Interjú

„Amikor elengedi a követ”

Szöllősi Mátyás költő, író, fotóriporter

Könyv

Friss könyve válogatott és új versekkel, részben közösségi finanszírozásból jelent meg. Szabadságról, traumaoldásról, „öreg lélekről” és fényképezésről beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Versesköteted címe egy­szerű szó, Szabad. Legelső verse egy idilli, boldog állapotról szól: „a vágyam mindig is / a könnyű ébredés volt”. Ez lenne a szabadság?

Szöllősi Mátyás: A felhőtlen boldogság szerintem nem egyenlő a szabadsággal. Ez a kötet egyszerre szól a test, a lélek, valamint a másikhoz való kapcsolódás traumáiról és örömeiről, a kamaszkor fejlődési nehézségeiről, megpróbáltatásairól. A nyitóvers pedig akár a kötet legvégén is állhatna. De nem szerettem volna egérutat kínálni vele az olvasónak. Az Előhang inkább játék, kísérlet, amelyhez mindig visszatérhet.

MN: Az utolsó vers viszont Sziszüphosz monológja: „szolgaság a tonnás kő mögött”. Ő szabad? Vagy legalább boldog?

SZM: Camus írta, hogy boldognak kell elképzelnünk Sziszüphoszt. Ezzel nyilván lehet, és érdemes is vitatkozni. Viszont akkor, amikor végre elengedi a követ, szabad, és a szabadsága a felismerésben van. És ez ránk is igaz. Előbb-utóbb rájövünk, hogy a gondokkal dolgozni is lehet. Amikor megfejtek valamit, az a szabadság.

MN: A kötet négy ciklusából az első a Kamaszkor címet kapta. Mintha tejüvegen keresztül néznéd a fiatalkorod. Mennyire érzed magadtól távol azt az időszakot?

SZM: Arra törekedtem, hogy ezekben a versekben egyszerre mutassam meg a gyerek és a felnőtt szemszögét. Úgy akartam beszélni a szülőhöz vagy a testvérhez fűződő gyermekkori viszonyról vagy akár a haláltudatról, hogy egy érettebb szemszögű rálátás is érvényesüljön a szövegekben.

MN: Az irodalomtudományban azt mondjuk, a versnek beszélője van. És a költő mit mond?

SZM: Ezeken az oldalakon tényleg nagyrészt rólam van szó, de a személyes tapasztalatot mindig kiegészíti a képzelet. A Válság-triptichonban, ami szerintem az egyik leginkább húsba vágó vers, a mezővárosok italos, erőszakos világa jelenik meg, a családom múltja, amivel foglalkoznom kell. És azok az események, amik ebből nőttek ki, a generációkon átívelő traumák. Azt hiszem, az első vagyok, aki a családunkból tudatosan szembenéz mindezzel.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.