A valós dokumentumok és kutatások alapján megírt, de alapvetően a fikció szálait mozgató regényben narratív és dramaturgiai szinten is kettősség uralkodik. Rögtön címe sem egy van: a Mengele bőröndje és a Josef M. két halála egyaránt olvashatók egymás alcímeiként, illetve a regény két fő fejezetéhez tartozóként is. Számtalanszor tematizálódik a szövegben, hogy Mengele elborult fajnemesítő kísérleteihez előszeretettel választott ikreket, ez pedig folyamatos metaforaként, a hasonlóság és különbözőség, a tükröződés és az ellenpontozás figurájaként húzódik végig a regényen, amely sajnos éppen a katartikusnak tételezett pontokon válik didaktikussá és túlírttá.
A Josef M. kafkai utalás is (Josef K.), a vezetéknév betűre csökkentése nemcsak a bujkáló bűnös inkognitóját, hanem a tömeg–egyén ellentétet is jelöli. A menekülés regényei mindig azt a kérdést feszegetik, hogy vajon a személyiség fel tud-e oldódni úgy egy új közegben, hogy ne lehessen ráismerni. El tudja-e titkolni vagy veszíteni identitása azon jellegzetességeit, amelyek elárulják kilétét? Az elrejtés és felfedés dinamikája a Mengele bőröndjében is megjelenik, azonban az ebben rejlő izgalmas feszültséget sokszor nem aknázza ki. Pedig igény és törekvés is van a dialektikus szerkesztésmódra, az ikerkönyveket, ikersorsokat és ikeralakzatokat mozgató regényben az eddig felsoroltakon kívül megjelenik a fogoly és őr, a sors és választás, az üldöző és üldözött, a férfias és nőies kettőssége is: csupa remek lehetőség a normalitás teljes hiányának bemutatására.
Csábító, hogy a könyvet a tematikus és elbeszéléstechnikai egyezések miatt a Mesterségem a halálhoz hasonlítsuk, a Mengele bőröndjéből azonban hiányzik Robert Merle prózájának saját korához mért újszerűsége, megrázó szárazsága. Mengele – aki főhőse és elbeszélője a történetnek – gonoszságát tudósi magatartásnak, középszerűségét zsenialitásnak hiszi. Menekülésében, betegségeiben és magányában sem esik meg rajta az olvasó szíve, sőt, gyűlöletes gondolat, hogy tulajdonképpen relatíve hosszú élete végéig kényelmesen élt, miközben emberiesség elleni bűntettek százait, ezreit, millióit hajtotta végre. Gyurkovics Mengeléje nem Merle Rudolf Langja, akitől éppen hamis erkölcsi felsőbbrendűsége, eltúlzott kötelességtudata és vallási fanatizmussal rokon rendmániája miatt irtózik az olvasó. A beteg marha máglyán égő húsának szagától felizguló, saját férfiasságát, okosságát, különlegességét a nevetségességig eltúlzó Mengele a regény szerint gyenge és narcisztikus, akit viszont a környezete megvet és kinevet.
A két fő fejezet címei Mengele valós és fiktív halálának helyszínei, a Brazíliában található Bertioga és Jeruzsálem. Az első Mengele bujkálásának és „valódi” halálának sztorija, míg a második, terjedelemben is jóval szerényebb rész az Eichmann-per dokumentációja, illetve az első részben is megjelenő leírása alapján ülteti Mengelét a vádlottak padjára és játssza végig a forgatókönyvet, hogy mi lett volna, ha számos náci háborús bűnöshöz hasonlóan őt is elkapják Argentínában. A második rész leírásai a tanúvallomások és korabeli jegyzőkönyvek részletei miatt iszonyú megrázóak, ugyanakkor az egész kicsit fölösleges is. A második világháború óta különösen népszerűek a történelmi „what if” regények, azok a szövegek, amelyek a megtörtént eseményeket egy kedvezőbb vagy éppen ellenkezőleg, még rémesebb vég felé terelik. Gyurkovics az előbbi stratégiát választja, mintha az íráson keresztül a történelmi igazságtétel vágyát fejezné ki, mert az mégsem járja, hogy az elmebajos Mengele, állandó panaszkodása és kibírhatatlan rasszista megjegyzései ellenére tulajdonképpen sokszor még jól is érzi magát Dél-Amerikában; legalábbis jobban, mint például az akasztófa árnyékában, ahová különben való lett volna. Hiába esik jól tehát olvasni az alternatív befejezést, valójában az egész érthető Nyiszli Miklós Dr. Mengele boncolóorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban című emlékiratának egyfajta tiszteletteljes parafrázisaként, és ez messze a legérdekesebb vonatkozása.
