Könyv

A szökés metaforája

Colson Whitehead: A föld alatti vasút

  • Sári B. László
  • 2019. május 11.

Könyv

A „földalatti vasútvonal” az USA-ban a 19. század első kétharmadában működő, rabszolgaszöktető és -mentő, abolicionista hálózat volt, mely a legaktívabb periódusának számító 1850–1860-as években mintegy 30 ezer fekete-afrikai rabszolga menekítésében működött közre.

Ez a szám jelentéktelennek tűnhet az ekkorra több mint 4 milliós, javarészt még mindig rabszolgasorban tengődő populációhoz képest, ám a mozgalom tevékenységének – egyáltalán: a szabad feketék – puszta léte meglehetős fenyegetést jelentett a rabszolgaság intézményére nézve. Nem véletlen a heves ellenreakció, a Klu-Klux-Klan történetileg első aktív időszakának egybeesése a „földalatti vasútvonal” működésével. Hogy a rabszolgaság eltörléséhez és a szabadság eléréséhez vezető utat árnyaljuk: az olcsó munkaerőre éhes amerikai gazdaságban éppen a rabszolgaság eltörlésére irányuló kezdeményezések idején indultak meg északkeleti központokból a „lelencvonatok”, amelyek az elárvult, „szabad” bevándorló gyerekek közép-nyugati „örökbefogadását” voltak hivatottak elősegíteni – rendszer- és üzletszerűen. A Fekete-Afrikából behurcolt rabszolgák száma hivatalos adatok szerint 1866-ig 300 ezerre, míg a lelencvonatok utasaié 1845 és 1929 között mintegy 200 ezerre tehető. Komoly érvek szólnak amellett, hogy az amerikai tőkefelhalmozás alapja nem csupán a koloniális területi hódítás, de a rabszolgamunka – délen a mezőgazdasági termelésben fekete-afrikai rabszolgák révén, északon és a Közép-Nyugaton pedig az „ingyenes” gyerek- és háztartási munka révén. Mivel a terjeszkedésnek – és így az amerikai mítosznak is – fontos eleme a szintén megkérdőjelezhető gazdasági körülmények között épült vasút, adódott az elképzelés, hogy a szabadságba vezető útnak, a szökésnek a metaforája legyen a „földalatti vasút”.

*

Colson Whitehead regényének magyar címében azonban a jelző külön írott alakjában szerepel, méghozzá a szöveggel összhangban: a történet szerint ugyanis az abolicionista hálózat ténylegesen a föld alatt futó vasútvonalak segítségével menekítette tovább a szökött rabszolgákat észak felé. A metaforát szó szerinti jelentésre váltó gesztusnak pedig nyilvánvaló jelentősége van. Whitehead ugyanis arra tesz kísérletet, hogy az afroamerikai népesség számára az identitásmeghatározó jelentőségű történeti és közösségi eseményt érthetővé és átélhetővé, itt és most elmondhatóvá tegye. Azt az eseményt, melyet Toni Morrison 1987-ben A kedves című regényében olyan nyelv- és kultúravesztésként jellemzett, aminek jóvátételére csak az azt elszenvedő egyének közösséggé alakulása képes. Whitehead regénye kulturálisan és irodalmi szempontból sem légüres térbe érkezik hát, s a tétje az, hogy ennek a szabadság felé vezető útnak a történetét kulturálisan finomhangolja. A kontextusnak ez a többszörös meghatározottsága, a kulturális munka elvégzésének feladatából következő „kötött pálya” pedig kevés szabadságot és kreatív mozgásteret engedélyez. Egyáltalán, a regény mint műfaj vagy forma bizonyul alkalmatlannak egy ilyen, elsősorban ideológiai vállalkozás maradéktalan megvalósításához. A föld alatti vasútvonal – az elismerésözön ellenére (2017-ben Amerikában Puli­tzert és National Book Awardot, Nagy-Britanniában pedig Arthur C. Clarke-díjat kapott) – regényként keveset tud felmutatni az egyéni tapasztalatokból és egyénített szereplőkből, melyek ábrázolására a forma a 18. században létrejött. Az anyja gyerekkori szökését sérelmező, a birtokon a gyerekek iránt anyai érzelmeket tápáló, harcos lelkületű Cora inkább nézőponti alak, kinek révén az olvasó bepillantást nyerhet abba a folyamatba, milyen nehéz a szabadság null fokáról elindulva szert tenni annak különböző dimenzióira, elsajátítani a képességet, hogy az ember együtt tudjon élni vele a fenyegetés közepette, hogy bármikor elvesztheti a kiváltságot – s hogy mindeközben meg is tudja élni azt. Ennek a történetnek a megérzékítését – a tapasztalat regényes átadását – a szöveg a legtöbbször alig burkolt, tanító célzatú leírásokkal váltja ki, s ez a tendencia egyre inkább erősödik Cora „tudatra ébredésének” során, mely folyamatot a szöveg – a korabeli körülmények helyenként felettébb érzékletes rekonstrukciója ellenére – nem képes a nevelődés belső folyamataként ábrázolni. Az eredmény így egy minden szerzői próbálkozás ellenére is kétséges didaktikus elbeszélés, melynek figyelme nem befelé, hanem kifelé: a történet és a regény kortárs vonatkozásaira irányul. És hiába az igyekezet, hogy ezeket a tendenciózus folyamatokat a szöveg a történet esetlegességeiként beállított epizódokkal ellensúlyozza (mint például Cora anyjának, Mabel történetének a lebegtetése), az olvasó csalódottan teszi le a könyvet, mert azt tanulta meg belőle, amit már úgyis tudott.

*

Annak ellenére, hogy regény érdeklődése elsősorban tematikus irányultságú, a szövegre magára egyáltalán nem lehet panasz. Mind angolul, mind magyarul igényes prózai művet vehet kezébe az olvasó, még akkor is, ha Colson Whitehead teljesítménye messzire elmarad az afroamerikai szerzőkétől, akik már a nyolcvanas években, de akár a húszas évek harlemi reneszánsza idején is képesek voltak arra, hogy nyelvet teremtsenek annak a sajátos, személyesen átélt etnikai-kulturális tapasztalatnak a megörökítésére, melynek történeti formálódásáról A föld alatti vasút tudósít.

Fordította Gy. Horváth László. XXI. Század Kiadó, 2017, 335 oldal, 3999 Ft

Figyelmébe ajánljuk