Könyv

A lepkegyűjtő lelkiismerete

Vladimir Nabokov: Egy naplemente részletei. Összegyűjtött elbeszélések I.

  • Turi Márton
  • 2015. február 15.

Könyv

„Megvetésem tárgyai egyszerűek: ostobaság, elnyomás, bűn, kegyetlenség, könnyűzene. Élvezeteim az ember által ismert legmélyebbek: írás és lepkevadászat.”

Ezt mondta egy 1962-es interjúban Vladimir Nabokov, aki köztudottan szeretett effajta gesztusokkal a környezetéhez arisztokratikus idegenséggel viszonyuló géniusz mítoszába bábozódni. Ebből a túlhangsúlyozott távolságtartásból is ered az a nyilatkozataival könnyedén, írásaival már nehezebben igazolható irodalomtörténeti klisé, miszerint a világhírű orosz-amerikai szerző művei nélkülöznek mindenfajta történelmi-szociális motiváltságot és erkölcsi vonatkozást.

Nabokov steril szépségű, papírmasé-szereplőkkel benépesített fantomvilágainak első ránézésre valóban kevés közük van a 20. század nagy kataklizmáihoz, amelyek a szülőföldjéről a bolsevik forradalom, majd Németországból a fasizmus elől menekülni kényszerült szerző életútját is alapjaiban befolyásolták. A történelmi-társadalmi horizont, illetve az ebből eredő etikai érintettség mégsem hiányzik teljesen írásaiból, csak éppen nem célzatosan jelenik meg, hanem látszólag jelentéktelen sorstöredékekből összetevődve sejlik fel az illuzórikus díszletek mögött. Nincs ez másképp az életműben rendre hát­térbe szoruló kisprózáknál sem, amelyek több mint fele (szám szerint harminchét) olvasható Nabokov kétkötetes elbeszélésgyűjteményének első, Egy naplemente részletei című részében.

Mivel a kötet sajnos nem jelzi a szövegek eredeti megjelenését, érdemes tisztáznunk, hogy 1921 és 1932 között, vagyis (egy kivétellel) a szerző berlini tartózkodása alatt még oroszul írt és évtizedekkel később fiával közösen angolra fordított szövegekkel van dolgunk. A kronologikus rendben sorakozó elbeszélésekben sorra visszaköszönnek a velük közel egy időben írt regényekből (például Király, dá­ma, bubi, Luzsin-védelem, Kétségbeesés) már jól ismert motívumok, többek között a játékok (sakk, kártya), a házasságtörés, a hasonmások, vagy éppen az elbeszélő megbízhatatlansága. Mielőtt azonban a sokszor igen összetett struktúrájú történetek olvasója az ilyesféle tematikus párhuzamokra felfigyelhetne, akaratlanul is a szuggesztív stílus hálójába kerül, ami a kötet lehetetlenre vállalkozott fordítóinak is érdeme. Nabokov elbeszéléseiben jól megfigyelhető részletekre érzékeny, kiváló metaforákkal teli prózanyelvének jellegzetes, élénk színekkel és fény-árnyék hatásokkal operáló érzékisége, amelynek prizmáján át képes a nagyvárosi élet leghétköznapibb kellékeit és eseményeit is megismételhetetlen csodaként láttatni.

