A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma haladéktalanul és példátlanul bőkezű segítséget ígért a bajban: 1999-ben 10 millió, 2000-2005 között évi 20 millió forintos támogatást. Ez 110 millió, egyelőre papíron. Szájer József Fidesz-frakcióvezető kérdésére Várhegyi Attila helyettes államtitkár hozta nyilvánosságra az összeget a parlamentben. Csak összehasonlításul: az utóbbi három évben a Nemzeti Kulturális Alap soha nem ítélt meg irodalmi folyóiratnak ennyi pénzt (az 1998-as és 1999-es rekordot 8-8 millióval tartja a Kortárs és a Holmi, 1997-ben ugyanezek 5,5 millióval vezették a listát), az NKA folyóirat-kiadási szakkollégiuma idén tavasszal összesen 188 millió forintot osztott szét, s még öt évvel ezelőtt is a távozó Boross-kormány "csak" egyszeri 40 millióval segített a pénzzavarba jutott Kortárson.
*
A baj akkor következett be, amikor augusztus legvégén a szerkesztők képtelenek voltak bejutni munkahelyükre, régi kulcsaik ugyanis nem tudtak mit kezdeni az V. ker., Széchenyi u. 1. alatti iroda új zárjaival, de különben ott semmit sem találtak volna, ami az övék, ugyanis ismeretlen kezek mindenüket ismeretlen helyre vitték. A Fázsy Anikó vezette szerkesztőség persze sejtette, kitől kaphattak utasítást az ismeretlen kezek: nyilván Pánczél Gézától, az Interart Kft. kiadó tulajdonosától és ügyvezetőjétől, aki (állítólag százmillió forint fölötti összegért) eladta a Nagyvilág fölül a helyiséget, és kipucolt irodákkal tartozott átadni új tulajdonosának az ingatlant.
Mindazt, ami ezt megelőzően történt, a két fél homlokegyenest ellenkezően tálalta a MaNcs érdeklődésére.
*
Fázsy Anikó úgy élte meg a dolgot, mint a nagymama, akit egyszer csak macskáival együtt kihajítottak az utcára, mert valaki másé lett a lakás tulajdonjoga, ahol pedig évtizedek óta élt. Azt mondja, nekik használati joguk volt a helyiségre - aminek a nyoma, állítása szerint valami "huszárvágás" folytán egyszerűen eltűnt a földhivatali iratról -, és még akkor is csak hatósági tanúval lett volna szabályos a kilakoltatásuk, ha egyáltalán létezett volna kilakoltatási határozat.
Pánczél Géza - aki a Magyar Narancs hetilappá alakulásakor tagja volt a minket kiadó Kozmopolisz Rt. igazgatótanácsának, s olyan orgánumokban is érdekelt volt támogatóként vagy tulajdonosként, mint a Playboy, az Élet és Irodalom, a Fekete Doboz -, szóval Pánczél Géza szerint a Nagyvilágnak nem volt bejegyzett használati joga a helyiségre (csupán erre irányuló, ám nem teljesített kérelme széljegyzetként a tulajdoni lapon), s erről (mármint hogy nem volt használati joga) jogerős bírósági ítéletet is tud prezentálni. Különben pedig többször szólt, hogy menjenek el, mert el akarja adni a helyiséget (Fázsy Anikó szerint ezek nem hivatalos felszólítások voltak, hanem sima fenyegetések), sőt pár éve fel is ajánlotta, hogy a távozás fejében befizet 5 millió forintot a Nagyvilág Alapítvány számlájára, amit a főszerkesztő elutasított. Pánczél elmondása szerint a botrány kirobbanása óta egészen a MaNcs mostani telefonjáig senki nem kérdezte tőle, még a kerületi jegyzőnél három órán át tartó kihallgatáson sem voltak rá kíváncsiak, mi lett az elszállított holmival, pedig az hiánytalanul megvan egy újpesti raktárban, kérésre bármikor a megadott címre szállíttatná.
Ennek a hírére Fázsy Anikó azzal reagált, hogy akkor kéretik a Széchenyi u. 1.-be szállítani, ahol nekik 1973 óta többször megerősített használati joguk van, és Pánczél Géza nem tudja igazolni, hogy ez megszűnt volna. Pánczél szerint viszont lásd mint fent.
