„Mint irdatlan nagy dög kimúlt a korszak. / Elvették a kedvenc játékomat” – írta Petri György, miután Kádár János ideje lejárt. Olyan mai költőt nem tudok mondani, akinek a kedvenc játéka az Orbán Viktor vezette hibrid berendezkedés lenne, de egyre többen foglalkoznak vele. Vagy inkább: versek születnek arról, hogy mi újság a tekintélyelvűséggel és kultikus figuráival. A felhozatal színes, nem minden szerző él direkt megoldásokkal, de ebben a cikkben olyan – nem csak magyar vonatkozású – részletek kerülnek elő, ahol a fontos személy beazonosítható. Még akkor is, ha minden versbeli portré esetében igaz, amit az Imperátor asztali kisszobor alkotói írnak a webshopban saját munkájukról: „…a mai világban sem lehet mindent »lemásolni«, vezetőnket pedig főleg nem. (…) Mindennemű hasonlóság csak az egymásra halmozott molekulák és a rajtuk megtörő fény műve…”
A hasonlóság csapdái másutt is jelen vannak. Sokan ismerjük a diszkurzív patthelyzetet, az irodalom határán kívül, ahol X. Kádárt/Ceaușescut/Rákosit állítja párhuzamba Orbán Viktorral, uszító diktátort kiált, mire Y. reflexből visszamutat rá: „Te hergelsz, minek diktátorozol?” Az irodalom, ahol a sánta hasonlatok máshogy viselkednek, nem szépít meg egy ilyen helyzetet, viszont tartani sem kell tőle annyira, mint a feljelentéstől, tényfeltárástól stb. A líra tér, ahol a diktátor fellélegezhet, másfelől szabad(abb) a levegő a szavaknak, például a „diktátor” használata másként válhat kritika tárgyává.
„Ott sem voltam”
De a költészet milyen szökésvonalat talál a sémák világából, amikor a vezetőről mond valamit? „…a diktátor hozzád közel áll, nem kerüli / a tekinteted, az utcán sok helyről óvva néz, az áfakulcs a szájából / zenél, az építkezésen a vendégmunkások füttyével az orvosi rendelőig / elkísér” – írja Kustos Júlia a Minszk, utazásban (Hullámtörő, 2022). Hamar látszik, hogy a sémákat nem hagyjuk magunk mögött, inkább eszközök lesznek a versben, ahogy a kétértelműség is. A „hozzád közel áll” fordulat inkább az ellenőrzöttségre utal, a hatalom tekintetére, a túlreprezentáltságra, vagy arra, hogy a vezető nem idegen tőlünk. Egy közülünk? Valahol még Nero is rokon lélek, juthat eszünkbe, ahogy Kosztolányi ábrázolta a császárt A véres költőben (1921). Vagyis inkább úgy, hogy lássuk, a kibontakozó őrület lehetőségszinten az olvasóban is megjelenik. Erre bárki mondhatná, hogy ó, nem, bennem nincs szemernyi Lukasenka sem, de valójában nem is azt szeretném állítani, hogy van. Inkább azt, hogy a vezető kiterjesztett jelenlétét nem nélkülözi az intim szféra egyes társadalmi berendezkedésekben (ahogy ezt drMáriás is előszeretettel figurázza ki a festményein). A vezető velünk van és bennünk, megfigyelő és megfigyelt, feloldódik, elkülönül stb. De kérdéses, hogy mennyire tarthatjuk magunkat távol tőle, és közben mennyire azonosulhatunk magunkkal. Csak azt kísérik az orvosi rendelőig, aki hagyja? Ki(v)é leszünk így? Kustos óvatosan navigál az önidegenség fészkébe.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
