Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóitól kezdve Mészöly Miklós és Polcz Alaine levelezésén át Nemes Nagy Ágnes „beszélgetős” gyűjteményéig, a Szabó Magda–Szobotka Tibor-naplókig, vagy Mándy Iván most először napvilágot látó leveleiig számtalan példa akad (és akár az Orbán Ottó- vagy Réz Pál-interjúköteteket is idevehetjük). Mindet összeköti, hogy a világháború árnyékából elindulva, a pártállami idők irodalmi-magánéleti viszonyai között bontakozik ki a bennük megjelenő életanyag (egyedül a Gyarmati Fanni-napló kivétel ez alól, bár a Radnóti-kultuszhoz kapcsolódva ez is inkább a háború utáni viszonyokhoz kötődik, még ha 1946-ban lezárul is).
Ennél is jellemzőbb, hogy egyik sem szépirodalmi szöveg, hanem naplók, levelezések, életrajzi esszék, memoárértékű beszélgetések. A fókusz az irodalmi művekről a szerző figurájára helyeződik át, s ez összhangban áll egy nagyobb irodalmi vonulattal – a szerzői személyiség posztmodern felfogását felváltani látszó hangsúlyos autobiografikussággal is. Másfelől a múlt századközép irodalmának kanonizációjában is újabb szintet jelez: a művek után a szerzői alakok is fokozatosan a kánon vagy a legendárium részévé válnak.
A szépirodalom olvasóközönsége pedig erősen rezonál erre a folyamatra, mintha mindig is óhajtotta volna a plasztikus szerzői figurát, amit csak most kap meg végre. A személyes történeten keresztül megragadható írói alak már-már a művek elé lép: valószínűleg többen olvastak mostanában Mészöly-leveleket, mint Mészöly-prózát, hogy csak egyetlen példát említsünk.
A száz éve született Lengyel Balázs esszékötetének megjelenése is sok szempontból ebbe a sorba illeszkedik. Habár az ő munkássága javarészt értelmezői szövegekből áll, a mostani újrakiadás mintha mégis a szerző alakjára igyekezne emlékeztetni, s nem annyira az irodalmi hagyomány szempontjából kísérli meg újragondolni Lengyel kritikusi praxisát. A borítóra helyezett emblematikus fotó is ezt látszik megerősíteni: a fiatal Lengyel, mellette a fiatal Nemes Nagy Ágnes, a háttérben Róma látképével azonnal a magánéleti vonatkozást húzza alá. Ráadásul a fülszövegben is az életrajzi elemek dominálnak: antifasiszta ellenállás, római kalandok, kultúrpolitikai küzdelmek. Innen nézve ugyanakkor csalódást okoz a könyv: a kevesebb mint háromszáz kis alakú oldalon vegyesen sorakozó esszék, irodalmi arcképvázlatok, levelek és beszélgetések túlságosan széttartóak ahhoz, hogy egységes képet rajzoljanak a szerzőről. Mintha a kötet összeállítója (Csordás Gábor, valószínűleg a válogatást is ő végezte) nem tudta volna eldönteni, melyik Lengyel Balázst kívánja felmutatni 2018-ban: az értelmezőt, a szerkesztőt, a kultúrpolitikai rezonőrt vagy a magánembert.
Bizonyára van arra valamilyen észszerű magyarázat, hogy a válogatás alapjául miért éppen két ’90-es évekbeli Lengyel-kötet szolgált. Az új kötetben szereplő tíz szövegből hat az 1995-ben megjelent Két Róma című (addig még kiadatlan írásokból válogató) kötetből származik, míg négy az 1990-es Visszatérésből (amit szintén Csordás szerkesztett). Azon túl, hogy nem nagyon szerencsés „újrahasznosítani” egy korábbi könyv címét mindenféle külön jelzés nélkül, az sem egészen világos, hogy az említett köteteken kívül miért nem merült fel, hogy esetleg a szerző 80. születésnapjára 1998-ban kiadott Két sorsforduló vagy a korábbi, több mint hatszáz oldalas Zöld és arany, esetleg a 2001-es Ki találkozik önmagával? című kötetekből is átvegyenek írásokat. Másrészt arra sincs egyértelmű válasz, hogy ha csak két könyvből szelektál a szerkesztő, miért éppen ezeket tartotta átemelendőnek. Talán egy utószó hasznos lett volna.
