A szabadság veleje
Pócs Péter, Ducky Kristóf, Szyksznian Wanda, Kemény György és a többiek plakátjai persze nem tehetnek róla, de ezekben a hetekben nem nekik kéne itt lenniük, hanem Csörgő Attila alkotásainak. Mivel azonban a Bartók 32-t 5 + 1 éven át önállóan igazgató Tatai Erzsébet nem látta lehetségesnek az együttműködést újonnan termett főnökével, a művészek megértését bírva, lemondta a megszervezett kiállításokat. A MaNcsban múlt héten nyilatkozó Benczúr Emese június 27-én zárult tárlata Tatai Erzsébet - és egyúttal egy markáns kortárs program - búcsúja is lett.
A Bartók 32 Galéria épp nyolc éve, 1991 nyarán lett országos téma, amikor - kábé az MDF vezette kormányzat rapid kádercseréivel párhuzamosan, azonban ezektől eltérő módon, pályázat útján - Szentjóby Tamást, az akkor még Genf és Budapest között ingázó, 70-es években emigrálni kényszerült művészt nevezte ki az élére az SZDSZ-Fidesz-irányítású önkormányzat. Addig, több mint egy évtizeden át Zsolnai Gábor vezette a galériát, amely biztos bázisa volt a XI. kerülethez és a kiállítóteremhez kötődő művészeket tömörítő DunapArt alkotóközösségnek. A vállaltan nem avantgardista DunapArt tagjai úgy érezték - egyébként okkal -, hogy kitúrták őket. Visszatérniük azonban sem 1993-ban nem sikerült, amikor a kerület röpke másfél év elteltével megszabadult Szentjóbytól, és az Iparművészeti Főiskolán oktató Tatai Erzsébet nyerte el pályázaton az állást, sem az ő ötéves megbízatása lejártával kezdődött akadályversenyben, ahol pedig Zsolnai Gábor ismét próbálkozott.
Szentjóby, de főként Tatai Erzsébet irányításával a Bartók 32 a kortárs művészet rangos nonprofit bemutatóterei közé számított. Évi 10-12 kiállításán persze nem taposták agyon egymást a nézők, a szakma viszont értékelte az itteni munkát (e cikk szöveg közti címeit a Bartók 32 Tatai-korszakának néhány kiállítása címéből kölcsönöztük - a szerk.). A kiállításokra viszonylag sok publikáció jelzett vissza, a szponzori támogatásokkal készült, színes, kétnyelvű katalógusokat tartalmazó dossziék egy kisebbfajta magyar kortárs képzőművészeti ki kicsodát adnak ki, de minden évben akadt egy-két külföldi kiállító is. A Független Képzőművészeti Műhelyek Ligájának tagjaként a Bartók 32 részese volt több kiállítóteremre kiterjedő akciók megrendezésének és művészeti kiadványok megjelentetésének is.
Skót ősz
Nyilván senki nem fog belebetegedni, de Tatai Erzsébet kiutálásával a XI. kerület alighanem kiíratta a Bartók 32-t a Ligából, amely még tavaly júniusban, a kerületi önkormányzat kulturális bizottságának címzett levélben kilátásba helyezte a Bartók 32 tagságának felfüggesztését vagy megszüntetését, ha számára nem elfogadható személy kerülne a galéria élére.
Fábryné Márk Anna feltehetően beleillik a nem elfogadható személy kategóriájába. Lehet, hogy ha ezt véletlenül elolvassák a helyi konzervatív erők, akkor beírnak neki egy piros pontot, ő mindenesetre - abban a rövid időben, amikor papíron már Tatai Erzsébet főnökeként dolgozott - csak tízezer forintért járult volna hozzá, hogy a Bartók 32 kölcsönadjon egy tévét a Kiscelli Galéria Hermann Nitsch-kiállítására: nem mintha tudta volna, mi fán terem Nitsch (amikor Tatai Erzsébet megpendítette a kérést, ő Nincs-kiállítást értett), hanem mert ingyen nem akarta, pedig a Liga-tagok között úgy szokás.