A percepció dicshimnusza keltette szentimentális derű azonban ritkán tart ki a történetek végéig, ami korántsem hátrány, hiszen a kötetben található alig néhány sikerületlenebb darab (például Jótett) épp a szüzsére nehezedő szövegkáprázat túlsúlya miatt bizonyul – a kimagasló nyelvi megkomponáltság ellenére is – zavaróan egyhangúnak és felejthetőnek. Ezzel szemben a legizgalmasabb elbeszélésekben éles kontraszt keletkezik a színpompás díszletek és a köztük zajló tragé­diák között, amikor az öngyilkosságot fontolgató, gyásztól sújtott, végzettől és magánytól megszállottan rettegő szereplőket övező „valóság” (a Szárnycsapásokat idézve) olyan, tarka spanyolfalként lepleződik le, amely mögött kozmikus vihar tombol. Kivételek akadnak ugyan (ilyen például a művészi alkotás allegóriájaként működő Istenek vagy az Orpheusz-parafrázis Csorb visszatérése), de az elbeszélések zömében valamilyen kitölthetetlen űr támad a szabad akaratuktól megfosztott figurák létezésében. Ez a nyomasztó hiány pedig sokszor a gyerekkorral együtt elveszett Oroszország képében mutatkozik meg. Az erdei manóban például a szláv folklór címbeli törpéje siratja el a mesés Oroszhont. A Beszélünk oroszul
és A borotva Berlinbe kivándorolt főszereplőinek kényelmes életébe váratlanul betörnek a távoli szovjet hatalom küldöttei, A múzeumban emigráns hőse pedig egy szürreális franciaországi kalandja során váratlanul hazájában találja magát, keserűen konstatálva, hogy „ez nem emlékezetem Orosz­országa volt, hanem az igazi, a mai, amelyiktől eltiltottak, amelyik reménytelenül rab, és amelyik reménytelenül a szülőhazám”.

A lepidopterológusként is ismert szerző tehát szemet gyönyörködtető eleganciával, egyúttal kíméletlen közönnyel szúrja fel profán kudarcok és történelmi ­traumák rikító gombostűire kiszolgáltatott teremtményeit, akiknek bagatell vergődése és őszinte szenvedése mégis (a direkt moralizálást ügyesen megkerülve) óhatatlanul együttérzést kelt bennünk. Az Egy naplemente részletei bővelkedik szépség és szánalom rövid, ám annál intenzívebb felvillaná­saiban, és – ha hihetünk Nabokov Kafkáról írt tanulmányának – ennél közelebb nem is juthatunk a művészet meghatározásához.

Fordította: Barkóczi András, Bratka László, Gy. Horváth László, Hetényi Zsuzsa, Márton Róza Krisz­tina, Pap Vera-Ágnes, Réz Ádám, Soproni András. Európa, 2014, 528 oldal, 3690 Ft

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Megint vinnének egy múzeumot

Három évvel ezelőtt a Múzeumok Nemzetközi Tanácsa, az ICOM hosszas viták után olyan új múzeumi definíciót alkotott, amelyről úgy vélték, hogy minden tekintetben megfelel a kor követelményeinek. Szerintük a társadalom szolgálatában álló, nem profitorientált, állandó intézmények nevezhetők múzeumnak, amelyek egyebek közt nyitottak és befogadók, etikusak és szakszerűek…

A vezér gyermekkora

Eddig csak a kerek évfordulókon – először 1999-ben, a rejtélyes okból jócskán túlértékelt első Orbán-kormány idején – emlékeztek meg szerényen arról, hogy Orbán Viktor egy nem egész hét (7) perces beszéddel 1989-ben kizavarta a szovjet hadsereget Magyarországról.

Kaland a Botondok házában

Amikor megláttuk szegény doktor Szabót Szentkirályi Alexandra csomagtartójába gyömöszölve, kifacsart végtagokkal, az első reakciónk, mint minden rendes embernek, a segíteni akarás volt. Szabadítsuk ki doktor Szabót menten! – buzgott fel mindannyiónkban a tettvágy. Igen ám, de hogyan?

Netanjahu háborúja

Izrael, vagy inkább az országot önmagával azonosító Benjamin Netanjahu miniszterelnök háborút indított Iránnal. Az akció deklarált célja az Izraelt létében fenyegető iráni atomprojekt felszámolása.

Az új Közel-Kelet

A Hamász és a Hezbollah után Izrael utolsó nagy ellenfelét is katonai eszközökkel kényszerítené térdre. Az iráni nukleáris ambíciók jövőjén túl immár a teheráni rendszer fennmaradása is kérdéses.