A saját bőrükön és testületileg, az írófejedelem fiai és leányai egyaránt. Az oly távolságtartó atya Goethe-regényében mindössze pár sorral alább elhelyezett fanyar idézettel viszont bizonnyal nem értettek egyet, s nem érthetünk egyet mi sem, hiszen éppen ez a hat Mann gyerek a legnyilvánvalóbb cáfolata annak, miszerint „egy nagy férfiú fiai ritkán számítanak valamit az utókor szemében”. Túl a naplók és visszaemlékezések tömegén, tucatnyi monográfián, valamint legalább egy tévés minisorozaton (Die Manns. Ein Jahrhundertroman, 2001), Tilmann Lahme 2015-ös „családregénye” is azt bizonyítja ugyanis, hogy a Mann családot csupa jelentékeny, érdekes, de legalábbis különös alak alkotta.
A középpont természetesen a szeretetét, vagyis inkább a rokonszenvét a gyermekei között korántsem egyenlően megosztó apafiguráé, aki világéletében kerülte a „kínosan emocionális” helyzeteket, s aki voltaképp a saját homoszexualitása elől menekült a házasság polgári révébe, majd a családalapításba. A család életét persze praktikusan sohasem Thomas Mann kormányozta, ehhez az érdeklődés és a hajlandóság is hiányzott belőle, s esetében az amúgy máig meglehetősen elterjedt férfiönzéshez azért nagy adag alkotói érzéketlenség is társult. A gyakorlati irányítás munkáját a szinte fáradhatatlan feleség, Katia végezte: jó adag humorérzékkel, erős készséggel az emberi gyengeségek felismerésére és megértésére, de néha bizony a kegyetlenségig hideg anyai objektivitással.
S aztán mind a gyermekek, a kedveltek, az ideig-óráig mellőzöttek meg a családon belül is ellenszenvtől övezettek vegyesen: Erika, Klaus, Golo, Monika, Elisabeth és Michael. Lahme a két legidősebb gyermek, Erika és Klaus zűrös kamaszkorától, vagyis a húszas évektől indítja a família történetének áttekintését. Ők ketten ugyanis már ekkor mindent megtettek azért, hogy életük és pályafutásuk érzékletesen illusztrálja a „híres apa gyermekei” képlet minden előnyét és hátrányát. Utcán randalírozva, a színpadon és a világot körbejárva, újságban és könyvben egyaránt szemérmetlenül kamatoztatták az apai hírnév tőkéjét, s közben zajosan sérelmezték, hogy a közeg nem a saját jogán értékeli első, legtöbbször provokatív próbálkozásaik zsenge sorát. „Erika Mann megérkezett Berlinbe az esküvőjére, a válására, az újbóli megházasodására és a temetésére. [...] Klaus Mann a századik reklámszövegének lejegyzése közben kificamította a karját…” Így gúnyolódott a két hiperaktív Mann gyerek nyilvánosságbeli túltengésén a weimari köztársaság tán leghíresebb újságírója, Kurt Tucholsky, s az egyszerre agilis és labilis Erika és Klaus utóbb az emigráció idején is sokakban keltett hasonló benyomást.
Az amerikai emigrációban nemcsak Thomas Mann vált a náciellenes „másik Németország” nemzetközi jelképévé, de családja is elnyerte az „amazing family” megjelölést, amely aztán hamar Mannék belső használatú, önironikus címkéjévé lett. Valóban bámulatosak és elképesztőek – az utókor számára is: hol az energikusságuk, hol a múltfazonírozó tehetségük, hol az önzésük okán. Igaz, a mai olvasó alkalmasint már kevéssé ütközik meg a Lahme által felkínált egyik-másik, túlságosan ismerős és emberi mozzanaton. Például azon, hogy a legifjabb gyerek, Michael 22 évesen még nem állt készen a végleges pályaválasztásra és az anyagi függetlenedésre, vagy hogy a családi levelezésben általános megvetés tárgya volt amerikai jótevőjük, a Mann-rajongó Agnes E. Meyer. De azon már nehéz nem fennakadni, hogy a szülei és testvérei által nemigen kedvelt, fárasztó természetű Monikáról, miután épp megmenekült egy megtorpedózott hajóról és elvesztette férjét (a magyar Lányi Jenőt), az apa így írjon: „Moni sorsa nemcsak szomorú, hanem problémákat is felvet.” Értsd: kényelmetlenségeket a dolgozószoba közvetlen közelében.
Lahme egészen 2002-ig, az utolsóul maradt Mann gyermek, Elisabeth haláláig elbeszéli a család történetét. Hangja rokonszenvesen személytelen, de korántsem közömbös, s még csak nem is feltétlenül pártatlan. A komplexusoktól, öngyilkossági hajlamoktól, tablettaszedési ragálytól és írásfurortól sújtott famíliából érezhetően az apai nagyság terhét a legsikeresebben feldolgozó és tekintélyes történészi életművet hátrahagyó Golo Mann a kedvence. De az olvasónak egyáltalán nem muszáj választania – Alfred Döblin epés megjegyzése szerint – „az élére vasalt nadrágot művészeti elv rangjára emelő” apa gyermekei közül, akik egészen egyedi családtörténetükkel valamiképp mégis reprezentálták a németség és azon belül a Bildungsbürgertum XX. századi történetét.
Az okos könyvhöz avatott fordító került a Mann-magyarítóként is tapasztalt Györffy Miklós személyében. A magát olvastató szöveg érzékletesen idézi fel az egyes Mannok személyes stílusát, az anya derűs rezignációjától Monika zagyva impresszionizmusáig. Nem a fordító bűne, sokkal inkább a jelenkori könyvkiadást jellemzi a tény, hogy néhány szövegbaki még ezt a remek kötetet is szeplőzi.
Fordította Györffy Miklós. Európa, 2018, 456 oldal, 4999 Ft
