott pénzt. A mi keretünk persze elég szűk, de aki ügyes, talál lehetőséget. Én a diákjaimmal 1998 óta járok a keleti sivatagba.

P: Ez minden egyiptológustól elvárható? Hogy ásatásra járjon?

LU: Úgy kezdődött, hogy Kákosy folyton rágta a fülemet, hogy ha már én is a tanszékhez tartozom, végezzek valami terepmunkát. És tulajdonképpen igaza volt. Ma már hálás vagyok, amiért belekényszerített, annak ellenére, hogy kezdetben idegen volt tőlem, nehéz pénzt szerezni és így tovább. Viszont nem akartam Thébába menni, ahol legfeljebb egy sírt lehet "kirámolni". Gondoltam, legyen benne legalább egy kevés filológia. Aztán ´94-ben, amikor vendégprofesszor voltam Münchenben, egy kollegina azt tanácsolta, menjek el a keleti sivatagba, mert ott van egy nagyon izgalmas hely, Bir Minayh. És amikor kiderült, hogy ott feliratokat lehet találni, gondoltam, hogy ez már csak jó lehet. Így hát eldöntöttem a dolgot, és amikor kitettem a kiírást, hogy kinek van kedve velem jönni, óriási volt az érdeklődés.

P: Ilyenkor ki finanszírozza a diákok utazását?

LU: Akkoriban a Kutatási és Fejlesztési Alaptól volt egy kis pénzem, és utána még egyszer kaptam három évre. Aztán ez tavaly befejeződött. A kiírásnál érdekes módon a régészeti munkára ugrottak sokan, az epigráfiaira alig akadt jelentkező. Bir Minayh-ban aztán nemcsak érdekes sziklafeliratokat találtunk, hanem rajzokat, egy települést és egy temetőt is meg egy csomó kerámiát, ami persze nem egy truváj, de azért nagyon érdekes. Az angolok ezt "nomad archeology"-nak nevezik, mert a nomádok ugye nem hagynak semmit maguk után. Szóval mi ezt mind besöpörtük.

P: A jelentkezők közül személyesen dönti el, ki a legalkalmasabb?

LU: Hát, igen. A csoport, amivel ´98-ban elindultam, kizárólag diákokból állt, akkor voltak harmad-, negyedévesek. Ma már mindannyian túlestek az államvizsgán, és PhD-hallgatók (elvégre még az is hallgatónak számít), sőt néhányan státusban is vannak. Az egyiptomi régészeti hivatal egyébként ezt a tanár-diák formát nem szereti: szerintük egy diák nem tud szakszerű munkát végezni. Én viszont semmi hátrányát nem láttam.

P: Mekkora egy év költsége?

LU: Kétmilliót kaptunk évente, és az egyetem igen nagylelkűen nem vonta le az áfát és a költségeket. Ebből ki lehet jönni. Nem úgy persze, mint a francia kollégák, akik kivonulnak a sivatagba, és felállítanak egy tábort 30 sátorból. Külön van a munkasátor, a stúdió, a fürdősátor. Na, nálunk ilyen nincs. Két hétig szoktuk bírni a dolgot, aztán már mindenki vágyik vissza a civilizációba, mert víz az ugye alig van. Bir Minayh tulajdonképpen egy kút a sivatagban, ahol a nomádok az állataikat legeltették. Csodálatos, tiszta vize van. Csakhogy éppen a mi érkezésünk előtt történt, hogy egy pásztor otthagyta a völgyben az állatait, azok meg szomjasak voltak, és három közülük beleesett a kútba. Aminek ez, mint tudjuk, nem tesz jót. A nomádok ilyenkor nem sokat vacakolnak, betömik a kutat és továbbállnak. Meg is tették, és mire befejezték, megérkezett a szomjas magyar expedíció.

Zsuppán András

Neked ajánljuk