Velencei Filmfesztivál: Kurta kurtisszimó

szerző
Muhi Klára
publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Valószerűtlenül vékony, animált nőfigura veti magát a Lido hullámaiba, mely persze a csupa nagybetűs MOZI zavaros, partjanincs óceánja. Az idei, 56. Velencei Filmfesztivál logójának sellője azonban nagy biztonsággal talál rá arra a néhány ázott filmkockára, amire a száz éve tartó filmáradatból egyáltalán emlékezni érdemes. A decensül kivitelezett emblémafilm arról is szól, hogy ha valakik, hát a velencei szervezők és zsűrorok - már csak a fél évszázados rutin okán is - igenis kipecázzák az egyre dagadó celluloidóceánból a filmértékeket.

Valószerűtlenül vékony, animált nőfigura veti magát a Lido hullámaiba, mely persze a csupa nagybetűs MOZI zavaros, partjanincs óceánja. Az idei, 56. Velencei Filmfesztivál logójának sellője azonban nagy biztonsággal talál rá arra a néhány ázott filmkockára, amire a száz éve tartó filmáradatból egyáltalán emlékezni érdemes. A decensül kivitelezett emblémafilm arról is szól, hogy ha valakik, hát a velencei szervezők és zsűrorok - már csak a fél évszázados rutin okán is - igenis kipecázzák az egyre dagadó celluloidóceánból a filmértékeket.

Rövidfilmek

A magyar fesztiválvendég kisebbségi érzésektől gyötörten érkezik. Sóvárogva járja a szalonzenével körbefolyatott fesztiválkörletet, rezignáltan nyugtázza, hogy otthon hagyta a fürdőruháját, pedig egy-egy hevítőbb mozi után a luxus óceánjáróra emlékeztető fesztiválpalotából szinte egyenesen le lehet zúdulni a homokos partra. Egyszóval jó a hely. Igazi túlérett európai szeglet. Tulajdonképpen kár, hogy miránk itt évek óta senki nem kíváncsi! (Jancsó Miklós ´90-ben kapott életműdíja az utolsó magyar vonatkozású siker.) S csak sovány vigasz, hogy ha történetesen Budapest lenne a film Velencéje, a jó évtizede zuhanórepülésben lévő olasz film képviselői ugyanilyen önbizalomhiánnyal küszködhetnének minálunk.

Az idén egyetlen tizenhárom perces rövidfilm, a főiskolás Kenyeres Bálint Zárás című kismozija jelentette a reményt, hogy a valaha azért Velencében is jól csengő magyar film jelzős szerkezet esetleg ismét elhangzik, leíratik, netán tartalma e szent helyen felidéződik. Enyedi Ildikó Simon mágusa is itt lehetne - tudom meg a FilmUnió kiküldöttjétől. S ez megnyugtató hír. A velenceiek Enyedi filmjét, ami itthon, februárban annyira elegáns, kifinomult európai mozinak tűnt, beválogatták a versenybe, csak aztán a meghívások és válogatások útvesztőjében mégis elveszett ez a lehetőség. A Simon mágus sajnos végül a kevéssé fontos locarnói fesztiválon nem lett fődíjas. Itt, Velencében egyébként Abbas Kiarostamit és Zhang Yimout kellett volna pl. maga mögé utasítania, ki tudja, mekkora eséllyel. A

Kusturica elnöklete

alatt működő nagyzsűri ugyanis - melyben pl. Cindy Sherman, Marco Beloccio vagy a nouvelle vague-os kritikus, Jean Doucher vett részt - igazság szerint alig-alig méltatta figyelemre az osztrák, francia, lengyel (pl. Jerzy Stuhr), angol (pl. Mike Leigh), amerikai (pl. Antonio Banderas) és természetesen olasz rendező kollégákat.

