Az önök feladata az, hogy "otthonaikban visszaadják az élet érvényes, értelmes céljait", ami olyan "házi feladat, melyet egy kisbabával az ölükben vagy a konyhában, konzervnyitóval a kezükben is megtehetnek" - jelentette ki a kampányoló demokrata elnökjelölt 1955-ben, a kizárólag női hallgatók számára létesített, nagy tekintélyű, új-angliai Smith College-ben. Az USA-ban 1920 óta szavazati joggal rendelkező, a felsőoktatásban és a munkaerőpiacon egyre nagyobb számban részt vevő nők hagyományos szerepkörének fenntartására az 50-es években tett kísérlet eleinte sikeresnek tűnt. Az iskolázott, középosztálybeli nők diplomával a zsebükben elfogadták a nekik kijelölt, női magazinokban és tévéshow-kban népszerűsített feleség- és családanyaszerepet. Ezrek és ezrek csak azért tanultak tovább, hogy a főiskolán vagy egyetemen megfelelő férjet fogjanak - a házasságot kötő lányok átlagéletkora húsz évre csökkent -, majd kiköltöztek a kertvárosokba. Bár a média által manipulált konzervatív közhangulat az 1950-es évek Amerikájában a saját karriert építő, sőt általában a munkavállaló nőket gyanakvással kezelte, mind több háziasszony tette fel csalódottan a kérdést: "Ez lenne minden?"
1963-ban két írónő - mindkettő a Smith summa cum laude végzett hallgatója - próbálkozott a nők tömegeit titokzatos válságba sodró, az elitet is egyre inkább nyugtalanító, új probléma meghatározásával. Egyikük, Sylvia Plath egy hónappal Az üvegbura című regényének megjelenése után, melynek saját magáról mintázott hősnője képtelen a különböző szereplehetőségek közül választani (feleség legyen és anya, vagy újságíró, esetleg egyetemi oktató), két kisgyereket hátrahagyva öngyilkos lett. 31 évesen bekövetkezett tragikus halála és regényének az új generációk elevenébe vágó témája következtében hamarosan a nyugati fiatalok bálványképévé vált, műve népszerűsége máig töretlen. Másikuk, az akkoriban a jómódú kertvárosi feleségek életét élő, háromgyerekes Betty Friedan The Feminine Mystique (A női misztikum) című könyve megjelenése után az amerikai női egyenjogúsági mozgalmak újjáélesztője, a feminizmus ún. második hullámának elindítója, idővel szimbóluma lett. Betty Friedan úgy látta, a háztartásbeli nők érthetetlen elégedetlenségének, megmagyarázhatatlan szorongásainak oka az a rájuk kényszerített teória, mely szerint életük csak anyaként és a családban teljesedhet ki. Kifejtette, hogy az általa "női misztikumnak" elnevezett ideológia "az ország fizikai és mentális egészségére nézve sokkal ártalmasabb, mint bármely ismert betegség", mert "az amerikai nők millióit temeti el élve", megakadályozva "képességeik kibontakoztatását". A javasolt gyógymód - ne a férj és a gyerekek boldogulá-sa legyen a nő egyetlen vágya, neki is lehesse-nek saját céljai, önálló identitása - Nyugaton a 60-as években forradalmian új volt. Friedan az USA-ban azonnal szétkapkodott s 2000-ig több mint 3 millió példányban eladott, számos nyelvre lefordított műve jelentős hatással volt a férfi-női szerepek gyökeres átalakulására: 1950-ben a hatévesnél fiatalabb gyereket nevelő ameri-kai nők mindössze 12 százaléka vállalt munkát, 1980-ban már 45, 1987-ben 57 százalék. A mű úttörő szerepének köszönhető, hogy míg amerikai kritikusok a 20. század egyik legnagyobb hatású nonfiction kiadványának tartják, egy szintén USA-beli konzervatív tudósokból és közéleti személyiségekből álló, az elmúlt két évszázad legkártékonyabb könyveinek listáját összeállító bizottság tavaly a hetedik helyre sorolta. (Az első Karl Marx és Friedrich Engels Kommunista kiáltványa lett, a második Adolf Hitler Mein Kampfja, míg Charles Darwin A fajok eredete című munkája rá sem fért a tízes listára.)
Ha lefordítják a könyvet (nem így történt), a magyar nők talán nem lelkesedtek volna a The Feminine Mystique-ben kifejtett nézetekért. Miközben a hivatalos pártálláspont szerint a nemek közti egyenjogúság már régen megvalósult, a 60-as években az volt a hazai nők fő baja, hogy a férfiak alacsony keresete miatt nekik akkor is munkába kellett állniuk, ha nem akartak, s mivel a konzervatív családeszmény nem változott, a házimunka mennyisége is maradt a régi.
Friedant és művét nem csak a konzervatív ideológia képviselői támadták. Néhány kritikusa azzal vádolta, hogy gondolatai egy részét a francia Simone de Beauvoir Európában 1949-ben nagy vihart kavart, A második nem című (egyébként magyarul is megjelent) művéből plagizálta. Balról felrótták neki, hogy bár a háború alatt amerikai kommunista körökkel állt kapcsolatban, s újságíróként kiállt a halmozottan hátrányos helyzetű fekete munkásnők mellett, a The Feminine Mystique-ben liberális feminista álláspontra helyezkedett, s kizárólag az iskolázott, fehér, heteroszexuális, középosztálybeli nők érdekeit képviselte. A nála radikálisabb, illetve a leszbikus feministák "reménytelenül polgárinak" tartották. Az 1966-ban általa alapított National Organisation for Women (Nők Nemzeti Szervezete) elnökeként valóban tiltakozott az ellen, hogy "a feminizmust a leszbianizmussal azonosítsák", de kiállt a leszbikus nők jogaiért. 1981-ben megjelent The Second Stage (A második szint) című kötetében azt állította, hogy a feminizmus "túl nőközpontúvá" vált, és ez kiélezte a két nem viszonyát. Úgy vélte, hogy miközben mind a nők, mind a férfiak vágynak a családon kívüli elismerésre, önmegvalósításra, mindkét nemnek szüksége van a házasság biztosította szeretetre. Humanistaként tartotta magát feministának.
Hetvenes éveiben kutatni kezdte, miként viszonyul a társadalom időskorú polgáraihoz. Az öregekkel foglalkozó emberek "az idősekről épp olyan leereszkedő, szánakozó, személyiségüket el nem ismerő hangon beszélnek, mint ahogyan húsz éve a szakemberek a nőkről nyilatkoztak" - mondta The Fountain of Age (Az életkor forrása) című könyve megjelenése kapcsán 1993-ban. Ezt a művét talán még nem késő magyarra fordítani.
Betty Friedant ez év február 4-én, 85. születésnapján érte a halál washingtoni otthonában.
