Könyv

A halál egyszerű gépezete

Yishai Sarid: Az emlékezés szörnye

Kritika

Vajon látja-e időnként pszichiáter azokat az embereket, akik az egykori német haláltáborokban a látogatókat kalauzolják? Lelkileg nagyon megterhelő lehet feldolgozni a turisták reakcióit. Az izraeli Yishai Sarid (Jisaj Szarid) regényének történész-idegenvezető elbeszélőjét legalábbis bántja, hogy amíg beszél, a diákok a telefonjukat babrálják. 

Vagy amikor hallja, hogy a hazájából jött gyerekek arról sugdolóznak a kemencék funkcióját megismerve, hogy nekik is ezt kellene tenni otthon az arabokkal. „Bemutatjuk nekik a halálnak ezt az egyszerű gépezetét, amelyet bárhol és szinte bármikor újra működésbe lehet hozni, és ez gyakorlatias gondolatokat ébreszt bennük, még gyerekek, ez természetes, nehéz megállniuk, a felnőttek pontosan ugyanezt gondolják, csak ők hallgatnak” – magyarázza főnökének, a Jad Vasem Intézet elnökének.

A regény az elnöknek írt jelentés. Azért készült, mert a haláltáborok kalauza valamilyen hibát követett el, ami után elvárják, hogy magyarázatot adjon tettére. Ő leírja minden fontosnak tartott emlékét, gondolatát, érzését, tettét, ami ehhez a munkához köti. A könyv végéig nem tudjuk meg, pontosan mi történt, de az olvasónak egyszer sem támad kedve a könyv végére lapozni: épp elég szörnyű és különös az is, amit megismerünk az idegenvezető életéből.

Katonaviselt férfi, harckocsizó volt, aki az egyetemen óvakodott a modern történelemtől, amelyet óriási erővel zubogó, félelmetes víz­esésnek látott. Már házas emberként, gyakorlati megfontolásból, a jobb megélhetés reményében választotta mégis a soát kutatási területének. A megsemmisítés módszereit tanulmányozta, így került a posztjára, ahol kevés szóval, mindenki számára érthetően kell szemléltetnie az eseményeket. Ahhoz, hogy a munkáját még jobban végezhesse, továbbkutat a helyszíneken. Igyekszik megérteni a halálgyár működtetőinek motivációit, akik egy idő után teljes emberi valójukban állnak előtte. Meglátja, mennyi minden múlt azon, hogy a gyilkosok tisztában voltak a pánikba esett tömeg viselkedésével. Átérzi az áldozatok sorsát, azokét a túlélőkét is, akik megalkudtak a bajban, hogy mentsék az életüket. De magára marad a tökéletes átérzés döbbenetében, és úgy jár, mint Kafka éhezőművésze. Senki sincs tisztában azzal, mennyire beleadja a munkájába szívét-lelkét. Az érzéketlenség vagy a képmutatás láttán egyre gyakrabban hagyják el a száját saját, privát gondolatai, amivel olykor megbotránkoztatja hallgatóságát. Szembesíti őket emberi gyöngeségeikkel, amelyek most, egy biztonságos világban nem látszanak.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.