poeta.doc

„És hintáztat a félelem…”

Könyv

 

Karinthy Gábor:

Minden poklokon át…

 

Minden poklokon, sűrű gomolyokon és füstön

szakadékok, szurdékok fölött és összeperzselt

mezőkön viszem át, hol sodró szelek sepernek

üszkös fűből csomókat, sikátorok kanyargó

útvesztőin, gonosz, vad csődületeken, apró

éles kövekkel teleszórt hegyoldalakon, lángzó

vidéken, hol a düledező házakból

ruháit fölkapkodva rohan a vörösségben

a nép, mérges növénnyel dúsan s vadon virágzó

tájakon, bősz vihartól félig már összeroncsolt

kerteken, gőzön, párán, ködön, fényen, sötéten,

hurcolom izmos kézzel, haragos akarattól

emelve szilajon, mint zászlót a magos égre,

a tisztaság felé a fenső világosság

felé a szerelmünket: szerelmedet s enyémet

rohanok vele daccal újabb s újabb vidékre

és átgázolok minden redves homályon érte,

nem állhatnak utamba ostoba szövevények,

így viszem, így, a kettőnk napra-bontott sorsát,

áttörve mindenen, ha kell, hát kigyulladt szemmel

s harapva-marva, mint a vadállatok, bevérzett

tagokkal, megharcolva akár az elemekkel

vagy sebten lopódzkodó ellenséggel a bércek

hágóin vagy irtáson s erdőkben éjidőben

sereg emberrel kelve veszélyes viadalra

s küzdve mohó szelekben s zúgó záporesőben!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Karinthy Gábort mindig újra be kell mutatni. Először Somlyó Zoltán, az Esti Kornél-novellákban Sárkány néven megörökített „izzó és sötét költő”, az első Nyugat-nemzedék nagyjai közül Kosztolányi és Karinthy Frigyes közeli barátja mutatta be, még nem egészen tizennyolc éves korában, a Devecseri Gáborral közös első kis verseskönyvükhöz (Versek) „Kedves Gabi barátaim!” megszólítással írt előszavában.

A kötetben olvasható Bánat – e címen az első vers, amelyet később még három ilyen követ – már valósággal előrevetíti a később teljesen elhatalmasodó depresszió árnyát, ha a skizofréniáét, az „ördöggörcs”-ét még nem is: „Az ég oly mély és enyhekék / s fáradt szemem lebágyad. / Ti úgy hívjátok: renyheség, / én úgy hívom, hogy: bánat.”

A költő igazi bemutatkozó kötete a Nyugat kiadásában 1937-ben megjelent Étel és ital volt, de a könyvet harminchat évig nem követte újabb. Nem csoda tehát, hogy amikor 1973-ban, a halála előtti évben – személyes közreműködése nélkül, legfeljebb csak a jóváhagyásával – végre megjelent a nat, a könyv szerkesztője, Steinert Ágota a Könyvvilág hasábjain ismét jónak látta bemutatni.

Erre a mostani, sorrendben legalább a negyedik bemutatásra azért kerülhet sor, mert elkészültek Karinthy Gábor összegyűjtött versei. Mindenki, alighanem még ő maga is azt hitte, hogy a Bánat karcsú kötete az összes fennmaradt versét tartalmazza – az utószóban kétszer is utal rá, hogy sok minden elkallódott –, de az ott olvasható kilencvenkét darabot most e sorok írójának majdnem nyolcvan olyan új verssel sikerült kiegészítenie, amelyek eddig kéziratban, folyóiratokban, napilapokban vagy antológiákban lappangtak.