Az Ezüst Oroszlánra startolhattunk tehát - tegyük mindjárt hozzá, igen jó eséllyel -, a tucatnyinál alig több rövid darab között, a corto cortissimóban. Ahol egyébként a Zárás rendezője, a hetvenhatos születésű Kenyeres Bálint messze legfiatalabbként szerepelt. S ha már így alakult, szóljunk ezúttal csak róluk. A jövő megannyi reménybeli Fellinijéről, Mike Leighjéről vagy Scorseséjéről. Utóbbi egyébként díszvendége volt a fesztiválnak - s az olasz film nagy idejének szentelt hommage-szerű filmtörténetével szerintem elég kínos helyzetbe hozta a díjkiosztó gála közönségét. (Akik persze fesztiválosan ovációztak.)

Mert mi másért is néz az ember rövidfilmeket? Szeretne ott lenni a kétezres évek mozinagyságainak elstartolásánál. S a magyar kisfilmtermés ismeretében fúrja az oldalát a kíváncsiság, milyen magasságon van az a mérce, amit a mi februári szemlénk egyetlen indulója sem ért el. (A Zárást jóval később válogatták be.) Mindjárt egy lényeges különbség. A magyar rövidfilmek zöme évek óta az el nem készült nagyjátékfilmeket van hivatva pótolni. Gyakran nagyfilmnyi invenció, akarás sűrűsödik bennük, félórás, negyvenperces játékfilmtorzók valójában - legtöbbször videotechnikára - a honi válság szomorú dokumentumai. Velencében (de Cannesban is) a rövidfilm nemigen lehet hosszabb tizenöt percnél. S nem is akar több lenni, mint egy markáns felütés, névjegy, mely ott hagyható a producerek asztalán. S persze kizárólag celluloid a hordozója. Akármely nagyon is befutható filmes pálya első darabja tehát a rövidfilm, melyre ha felfigyelnek - s itt már a corto cortissimóban való puszta részvétel is komoly hátszél -, legalábbis első nagyjátékfilmjéig biztosan eljut a fiatal oroszlán. S vajon Kenyeres itthon eljut-e? És Iványi Marcell mennyire tudta kihasználni a Szélért kapott Arany Pálmát? (Tudjuk, mostanáig semennyire.)

A velencei rövidek tehát paradox módon többnyire kisebb lélegzetű produkciók, mint a mieink. Például etűdök a gyereklélekről - ebből idén feltűnően sok volt -, mint az ismert olasz színésznő, Chiara Caselli munkája (Per sempre), melyben egy virtuóz montázstechnikával lebonyolított szökés után, mesebelire fényképezett erdő ölén örök hűséget esküszik egymásnak a pufi, kis növésű hatéves Piero s a nyúlánk Anna. S mely film hasonló kvalitásokat mutatott egyébként, mint Szederkényi Juli nagyszerű Weöres-filmje, a Bóbita.

Aztán láthattunk koncentrált dramatikus kísérleteket. Mint az új-zélandi, már nem teljesen kezdő Paul Shwadel Accidents című, szinte néma filmjét, mely valahol a világ másik felén egy viadukt-karbantartó brigád maori és fehér munkásainak gyilkos rivalizálásait sűrítette igencsak ütős suspens tanulmánnyá. Róla még biztosan hallunk.

Ugyanígy a sűrített filmdramaturgiával kísérletezett - vagy inkább tanítványainak játszott elő, lévén maga is professzor - a brüsszeli Philippe de Pierpont L´Héritier című munkájában, melyben egy családi végzetdráma jut a tetőpontra épp a szemünk előtt - három halott: apuka, nagybácsi és a kutya, röpke tizenkét perc alatt. S melyben a virtuóz színészvezetésre valóban érdemes odafigyelnie Pierpont tanítványainak.

Voltak azután jól kivitelezett városfilmek. Valamennyi

rövidfilmverseny

kedvelt műfaja ez. Azért ne mindjárt Ruttmanra vagy Vertovra tessék gondolni, azok az idők elmúltak. De az olasz Roberto De Francesco Pugni nellaria című filmjében például igen remek dramaturgiával szőtte össze szerelmes hősei mozgását Róma ritmusával. S egészen különlegesen használta pl. a hangokat és párbeszédeket. Főszereplőit végig némaságra kárhoztatta, a mellékfigurák ellenben idegesítően ágáltak. Egyébként, minden filmsovénség nélkül mondom, itt is jutott eszembe, minőségibb magyar rövid a hazai szemléről Győrik Mihály Keresztutakja.

