magyarnarancs.hu: A kérdés, azt hiszem, adja magát: miért éppen a Nyugat és miért éppen zombik?
Csepella Olivér: Nagyjából 10 éve, amikor harmadikos kisképzős lehettem, eszembe jutott, hogy ez milyen mókás dolog lenne. Időközben sok egyéb tervem is volt, amit megvalósíthattam volna, de valahogy ez a téma maradt meg, és rárakódtak újabb és újabb ötletek. A Nyugatnak megvan az a tök jó tulajdonsága, hogy egy csapatról van szó, mégis nagyon más személyiség mindegyikük, és csak az ragasztja őket össze, hogy ők a modernek, hogy olyan még nem volt, amit ők csinálnak. Emellett PR-ban is jók voltak: Ady mindig megvetően néz, Babits mindig fogja a fejét, hiszen annyira nehéz az élet terhe, Kosztolányi pedig mindig csillogó szemekkel néz és mosolyog, mert te vagy a legjobb barátja. Ezeket a B filmes egyszerűségű karaktereket baromi jól ki lehet használni. Nézzünk csak meg egy fotót róluk, ami azért akkor még nem úgy működött, hogy elkaptak egy pillanatot, hanem szépen beállították őket és ők észbe kaptak, hogy, ja, én vagyok Babits Mihály, ú, akkor gyorsan lehajtom a fejem. A zombikon már nem gondolkodtam annyit. Rambo-filmet már rasszista csinálni, a robotos téma engem kevésbé érdekel, így maradtak az élőhalottak. Amivel jó kontrasztot is ad: van a nagy tömeg, akik agyatlanul és együtt mozognak, hömpölyögnek és meg akarják enni az agyad. Velük szemben pedig az értelmiség, akik egyáltalán nem egyformák, az egyik el akar menekülni, a másik meg akarja oldani a helyzetet, a harmadik a csaját akarja megmenti, a negyedik meg csak tudósítani szeretne.
magyarnarancs.hu: A képregényre közösségi finanszírozással gyűjtöttél össze hétmillió forintot, pedig első körben a hárommilliót céloztad meg.
CSO: És nagyon meg is lepődtem. Arra sem számított senki, hogy akár a hárommilliót sikerül összeszedni. Én magam sem, de ez volt az egyetlen lehetőség, ami maradt, mert egy kiadó nem tud annyi pénzt adni, hogy elég legyen. Képregényt nagyon hosszú idő csinálni – ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Ezt Magyarországon nagyjából senki nem tudja megfizetni, ezért ha valaki mégis nekiáll képregényt rajzolni, akkor azt azért csinálja, mert nagyon szeretné, és úgy csinálja, hogy tejet és kiflit eszik, és mellette három másik grafikusmelót csinál, ami jobban fizet. Ráadásul azért sem volt túl sok esélye annak, hogy ez összejön, mert – akkoriban legalábbis – Magyarországon a közösségi finanszírozás nem volt szokás. Azt gondoltam, egy kis szerencsével talán összejöhet. Ezért volt nagyon meglepő, hogy több mint kétszer annyit sikerült gyűjtenem.
magyarnarancs.hu: A téma vagy a forma volt annyira vonzó, hogy mégis összejöhetett?
CSO: Abszolút a téma. Pontos adatokat nem tudok mondani, de a levelezések és beszélgetések alapján azt gondolom, hogy kicsi az a réteg, ami képregényes. Volt egy csomó lelkes, kedves ember, összesen több mint ezer, aki erre áldozott, de nagyrészt az irodalmi áthallás miatt, az volt az, ami sok embert érdekelt. És az is hozzájárulhatott, hogy pont azért kell támogatni, mert ezt senki nem fogja mondjuk Amerikából megfinanszírozni. Mert a magyarokon kívül senki másnak nem vicces, hogy Babits egy puskával, lemálló fejű emberek mellett ácsorog. Ezt csak mi értjük, tehát vagy mi fizetjük, ha akarjuk, hogy létrejöjjön, vagy senki más. És egy ponton túl már az is benne lehetett, hogy igenis mutassuk meg, hogy lesz eredményes magyar közösségi finanszírozás. Sokaknak másodlagos volt az, hogy mi is készül, a lényeg az volt, hogy a kampány mögé álljanak.
magyarnarancs.hu: Mi mondható el a magyar képregénypiacról: létezik, hiányzik, kell-e vagy sem?