A „mi lett volna, ha?” kérdés feszegetése helyett érdemesebb az okokra koncentrálni. Nem azért, mert bármilyen definíciószerű hitelességet várnék el egy fiktív műtől, hanem mert hallatlanul erős narratív potenciál van mindabban, ami bele is kerül, meg nem is a másodiknál sokkal jobban felépített első fejezetbe: hogy tudniillik hogyan történhetett meg, hogy az egyik legkegyetlenebb náci háborús bűnös a német, izraeli, amerikai stb. hatóságok nyomozása ellenére sosem állt bíróság elé? Erre csak az egyik válasz az, hogy ügyesen el tudott tűnni egy nagy kontinensen. A másik sokkal kínosabb, hogy egy erre épülő bujkálásbiznisz és szövevényes családi kapcsolatok segítették abban, hogy ne találjanak rá. Az első fejezetben fontos szerepet kap a vagyonos günzburgi Mengele család, illetve azok az egykori nácik és náciszimpatizánsok, akik szintén menekültként érkeztek a dél-amerikai kontinens országaiba. Az ügynek dicstelen magyar vonatkozása is van, Mengele ugyanis bizonyíthatóan bujkált a szatmári sváb Stammer Géza és felesége, Gitta birtokán, sőt, évtizedekig „intézőjükként” élt velük. Fontos szerepe van még Wolfgang Gerhardnak is, akinek a neve alatt végül eltemetik az úszás közben szélütést kapó, akkor már régóta álnéven élő Mengelét. Ezek az emberek a regényben és a valóságban is egy olyan aljas rendszer tagjai voltak, amelyet az ideológiai elkötelezettség és a kapzsiság egyszerre tartott fent. Hogy a Mengele család a háború után hogyan tarthatta meg vagyonának jelentős részét, sőt, maradt a térség egyik legnagyobb munkáltatója, rejtély. A történészek egyetértenek abban, hogy Mengele sikeres bujkálása jelentős részben köszönhető a kitartó hallgatásnak, ami nemcsak a szűkebb családot, de a tőlük anyagi függésben élő alkalmazottaikat is jellemezte. A zárt ajkak és zárt ajtók kérdése olyan morális, etikai és módszertani probléma, amelynek megválaszolására a Mengele bőröndje – nyelvi és narratív megformáltsága ellenére – képtelen.
A nyafogó Mengele körül felbukkanó szolgalelkű és pénzéhes mellékszereplők olyan szövegvilág részei, amely tele van didaktikus utalásokkal és jelenetekkel. Mégis, az egyik leginkább árnyalt történetszál Mengele és fia főként levelekben, majd egyetlen személyes találkozásban kibontakozó kapcsolata. Rolf Mengele minden, az apák bűneire és a fiúk bűnösségére vonatkozó érve ellenére úgyszintén egy pillanatig sem szimpatikus, és nem csak azért, mert valószínűsíthetően eladta Helmut Burdának Mengele hagyatékát. Rolf saját jogán ellenszenves, önző és megalkuvó, aki hiába néz undorral Mengele bőröndjére, végül abból gazdagodik meg. A könyvön a cím metaforája is végigvonul: a menekülő Mengele egyre szaporodó önéletrajzi írásait abba a vaspántos ládába gyűjti, amelyben korábbi feljegyzéseit, preparátumait tárolja. A figura működhetett volna, ha a szerzői utószó nem teszi annyira explicitté, hogy egyből fel is számolódik: „(Mengele bőröndje) vagy lappang a világban, mint egy eszme, amely minden korban képes fölébreszteni a bennünk lakozó szörnyeteget.” Világos, Mengele bőröndje a palack, amiből a szellem bármikor kiszabadulhat. Sajnos ennek a szellemnek bőven van közönsége, éppen ezért fontos az erről való beszéd – és fontos lenne ennél is árnyaltabb regényeket írni róla.
Kalligram, 2017, 526 oldal, 3990 Ft
