„Nagy ember fiának lenni óriási szerencse, megbecsülendő előny, másfelől viszont nyomasztó teher, az egyéni önérzet tartós megalázása” – olvasható a Lotte Weimarban lapjain a mélyen dialektikus megállapítás, amelynek találó voltát alighanem leginkább épp Thomas Mann családjában érezték át.
Nincs azzal semmi baj, ha az ember a hiányosságaiból igyekszik erényt kovácsolni. Catherine Millet-nek ez olyannyira sikerült, hogy világhírre tett szert általa. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, valószínűleg nem is volt más célja.
Szerencsésnek mondhatja magát a kritikus, ha egy kiadótól egyszerre három olyan verseskötet is a kezébe kerül, melyek a komplett kortárs fiatal líra legjellemzőbb vonásait mutatják be, annak minden erényével és hibájával együtt.
Csökkenő állami támogatás, görgetett költségvetési hiány, elkésett elszámolások, adminisztrációs hibák, passzív tagság és széteső közösség – csak a csoda menthetné meg a nagy múltú irodalmi szervezetet a megszűnéstől. A József Attila Kör múltjáról és jelenéről a friss Magyar Narancsban olvashat!
Hosszan lehetne sorolni az utóbbi négy-öt év nagy újrafelfedezéseit, illetve az ismert, kanonizált szerzőkhöz valamilyen módon kapcsolódó, újdonságértékű szövegek megjelenéseit.
A „földalatti vasútvonal” az USA-ban a 19. század első kétharmadában működő, rabszolgaszöktető és -mentő, abolicionista hálózat volt, mely a legaktívabb periódusának számító 1850–1860-as években mintegy 30 ezer fekete-afrikai rabszolga menekítésében működött közre.