Pánczél Géza egyenesen hülyeségnek tartja, hogy vasvillákkal hányták ki az értékes iratokat a belváros közepén, ahogy környékbeli névtelen és rettegő szemtanúk szerint állítólag történt volna. Magánemberként, az Ivan Gyenyiszovics egy napját és a Love Storyt közlő régi Nagyvilág olvasójaként sajnálkozik (ami persze rém cinikusan hangzik a telefonban), tőkésként viszont, aki állítása szerint éveken át fizette a Nagyvilág rezsijét, csak a vállát vonogatja (ami még a telefonban is látszik).
Fázsy Anikó szerint a gátlástalanság, az okirat-hamisítás áll itt szemben az igazsággal. Francia fordítóként Camus-t idézi, miszerint napjainkban a bűn ölti magára az ártatlanság arcát.
*
Mindez úgy rettenetes, ahogy van, s erről egyedül a Magyar Nemzet bírt részletesen beszámolni (meg, mondják, a Napi Magyarország, de azt e sorok írója nem olvasta). Egy utcára tett szerkesztőség érzéseit könnyű átérezni ebből az alig egy éve lapátra tett szerkesztőségből, ráadásul a 44. évfolyamánál tartó Nagyvilág a szoc. évtizedekben valóban múlhatatlan érdemeket szerzett a világirodalom kincseinek megismertetésében, páratlan volt a maga pályáján, egy fogalom. Világirodalomra specializálódott periodikaként most is csak egy párja van (az Átváltozások), viszont ma már a rendszerváltás előtti időkhöz képest összehasonlíthatatlanul több könyvkiadó és folyóirat nyújt kitekintést. A Nagyvilág ma már csak egy, igaz, patinás bútordarab a sok közül. És maga is változott régi önmagához képest. Nemcsak abban, hogy kénytelenségből ráállt összevont számok (január-február stb.) készítésére, vagy mert könyveket is ad ki, hanem mert saját hagyományával szakítva, tematikájában befelé is fordult, ami a szerkesztőség szíve joga - más kérdés, ki mit gondol erről. A 80-as évek végén már tematikus különszámokkal kapcsolódtak a rendszerváltás politikai, ideológiai diskurzusához, mostanában pedig a Magyar Világ címmel indított rovatban közlik hónapok óta a hazai polgárosodásról 1997 őszén szervezni kezdett kerekasztal-beszélgetésre érkezett hozzászólásokat (az idei 1-2. számban például Bárány Tamás, Molnár Tamás és Bod Péter Ákos, a 3-4. számban Debreczeni József és Sneé Péter írását, egy másik rovatban meg Pokol Béláét a francia politikai értelmiségről).
Csúnya dolog, de a pitiáner zsurnaliszta agy nem bír nem összefüggést felfedezni a legutóbbi választáson győztes párt kedvenc szlogenje, a polgárságról folytatott vita és a minisztériumi villámsegély között. Ha a parlamentben elhangzott ígérvény valósággá válik, a Nagyvilág olyan biztonságos helyzetbe kerül, amiről más folyóiratok még álmodni sem merészelhetnek. (A Nagyvilág egyébként, amely 1994-ben az NKA által kikosarazott szoclib lapok táborába sorolódott az ÉS, a Kritika, a MaNcs, a Mozgó Világ, a Társadalmi Szemle és a Világosság társaságában, 1997-ben 2 millió, 1998-ban 3 millió + 1149 előfizetője után 604 ezer Ft, 1999-ben 5 millió Ft támogatásban részesült az NKA-tól, a folyóirat-támogatás leépítésére készülő Soros Alapítványtól pedig 1991-ben, ´92-ben és ´97-ben semennyit sem kapott, 1993-ban technikai eszközökre 7600 US dollárt, ´94-ben 2, 1995-ben, ´96-ban és ´98-ban 1-1 millió forintot.)
Hogy a többieket (ne) eméssze a sárga irigység a most beígért 10 + 5 x 20 milkó miatt, és (viszont) igyekezzenek tenni is valamit a kormányzat kedvére, felszólalása végén Várhegyi Attila a következő bővített mondatot is eleresztette: "Már most szeretném jelezni a tisztelt Háznak, hogy hasonló megoldás kimunkálásán dolgozunk más, a nemzeti kultúra értékeit hordozó, akár múltjában, akár jelenében értékeit hordozó folyóiratoknak történő segítségnyújtás ügyében."
Sok ilyen lap akad, nagyon sok, de mérget rá, ehhez hasonló összegekre nagyon kevesen számíthatnak a miniszter keretéből, még ha az jövőre nagyra nő is a Nemzeti Kulturális Alapprogram rovására.
Szőnyei Tamás