CSO: Persze, kell, illetve kellene. Vannak magyar képregények, de nálunk az a nehézség, hogy egy kis ország vagyunk, kevesen vannak, akik ezzel foglalkoznak, és így érthető, hogy nem épült ki egy olyan rendszer, mint Amerikában, ahol vannak cégek, akik csak képregényeket gyártanak és vannak írók, akik abból vesznek reggel bagelt, hogy megírtak egy képregényt. Ez egy álom lenne, de nálunk ilyen nincs, Magyarországon ez esélytelen. Maga a képregénykultúra is csak hellyel-közzel jelenik meg, mert sok lelkes ember rajzol a munkája mellett, de ennyi. Amikor kiadókhoz járkáltam, azt a kérdést kellett magamnak feltennem, de hogy a halálba írnak egyáltalán könyveket az emberek. Én nem tudtam erről semmit, időközben jöttem rá, hogy fordításokból, ösztöndíjakból, támogatásokból élnek az írók, nem abból, hogy megírnak egy könyvet. Egy képregény megrajzolása viszont annyira időigényes, hogy tudtam, én ezt nem fogom tudni úgy megcsinálni, hogy van mellette egy grafikusmunkám, vagy bármi más. Így is három évig tartott.
| ||
magyarnarancs.hu: Sokat csúsztál, egy évet ígértél, három lett belőle. Magadra haragítottál pár embert?
CSO: Igen, sokat. És sokakat nem is azért, mert támogatók voltak, hanem azért, mert maguk is képregényes figurák.
magyarnarancs.hu: Mire kellett ennyi idő?
CSO: Alapvetően az időmet az alapján számoltam ki, hogy az első fejezetet mennyi idő alatt rajzoltam meg. Az kínkeserves munkával úgy fél év alatt lett kész, de mivel diploma-félév volt, azzal is törődnöm kellett, hogy az egész koncepciót kitaláljam, milyen legyen a perspektíva vagy a vonalvastagság. Ezt pedig nem vettem figyelembe, ahogy nem számoltam időt például kutatásra sem. Ráadásul az első fejezet nagyon statikus, utána minden sokkal bonyolultabb lett. És amikor összeillesztem a fejezeteket, nem elég, hogy önmagában működjenek, működnie kell együtt is, mint amikor egy filmben megvágod és összeilleszted a jeleneteket. Szóval egyszerűen hülye voltam, és elszámoltam magam. Ha másodszor megcsinálnám, már három évre kérnék pénzt. Mert nem tudom azt mondani, hogy tudom, mit és hol rontottam el, most már megcsinálnám egy vagy két év alatt. Ez minimum három év úgy, hogy 10-12 órát dolgozom, hétvégén is. Vagy akár még több is, mert szeretek aludni is. És lassan is dolgozom. Nem elképesztően lassan, de alaposan.
magyarnarancs.hu: Most, hogy kész, úgy érzed, hogy kiengesztelted őket? Milyenek a visszajelzések?
CSO: Pozitívak, de azért közben is sok ember kedves volt velem, mondták, írták, hogy nincs baj, nem azért adtam pénzt, hogy hamar legyen kész, hanem, hogy ha kész lesz, akkor jó legyen, ha úgy érzem, hogy nem jó, amit egy év után kiadnék a kezemből, akkor csináljam tovább, amíg elégedett nem leszek vele. Persze vannak, akik haragszanak rám, amit meg is értek, hiszen azt mondtam, hogy egy év és három lett belőle. Sajnálom, ha megharagítottam őket, de sosem cserélném el azt a képregényt, amivel elégedett vagyok arra, hogy kész vagyok ugyan időben, de nem jó. Inkább magamra haragítok pár embert közben, mint utána mindenkit egy rossz képregénnyel. Persze jobban kommunikálnék. Nagyon várom, hogy az emberek a kezükbe vegyék, majd megőrültem, hiszen három évig csak néhány embernek tudtam megmutatni mindazt, amin dolgoztam. Remélem, amikor a kezükbe veszik, akkor látszik benne a belefektetett energia és az, hogy ja, jó, ezt tényleg nem lehetett volna egy év alatt megcsinálni. Sűrű és jó. Én nagyon szeretem és elégedett vagyok.
magyarnarancs.hu: Ez a 264 oldal most így kerek egész, vagy tervezel folytatást?
| ||
CSO: Azt már a legelején is tudtam, hogy ha csinálok is még képregényt, akkor nem ezt. Mindig nagyra becsültem azokat a sztorikat, amiben sok energiával felépítenek egy univerzumot, hogy elmeséljenek egy történetet és aztán kész, vége. Szerintem mindenkinek nagy szívfájdalma, hogy a Mátrixot folytatták. Tényleg, minek? Nem azt mondom, hogy úgy fogom leélni az életem, hogy soha többé nem rajzolok hozzá egy oldalt vagy jelenetet, sok ötletem van még. Sokat ki is kellett vágni, nem fértek vagy illettek bele, de azokat meg vagy eltemetem, vagy megrajzolom egy DVD extra kimaradt jeleneteinek. De nem fogok belőlük egy másik, újabb történetet gyúrni. Folytatást csak akkor csinálnék, ha lenne egy konkrét dolog, amit el tudnék vele mondani.
Kritikánkat a Nyugat+Zombik képregényről a Magyar Narancs karácsonyi dupla számában olvashatják.
