Van abban némi pimaszság vagy képmutatás, amikor több mint 3000 oldalas regényfolyamát egy olyan jelenettel fejezi be a szerző, amelyben egybemosódik az emlékezet és a kimerevített jelen (hiszen a lezárás arról a pillanatról szól, amikor valójában lezárta a könyv kéziratát), s így maga a kimenekülés az irodalomból egy irodalmi esemény képével illusztráltatik. „Reggel hét van, befejeztem a regényt, mindjárt felkel a feleségem, és akkor megígérem neki, hogy soha többé nem teszek ilyet vele és a gyermekeinkkel. Utána elmegyünk együtt Koppenhágába felolvasni, mert közös könyvbemutatónk lesz. Végül pedig „beszállunk az autóba, és hazavezetünk, és én egész úton arra gondolok majd boldogan, valóban boldogan, hogy nem vagyok író többé.”
Talán illetlen a Harcom-sorozat utolsó soraira előreutalni – hiszen a magyar olvasók egyelőre még a negyedik könyvig juthatnak el –, ám szükséges ahhoz, hogy belássuk, az olvasás során nemcsak azzal érdemes gyanakvónak lennünk, mi a megélt életanyag mindabból, amit a szerző elénk tár, de azzal is, hogy ez a kitárulkozás milyen írói program része, mi is a célja ezzel az írónknak. Túl könnyű engedni a csábításnak, és hagyni, hogy magával sodorjon a látszat, hogy itt valamiféle kendőzetlen vallomás végighallgatására kap meghívást az olvasó.
Az utóbbi évtized egyik legnagyobb irodalmi sikerét ugyanis egy olyan regénysorozat érte el, amelyet szerzője, a norvég Karl Ove Knausgård egy Karl Ove Knausgård nevű norvég fiatalemberről írt, aki sok minden más mellett azzal küzd épp, hogyan váljon íróvá. Úgy tűnik, a hat, különálló könyvként is olvasható regény kulcskérdése, hogy milyen viszonyt alakíthat ki az életével az, aki magát az életet egyszerre látja írást nehezítő problémának, illetve az írás létrejöttét szolgáló esélynek (például a második, Szerelem című kötetben, ahol a Dosztojevszkij-olvasás és a pelenkacsere egymást kioltó szükségszerűsége kerül elő). De ez a kettő, élet és irodalom soha nincs egyensúlyban nála.
Az a knausgård-i döntés tehát, hogy saját életanyagát teszi meg regénytémának, ráadásul úgy, hogy minél inkább egyfajta szinkronhatás érvényesüljön, vagyis az elbeszélő én és a bemutatott én között a lehető legkisebb távolság képződjön, és ezáltal váljon elkerülhetővé, hogy önmaga mindent tudó narrátora legyen az író – tehát élet és irodalom gordiuszi csomójának ez az átvágása lenne az a mutatvány, mely, akár egy végtelenségig lassított felvétel, háromezer oldalon lejátszódik előttünk.
Az irodalom takarásában
Irodalmi előképként nyilván Marcel Proust juthat eszünkbe. Ám nála a rekonstruálhatóság a központi kérdés, Knausgård-nál a konstruálhatóság. Létre tudom-e hozni a saját életem helyett annak irodalmi változatát, akár az „eredeti” kárára is? Hiszen maga Knausgård hangsúlyozta lépten-nyomon, hogy a kettő nem ugyanaz, Köves Gábor kérdésére például így válaszolt: „Két életem van. A sajátom, és az irodalmi életem. A saját életemben sosem beszéltem volna ilyesmikről, vagy legalábbis mindent elkövettem volna, hogy elkerüljem.” (lásd: „Az irodalom fontosabb, mint a jó hírnév”, Magyar Narancs, 2016. október 27.).
Valamivel később a Guardian újságírójának is hasonlóképpen nyilatkozott: „Számomra ezek
nagyon is regények, és az élet ehhez képest valami egészen más.” A Köves-féle interjúban ugyanakkor arról is beszél, hogy ráébredt, a Harcom írása előtt „az irodalom takarásában” bújt meg, az a döntés viszont, hogy önmagáról kezd el írni, „hatalmas energiákat szabadított fel” benne. Ám az, hogy önmagáról kezd el írni, nem jelenti azt, hogy akit megír, azonos is lesz önmagával.
A regénysorozat Norvégiában 2009 és 2011 között jelent meg, tehát elképesztően rövid idő alatt, s így gyakorlatilag nagyon koncentrált hatást tudott kiváltani, arról nem is beszélve, hogy a ciklus számos momentuma (például a tömeggyilkos Breivik felbukkanása az utolsó kötetben) a megjelenéshez közeli eseményekre is reflektált, ami ugyancsak a szinkronicitás érzetét erősítette. Az irodalomfordítás sajátossága, hogy sem a Knausgård-féle munkatempót, sem az eredeti megjelenés aktualitásait ilyen formában nem adhatják vissza az idegen nyelvű kiadások, így a magyar sem. Lelassul a hatása, cserébe viszont mentessé válik attól a médiazajtól, ami a norvég megjelenést körbevette, s amit a szerző alaposan bele is dolgozott az utolsó könyvbe (nem véletlen, hogy a magyarul várhatóan Harcok címmel megjelenő – angolul érdekes módon egyszerűen The Endként kiadott – kötet az összes korábbinál jóval hosszabb lett).
