A vasúti töltések és az állomásokhoz közeli épületek falain is naponta jelentek meg az újabb feliratok vagy rajzok. „Ha egyet lemosunk, tíz másik jelenik meg helyette” – hallottuk. Azóta a graffitikultúra, ha el nem is tűnt, de komoly átalakuláson esett át.
A 2021-ben elhunyt Lugosi ’Lugo’ László nemrég megjelent fotóalbuma mintha erre a változásra reagálna. Lugo a graffitikultúra azon évtizedének lenyomatait örökítette meg 3350 darabból álló archívumában (a kötetben több mint 300 látható), amikor még a csúcson volt a közeg. Az albumban tanulmányokat, interjúkat is olvashatunk. Lugo röviden, de lényegre törően tájékoztat a budapesti graffitiszcénáról és az archívum hátteréről (egy manifesztumban és egy vele készült interjúban), Kurdy Fehér János költő, művészeti író magával a projekttel és egy tágabb elméleti áttekintéssel foglalkozik, Radics Panka művészettörténész, graffitikutató pedig a mozgalom történetét mutatja be, nem elhagyva az elmúlt évek változásait sem.
Graffitiből posztgraffiti
Mára a hagyományos graffiti háttérbe szorult, vannak legálisan festhető falak, ahol néha hetekig, hónapokig alig történik változás, a régi PNC, KS és GLK rajzok a vakolattal együtt peregnek a járdára. De a graffiti mint jelenség mégis mindenhol jelen van: filmekben, videóklipekben, képzőművészetben, divatban, dekorációban.
A biztonsági kamerák elterjedése miatt a belvárosi akciók és a vonatfestések sokkal rizikósabb tevékenységgé váltak (sorra kapták is el őket – többen börtönbe kerültek, de ismerünk olyan alkotót is, aki öngyilkosságot követett el, hogy ne kelljen letöltenie a büntetését).
A graffitisek hagyományosan nem tekintették magukat művésznek (egy időben a „Fuck Cops” tagek mellett elterjedtek a „Fuck Art” feliratok is), a kilencvenes évek metrófestő fiataljainak egy része még büszke is volt arra, hogy sosem vett részt művészeti oktatásban, viszont ma már a kortárs képzőművészet az egyik saját ágának tekinti a graffitit és főleg a street artot. A régi graffitisek többsége „pályaelhagyóvá” vált. A legtehetségesebbeket „felszívták” az olyan ismert tűzfalfestő projektek, mint a Neopaint vagy a Színes Város. A sokszor fotórealisztikus, dekoratív és olykor egyértelmű üzenetekkel ellátott tűzfalmuralokra ritkán hallunk panaszt, vandalizmusnak pedig viccből sem nevezhetnénk az ilyesmit. Ráadásul a graffiti így az egyik legfontosabb eredeti funkcióját is megőrizte: a köztér szürkeségének felszámolását.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
