Könyv

A lepkegyűjtő lelkiismerete

Vladimir Nabokov: Egy naplemente részletei. Összegyűjtött elbeszélések I.

  • Turi Márton
  • 2015. február 15.

Könyv

„Megvetésem tárgyai egyszerűek: ostobaság, elnyomás, bűn, kegyetlenség, könnyűzene. Élvezeteim az ember által ismert legmélyebbek: írás és lepkevadászat.”

Ezt mondta egy 1962-es interjúban Vladimir Nabokov, aki köztudottan szeretett effajta gesztusokkal a környezetéhez arisztokratikus idegenséggel viszonyuló géniusz mítoszába bábozódni. Ebből a túlhangsúlyozott távolságtartásból is ered az a nyilatkozataival könnyedén, írásaival már nehezebben igazolható irodalomtörténeti klisé, miszerint a világhírű orosz-amerikai szerző művei nélkülöznek mindenfajta történelmi-szociális motiváltságot és erkölcsi vonatkozást.

Nabokov steril szépségű, papírmasé-szereplőkkel benépesített fantomvilágainak első ránézésre valóban kevés közük van a 20. század nagy kataklizmáihoz, amelyek a szülőföldjéről a bolsevik forradalom, majd Németországból a fasizmus elől menekülni kényszerült szerző életútját is alapjaiban befolyásolták. A történelmi-társadalmi horizont, illetve az ebből eredő etikai érintettség mégsem hiányzik teljesen írásaiból, csak éppen nem célzatosan jelenik meg, hanem látszólag jelentéktelen sorstöredékekből összetevődve sejlik fel az illuzórikus díszletek mögött. Nincs ez másképp az életműben rendre hát­térbe szoruló kisprózáknál sem, amelyek több mint fele (szám szerint harminchét) olvasható Nabokov kétkötetes elbeszélésgyűjteményének első, Egy naplemente részletei című részében.

Mivel a kötet sajnos nem jelzi a szövegek eredeti megjelenését, érdemes tisztáznunk, hogy 1921 és 1932 között, vagyis (egy kivétellel) a szerző berlini tartózkodása alatt még oroszul írt és évtizedekkel később fiával közösen angolra fordított szövegekkel van dolgunk. A kronologikus rendben sorakozó elbeszélésekben sorra visszaköszönnek a velük közel egy időben írt regényekből (például Király, dá­ma, bubi, Luzsin-védelem, Kétségbeesés) már jól ismert motívumok, többek között a játékok (sakk, kártya), a házasságtörés, a hasonmások, vagy éppen az elbeszélő megbízhatatlansága. Mielőtt azonban a sokszor igen összetett struktúrájú történetek olvasója az ilyesféle tematikus párhuzamokra felfigyelhetne, akaratlanul is a szuggesztív stílus hálójába kerül, ami a kötet lehetetlenre vállalkozott fordítóinak is érdeme. Nabokov elbeszéléseiben jól megfigyelhető részletekre érzékeny, kiváló metaforákkal teli prózanyelvének jellegzetes, élénk színekkel és fény-árnyék hatásokkal operáló érzékisége, amelynek prizmáján át képes a nagyvárosi élet leghétköznapibb kellékeit és eseményeit is megismételhetetlen csodaként láttatni.

A percepció dicshimnusza keltette szentimentális derű azonban ritkán tart ki a történetek végéig, ami korántsem hátrány, hiszen a kötetben található alig néhány sikerületlenebb darab (például Jótett) épp a szüzsére nehezedő szövegkáprázat túlsúlya miatt bizonyul – a kimagasló nyelvi megkomponáltság ellenére is – zavaróan egyhangúnak és felejthetőnek. Ezzel szemben a legizgalmasabb elbeszélésekben éles kontraszt keletkezik a színpompás díszletek és a köztük zajló tragé­diák között, amikor az öngyilkosságot fontolgató, gyásztól sújtott, végzettől és magánytól megszállottan rettegő szereplőket övező „valóság” (a Szárnycsapásokat idézve) olyan, tarka spanyolfalként lepleződik le, amely mögött kozmikus vihar tombol. Kivételek akadnak ugyan (ilyen például a művészi alkotás allegóriájaként működő Istenek vagy az Orpheusz-parafrázis Csorb visszatérése), de az elbeszélések zömében valamilyen kitölthetetlen űr támad a szabad akaratuktól megfosztott figurák létezésében. Ez a nyomasztó hiány pedig sokszor a gyerekkorral együtt elveszett Oroszország képében mutatkozik meg. Az erdei manóban például a szláv folklór címbeli törpéje siratja el a mesés Oroszhont. A Beszélünk oroszul
és A borotva Berlinbe kivándorolt főszereplőinek kényelmes életébe váratlanul betörnek a távoli szovjet hatalom küldöttei, A múzeumban emigráns hőse pedig egy szürreális franciaországi kalandja során váratlanul hazájában találja magát, keserűen konstatálva, hogy „ez nem emlékezetem Orosz­országa volt, hanem az igazi, a mai, amelyiktől eltiltottak, amelyik reménytelenül rab, és amelyik reménytelenül a szülőhazám”.

A lepidopterológusként is ismert szerző tehát szemet gyönyörködtető eleganciával, egyúttal kíméletlen közönnyel szúrja fel profán kudarcok és történelmi ­traumák rikító gombostűire kiszolgáltatott teremtményeit, akiknek bagatell vergődése és őszinte szenvedése mégis (a direkt moralizálást ügyesen megkerülve) óhatatlanul együttérzést kelt bennünk. Az Egy naplemente részletei bővelkedik szépség és szánalom rövid, ám annál intenzívebb felvillaná­saiban, és – ha hihetünk Nabokov Kafkáról írt tanulmányának – ennél közelebb nem is juthatunk a művészet meghatározásához.

Fordította: Barkóczi András, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Márton Róza Krisz­tina, Pap Vera-Ágnes, Réz Ádám, Soproni András. Európa, 2014, 528 oldal, 3690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

Halál kasmírpulóverben

Almodóvar öregszik. E tény új dolgokra sarkallja: megjött az étvágya, hogy az öregedésről és a halál egyre nyomasztóbb közelségéről meséljen, és el-elkalandozik spanyol anyanyelvétől.

Mi végre, mi végre?

A Láthatáron Csoport új produkciójának az alcíme – részvételi boldogulás 90 percben – csak első pillanatban tűnik furcsának, hisz’ mindenki próbál valahogyan boldogulni. Együtt, külön, akárhogy. De van-e értelme az egésznek?