Habár a Liga szándéka - hogy valamiféle tekintélyt mutatva próbálja értelmes irányba terelni az eseményeket - tiszteletre méltó és jogos, csak éppen eleve kilátástalan volt. Egyrészt nem a kulturális bizottságot kellett volna meggyőzni, hanem a testületet (a második ciklusban MSZP-Fidesz-, jelenleg jobboldali többség irányította kerület parlamentjét), másrészt nincs az a politikus, akiből egy ehhez hasonló, politikai szempontból súlytalan szervezet nyomásgyakorlási kísérlete nem röhögést és csak azért is ellenállást vált ki. Így történhetett ebben az esetben is. A kulturális bizottság több alkalommal is támogatólag terjesztette az önkormányzati testületi ülés elé mind Tatai Erzsébetnek, mind a hozzá hasonlóan kortársi programmal - és az ő biztatására - pályázó Tímár Katalin művészettörténésznek a független szakmai zsűrik által elfogadásra javasolt pályázatát, ám a testületben egyetlen alkalommal sem lett meg a 2/3-os többség.
Kérdés persze, mi a fenének van szükség egy kis galéria vezetőjének kinevezéséhez minősített többségre, amikor egy önkormányzati vagy parlamenti képviselő - sőt harmadik fordulóban a köztársasági elnök - megválasztásához is elég az egyszerű többség. De valószínűleg ennél is lényegesebb kérdés, hogy a közszolgák egy része miért nem bírja hosszabb távon elviselni a kortárs művészetet.
Lassan változik
Elvek csapnak itt össze, de ezt természetesen politikai és személyes szempontok színezik. Durván leegyszerűsítve az lehet a helyzet, hogy a közérthető zsánerfestészettől távol álló kortárs művészet - meg aki azt támogatja - eleve gyanús, olyan eszdéeszes. Az e mögött meghúzódó elvi kérdés pedig az, hogy milyen funkciót szán a települési képviselők többsége egy-egy intézménynek, kit szolgáljon, kinek legyen az otthona, kinek nyújtson programokat. Amikor a Bartók 32-ben lakott a DunapArt, az volt a jelszó, hogy egy kerületi galéria a kerületi művészeké. Amikor Szentjóbyval és Tatai Erzsébettel kitágult a horizont, az a nézet uralkodott, hogy egy kerületi galéria a kerület lakóié. Amikor tavaly decemberben az immár "polgári" többségű testület (melynek ülésein nagyon fegyelmezetten vesz részt és szavaz együtt a MIÉP-től a polgármestert is adó Fideszig terjedő oldal) a létrehozandó Karinthy Szalon telephelyévé minősítette vissza a Bartók 32-t, ismét az első jelszó látszott megerősödni - ha nem is egészen úgy, ahogy azt a jelölteket is állító DunapArt remélte.
Ez persze elképesztően idétlenül hangzik egy akkora városban, mint Budapest. Először is nincs olyan, hogy XI. kerületi művész, legfeljebb olyan művész, aki a XI. kerületben lakik, és mivel valamilyen okból nehezen talál kiállítási lehetőséget, küzd a helyi terepért. Ugyanígy a közönség sem lakóhelye szerint teszi tiszteletét egy-egy rendezvényen. Mégis, ezek a szempontok így merülnek fel, és vita során el bír hangozni olyasmi, hogy ha ez európai szintű galéria, akkor tartsa fenn Európa. Következésképp jelenleg úgy fest, a helyi közművelődési intézmények struktúrájának "racionalizálására" készülő XI. kerület szívesen megszabadulna az olyan intézményektől, mint a Bartók 32 vagy a MU Színház otthonaként a kortárs tánc- és mozgásszínházi előadások egyik legfontosabb színterének számító Lágymányosi Közösségi Ház, és eladná őket a fővárosnak, legyen velük boldog a Demszky (az LKH-hoz hasonlóan december 31-i megszűnés néz ki a VSZM Közösségi Háznak is). A fővárossal megkezdett "puhatolódzó" tárgyalásokat Czunyi László XI. kerületi kulturális bizottsági elnök tájékoztatása szerint ősszel várhatóan folytatják, de nem könnyű a helyzet, a programok finanszírozásában amúgy szívesen segítő főváros bajosan tud intézményeket átvenni, fenntartani, épp elég gondja van a meglévőkkel.