És ezek a versek megerősítik Benedek István ítéletét: „Amit Juhász Gyula jelentett Babits és Kosztolányi mellé állítva, az Karinthy Gábor egy korosztállyal később, József Attila és Radnóti Miklós mellett.” A gyerekkori barátból itt a pszichiáter szól, és nyilván a két költő betegségére és pályájuk megtört ívére utal. Karinthy Gábor esetében Benedek ennek tanúja is volt: a költő először, az ötvenes évek elején, a Benedek által vezetett intapusztai munkaterápiás intézetben élt, majd több mint tizenöt évig – a Széchényi Könyvtár Kézirattárában őrzött dokumentumok szerint és az irodalmi közvélekedéssel ellentétben – nem is vendégként, hanem társtulajdonosként Benedek budai villájában lakott. Az intapusztai kísérletnek Aranyketrec című könyvében állított emléket Benedek, abban a könyvben, amelynek nyolc kiadásából valamelyik valószínűleg neked is megvan, nyájas olvasó, ha felnőtt voltál, vagy a szüleid azok voltak a Kádár-rendszerben, és a könyveitek megtöltenek legalább négy-öt polcot. Az Aranyketrecben a költő nincs néven nevezve, de a pontos körülírás (híres író fia, és van egy író öccse is) nem csinált titkot belőle, hogy kit takar a „fájdalomherceg” önelnevezés.

Karinthy Gábornak, mint Palota című nagy poémája is tanúsítja, különleges tehetsége volt a gondolati vershez, miközben jó érzéke volt a dalhoz is: az újonnan előkerült darabok között két Dal és két Ének…-kel kezdődő című vers is van. Gimnazista korában az egyik nyáron olyan ütemben dolgozott, hogy kifogyott a mondanivalóból, és kénytelen volt az édesapja által híressé tett halandzsa nyelven írt verseket küldeni barátjának, a Lónyay utcai Református Gimnázium diáklapja, a rendkívül magas színvonalú Hangszóró szerkesztőjének. A Temet a zondor mindössze négy sor: „Ébem, te tán tivorba szétlepentél, / Hogy elkapott a lád, szivó salak? / Ardom! Hubába’ felleg és borolgó / Taf száll lehintve ónodt ávatag.”

A Minden poklokon át… egyetlen hatalmas, katedrálisok rózsaablakához hasonló, mégis folyamatos mozgásban lévő mondatkaleidoszkóp a szenvedélyes szerelemről – ami a verseiben kezdetektől fogva befelé fordulónak, magányosnak mutatkozó költőnek első pillantásra nem a legjellemzőbb, de mégis meglepően fontos témája –, és semmi sem utal benne bomlott elmére. A fél évvel korábbi Éjfél ezzel szemben maga a jéghideg skizofrénia: „Hiába vizsgálgatom kezeim, / Ujjaim oly idegenek. / Arcom helyére másik arc került, / Szemgödreimbe más szemek. // Mint föld csuszamlik ferdén talp alól, / Siklik le saját életem… / Hátamra nyomja hűvös tenyerét / És hintáztat a félelem…” A négy évvel későbbi Szikkadt vidéken sorait aztán ismét a fullasztó magány ihleti, de ott a pilinszkysen mozgalmas, kozmikus képek körvonalait mintha Salvador Dalí ecsetje húzná: „Egy égő város száll a levegőben / s a kínba-csavarodó fák alatt / ezüstgubancú, szúrószagú hőben / véres lovak hevernek fullatag.”

A jó barát Somlyó György ezt a Sírverset írta Karinthy Gábor halálára: „Egy emberöltőn át / úgy gondoltunk rá / mint aki rég halott // Egy emberöltő óta / a halála volt az első / jele annak, hogy élt”. Némi fekete humorral most a Krúdy és Kosztolányi posztumusz köteteiről író Márait idézhetnénk: „A halott költő szorgalmasan dolgozik, majdnem azt mondtam: alkotó ereje teljében van. Mert az élet és a halál semmi. Csak a teremtő lélek és a mű számít. Ha szórakozott lennék, jóhiszeműen ezt írhatnám e beszámoló végére: még nagy műveket várhatunk tőle.”

Neked ajánljuk