A Harcom-sorozat megjelenését hazájában kisebb-nagyobb botrányok kísérték, és a bulvárfigyelem is nyilvánvalóan hozzájárult, hogy Knausgård művéből országos ügy lett. Akadt perrel fenyegető nagybácsi, néhány nevet végül a megjelenés előtt családi nyomásra át kellett írni, végtelen számú sértődés – köztük az első feleség felháborodása – kísérte a könyvek megjelenését, és még a pedofilvád is felmerült a szerzővel kapcsolatban (a magyarul éppen most megjelenő negyedik, Élet című kötet története nyomán). Közben 450 ezer példány fogyott a könyvből (az 5 milliós országban), és elkezdtek szépen lassan a fordítások is megjelenni, a végén pedig régen látott világsikerré vált a Harcom. És ezt már nem magyarázhatja a norvég médiafelhajtás.
Az ő életét élni
Kérdés tehát, hogy mi az, ami ilyen hatékonyan működik a Harcomban. Hiszen, mint az első kötet kritikájában Sipos Balázs megjegyezte: „A Harcom arról szól, hogy egy fehér, középosztálybeli, heteroszexuális férfi minden figyelmét egy olyan élet részletezésére áldozza, amellyel az a legnagyobb probléma, hogy senkit sem érdekel.” És itt ráadásul nagyon-nagyon hosszan van kifejtve ennek az érdektelen figurának gyakorlatilag minden mozdulata. Valószínűleg éppen ez a részletesség a kulcs, s az, hogy a figyelem elsősorban nem is magán a figurán van, hanem a körülményein, s ezekben a körülményekben, éppen hétköznapiságuknál fogva, könnyebb az olvasónak a saját életére ismernie. Vagy ahogyan azt Knausgård egyik rajongója, a magyar olvasók előtt szintén nem ismeretlen Zadie Smith mondta, az elbeszélő figurájával nem pusztán azonosulni tud a befogadó, de az olvasás során gyakorlatilag elkezdi az ő életét élni. Legalábbis egy idő után olyan részletességgel ismeri ki magát az irodalmilag konstruált Knausgård-életútban (aminek részletessége, tehát az írói emlékezet túlzásba vitt precizitása – miközben hangsúlyozza, hogy nem jó a memóriája – éppen a konstruáltság, a fikcionalitás egyik legerősebb jele), ahogyan gyakorlatilag a sajátjában sem tud eligazodni.
S ennek legalább két következménye lesz: egyrészt a szerző megemel, irodalommá alakít magáneseményeket, hétköznapi banalitásokat és antiregénytémákat, míg a nagyobb struktúrát, a regényfolyam átfogó szerkezetét elhanyagolja a részletek kidolgozása érdekében. Másfelől a spontaneitás és a szinkronicitás (látszata) miatt az elbeszélés nyelvét meghagyja egyfajta félig nyers állapotban, ami az önéletírás-imitációnak megfelel ugyan, de másféle tartalmakat nem képes gond nélkül szállítani. És itt nem is az unalomról van szó, hiszen az éppen a knausgård-i próza egyik legvirtuózabban használt hatáseleme (ahogy a New Yorker befolyásos kritikusa, James Wood megjegyezte a regénysorozattal kapcsolatban: még akkor is érdekelte, amikor épp unta), hanem a megteremtett (auto)fikciótól elütő szövegrészekről. Az esszéisztikus betétek, a filozófiai, történelmi, esztétikai eszmefuttatások képtelenek a regényszövetbe szervesülni. Önmagukban ezek olykor kiváló részek, máskor idegesítőek vagy modorosak, de mindig tüntető díszletszerűséggel válnak el a regénytesttől. Különösen problematikus ez az utolsó kötet gigantikus Hitler-esszéjében (A név és a szám), amelynek az egész regényfolyam címadását is magyaráznia kellene. Magyarázza is persze, csak amit mond, az csalódáskeltően sematikus. Talán éppen ezért kapott az utolsó kötet vegyesebb kritikákat, mint a korábbiak. A 400 oldalnál is hosszabb Hitler-esszéről például azt írta a New York Times kritikusa, Dwight Garner (aki egyébként bevallottan elfogult Knausgård-ral), hogy az egészet meg lehetett volna írni 40 vagy akár csak 4 oldalon.
Mindez persze nem kell, hogy elvegye, és úgy tűnik, nem is veszi el egyelőre az olvasók kedvét. Ami nemcsak a munka egyedi voltának tudható be, hanem annak az általánosságban is erősödni látszó érdeklődésnek, ami az egyes ember, a hétköznapi, az esendő figura élettörténetét veszi újabban körül. Az olvasók, akik ezzel a hullámmal jelentek meg az irodalomfogyasztás horizontján, igényeik kielégítését elsősorban a szépirodalom eddig háttérbe szorult határműfajaitól várják: a memoártól, a tényirodalomtól, az autofikciótól vagy akár a könyv formában kiadott levelezésektől.
Lenyűgöző teljesítmény, hogy Knausgård ezeket a szokatlan és meglehetősen széttartó olvasói igényeket képes kielégíteni. Egyszerre adva meg az irodalom és a nem irodalom élményét. Innen nézve pedig az sem tűnik már önellentmondásnak, hogy a ciklus végén – amelyben addig folyamatosan az íróvá válásért harcolt az elbeszélő – hirtelen az jelenti a feloldást, hogy épp önmaga író énjétől lesz képes megszabadulni. De ez a megszabadulás persze már a fikció része. A valóságban Knausgård azóta egy újabb tetralógia erejéig magára vette az író szerepét. S valószínűleg ő tudja a leginkább: az önmagát író élet lényegében – az írás által – befejezhetetlen.