Egy kényelmetlenné vált vezetőtől az átszervezés jól bevált módszerével lehet finoman megszabadulni: az illető által irányított intézmény egy másik intézmény telephelye lesz, ő pedig búcsút inthet önállóságának, ezért - főleg ha olyan főnököt kap, márpedig olyat szokott, akivel nem beszél egy nyelvet - előbb-utóbb önként lelép a színről. A XI. kerület vezetése pont így tett a Bartók 32 esetében: Tatai Erzsébet egy darabig elviselte, hogy szórakoznak vele (számon kérték rajta a kerületi művészek mellőzését; szakértői és bizottsági javaslat ellenére nem nevezték ki; a képviselők testületi ülésen kacarásztak azon, ahogy egyikük előadta, mit látott az egyik kiállításon; idei munkatervét kétszer is visszautasították, mondván, "szakmaibbá kéne tenni", holott azelőtt pont a határozott profilt hányták a szemére; egyszer telt házra hivatkozva be sem engedték egy ülésre, hiába lobogtatta a meghívóját; új főnök asszonya szerinte minősíthetetlen hangnemben beszélt vele), végül felmondott. (Eltávolításának tavaly októberig tartó, első szakaszáról Várnagy Tibor tudósított a Balkon 1998/9. és 10. számában.) Ide tartozik, hogy idén tavasszal, napokkal a munkaterve elfogadásáról történő (mint kiderült: nemleges eredményt hozó) szavazás előtt kapott egy telefont a művelődési osztályról, majd személyesen Szőke László alpolgármestertől, hogy ugyan állítsa már ki egy bizonyos művész munkáit, amit az illető nevére már nem emlékező Tatai Erzsébet visszautasított.
Titkárnője tájékoztatása szerint Szőke László augusztus 20-ig szabadságon van, helyette senki nem nyilatkozhatott sem a kerületi kulturális intézmények átalakításáról, az MDF-es alpolgármester személyes protezsáltjáról meg pláne nem. Ami Fábryné Márk Anna stílusát illeti, e sorok írójával természetesen bűbáj volt, egyébként meg, mint mondja, még nem találkozott olyan emberrel, akivel ne tudott volna együtt dolgozni, sem Veszprémben, sem a Szakszervezetek Fővárosi Művelődési Házában, ahol az előző hat évet töltötte népművelőként. Szerinte Tatai Erzsébet három részmunkaidős kollégája is csak azért mondott fel napok leforgása alatt, mert ő megkövetelte tőlük a szerződésben rögzített munkaidő betartását.
Műélvezés
Az idén szeptember 10-én egy Karinthy-emlékkiállítással nyíló Karinthy Szalon a Karinthy Frigyes u. 22-ben van, a Vak Bottyán utca sarkán, ezerszer jobb helyen, mint a Bartók 32. A következő kiállító, októberben, Kulcsár Béla marosvásárhelyi szobrász- és festőművész lesz. Fábryné Márk Anna szerint a Karinthy Szalon "funkciója maga a szalon, a régi polgári értelemben". Olyasféle kulturális és társasági központ lenne, mint amilyen 1911-1949 között a Karinthy által is frekventált Hadik kávéház lehetett, aminek a helyén, a Bartók 32 tőszomszédságában, ott, ahol a Bartók Béla út Gárdonyi térré szélesedik, ma a Humanic cipőbolt áll. Elképzelése szerint a Bartók 32 (már amíg a kerületi önkormányzat meg nem szabadul tőle, mert nem titok, föl is értékeltették már) a digitális művészet otthona lenne: a DAC vagyis a Digital Art Center nemcsak művészeti kiállításoknak adna otthont, hanem kereskedelmi célú bemutatóknak is. Ily módon remél bevételhez jutni a digitális technológiát alkalmazó termékeket előállító, forgalmazó cégektől, de szívesen bérbe adná a helyiséget számítástechnikai kurzusoknak is.
Addig pedig lehet merengeni a magyar filmplakátgrafika dicső korszakán, aminek éppúgy betett az amerikai produkciók plakátjainak mechanikus átvétele, mint most a XI. kerület a kortárs magyar képzőművészet azon szeletének, amely némi szellemi erőfeszítést igényel a befogadótól.
Szőnyei Tamás
