Az író második regénye egyszerre nehéz és könnyű olvasmány. Magukkal sodornak a mondatok, nem akad meg a lendület, karakteres és könnyed a nyelvi környezet. Mindeközben viszont olyan világban járunk, amelyben még csak nem is a mélyszegénység és nem is a nagy emberi drámák húznak a mélybe, hanem a mindenre rátelepedő átható semmi: a címben szereplő természetes lustaság bénító ereje. Ezt a határállapotot ragadja meg Szendi a hatásos választásnak tűnő énelbeszélővel.
A főszereplő, János nem kifejezetten nyomorog, a szó anyagi értelmében csak úgy „elvan”: átmeneti munkákkal vagy munkanélküliséggel, érettségi, önértékelés, erőfeszítés és többnyire emberi kapcsolatok nélkül. Világa az internet alsó felének, a pornónak és a valóságshow-knak egyszerű, banalitásában már-már szándékoltan irritáló (tematikai és nyelvi) tere. Eközben pedig a háttérben jól megrajzolt karakterekkel, ugyanakkor eltúlzott szociografikus íz nélkül rajzolódik ki a nagy (a kis) magyar valóság. Az egyetlen, ami ezt az elviselhetetlen létállapotot képes valamennyire felülírni, az Risch Blanka megjelenése az életnek nevezett valami horizontján, aki vidámságával és humorával képes kihúzni Jánost a lefelé tartó spirálból. Írói erény, hogy mindez mégsem válik giccsé, nincs benne semmi nagyzolás, csupán arról van szó, hogy a „lét elviselhetetlen könnyűsége” életté züllik vagy – jelen esetben – szelídül.
Kalligram, 2018, 352 oldal, 3500 Ft