A corto cortissimóban végül - akárcsak a nagyfilmek versenyében - a világfalu távolabbi sarkaiból érkezők arattak. Egy malajziai születésű ausztrál fiú, Heng Tang csinált egy olyan három percet, amilyet csak Kuroszava tudott. Kisgyerek, párában ázó esőerdő. "riáskígyó, vonszolja a kacarászó gyereket. Egy elnémult anya, aki eszementen keresi a fiát, s talán az utolsó utáni pillanatban sújt le a kígyóra. A Se-tong című film azonban még tartott tizenhárom percig. S a folytatás valami gyanús kelet-nyugati melanzs lett, a keleti kultúra toposzait MTV-hatásokkal felvizező csecsebecse. Az az első három perc azonban megért egy velencei elismerő oklevelet.

Az Ezüst Oroszlánt egy dél-afrikai film vitte el. Teboho Mahlatsi johannesburgi junior, diplomája szerint filmteoretikus, aki Scorse-sét és Shroedert említi mesterei között, s tizenegy perces feszes, a legkorszerűbb filmnyelvet beszélő mozija (Portrait of a Young Man Drowing) nagyon is árulkodik a példaképekről. A zsűrorok azonban nem ezért, sokkal inkább a film félreérthetetlen üzenetéért jutalmazták Mahlatsit. A Portrait... egy zulu férfié, aki megbosszulni indul azt a halálos hasszúrást, melynek körülményeit a rendező nem tartja érdemesnek elmondani. Amit megmutat, az egy váratlan katartikus fordulat - Dél-Afrika igazi felszabadulása Mahlatsi szerint -, minek során a férfi közössége törvényeit megszegve, végül nem bosszulja meg támadóját.

A jövő formateremtő nagy filmmaesztrói - ennyiből esetleg kiderült - talán nem az idei Velencei Filmfesztiválra kaptak meghívót. (Ami viszont minket illet, szerintem kicsiben - ifiben - még nagyon is ott vagyunk, ahol a filmes élboly.) Ami a Lidóról ´99 őszén biztosítva látszott, nem több, de nem is kevesebb, mint az Európában föltalált s ma már a világ minden táján meghonosodott művészfilm üzemszerű működése az évezredforduló után is.

S végül essen szó

a Zárásról

Velencében sem hagyták ki a poént, a corto cortissimo utolsó darabjaként vetítették. S a szekció egyébként lanyha sajtótájékoztatóján talán kicsit több figyelmet kapott, mint mások. A fesztiválsajtó Beckettet és Pintert emlegette Kenyeres Bálint filmje kapcsán, s bármennyire érezhető is mostanság az érdektelenség a kelet-közép-európai rendezők munkái iránt, pillanatra hittem, hogy megtörténhet, ami a Széllel Cannes-ban. Ráadásul - miként Iványi Marcell filmje - a Zárás is egyetlen reménytelen körbepillantás a magyar film másik arhetipikus helyszínén (a puszta ugye az egyik) - a lelkek nagy honi temetőjében, a kocsmában. Az időben zárványként létező örök magyar kocsmában, ahol - Krasznahorkait idecitálva - az idő csak telik, de nem múlik. Egy román újságírónő, aki ugyanúgy tudta a választ, mint minden jelen lévő kelet-európai, azért megkérdezte Kenyerest, vajon a mai Magyarországot jelentik-e a Zárás kocsmájában történő brutális események. Ugyan! Válaszoljuk neki innen. A mi viplistás, bankbotrányos, nemesi címeket visszasíró kis országunk egy finom polgári hely. Már majdnem oly polgári, mint Velence. Csak az árnyalatnyi különbségek egy rövidfilmben kissé nehezen artikulálhatók.

Kenyeres nem nyert, noha jó kűrt futott. Esetleg majd legközelebb.

Muhi Klára

szerző
Muhi Klára
publikálva
1999/38. (09. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...