Mélyebb probléma
Arról persze szó sincs, hogy ezek gyenge vagy érdektelen szövegek lennének, éppen ellenkezőleg, sok szempontból figyelemreméltóak külön-külön, csak épp nem állnak össze a viszonylag szűkre szabott kötettérben. Ahogy Az élet szürrealizmusa című Kassák-portrét követi az Angol tanú című háborús visszaemlékezés, majd azután jön a Két sorsforduló című Márai-esszé (1993-ból), aztán Egy meghiúsult folyóiratterv címen két rövidke levél 1956-ból, az lényegében követhetetlen. Egy hasonló kötet (centenáriumi válogatás egy adott szerző műveiből) kiadásának mindig arra is vállalkoznia kell, hogy a szerző emlékezetének fenntartásán túl az újabb olvasói generációknak is bemutassa az életmű jellegzetes darabjait. Ehhez pedig elengedhetetlen, hogy az egymást követő írások valamiféle hozzáférhető struktúrába rendeződjenek, hogy legyen követhető koncepció az őket hordozó könyvben. Ám a 2018-as Két Róma híján van ennek. És nemcsak a szövegek esetleges sorrendje vagy a kiválasztásuk véletlenszerűsége folytán, de az olyan következetlenségek miatt is, hogy például elolvashatjuk benne Nemes Nagy, Lengyel és Vas István valóban érdekfeszítő levelezését a hagyományos és a modern, a formalista és az avantgárd költészet viszonyáról – ám az egész levelezést kiváltó Lengyel Balázs-írást, a Hagyomány és avantgarde-ot valamiért nem. Mint ahogy az sem egészen világos, hogy a Mándy Ivánnal folytatott, valóban nagyszerű és információgazdag beszélgetés (A pálya szélén) mellett miért éppen a jóval kevésbé érdekes Tasi József-interjú szerepel (A népi mozgalom vonzáskörében), és miért nem, mondjuk, a Kabdebó Lóránt vagy Fráter Zoltán készítette beszélgetések.
A kötetkompozíció vakfoltjai ugyanakkor rámutatnak egy másik, mélyebb problémára is. Az az értelmezői attitűd vagy gondolkodásmód, és az azzal szorosan összefüggő kritikai nyelv, ami Lengyel Balázs sajátja volt, ma már nagyon idegennek hat, szinte komolyan vehetetlen, illetve csak olyan megszorításokkal működik mégis, amelyekre éppen egy átgondoltabban válogatott könyv tudott volna reflektálni. Schein Gábor már 1996-ban, az „eredeti” Két Róma megjelenése után azt írta, hogy az alkotói szubjektumra koncentráló, az értelmezést pszichologikus modellekben elgondoló, metafizikus megalapozottságú irodalombefogadási elv, ami Lengyel Balázs sajátja volt, gyakorlatilag már a maga idejében „elmarad az Újhold legjelentősebb költőinek poétikai gyakorlatától”.
Lengyel számára az alkotó személyisége és az alkotás mint esztétikai érték nem elválasztható egymástól, sőt, az értelmezés során a kettő viszonya sem tárható fel a maga teljességében, hiszen ez a kitüntetett viszony a harmadik fél, a mindenkori befogadó részéről sohasem közelíthető meg tökéletesen.
A kritikus ebben a helyzetben, ahogy Schein megállapítja róla, a tanú szerepét veszi magára. Az alkotói személyiség efféle megközelítése sokszor csap át Lengyelnél az életrajz bizonyos elemeinek aprólékos vizsgálatába, illetve – ma már zavarba ejtő – anekdotázásba. A Kassák-esszé nagy kérdése, hogy miképpen juthat el egy érsekújvári lakatoslegény a magyar avantgárd líra csúcsára, mai szemmel nézve gyakorlatilag egyáltalán nem érdekes a kassáki líra megértése szempontjából. S ugyanez mondható el Lengyel Márai-esszéjéről még akkor is, ha belátjuk, hogy 1993-ban akár így, ilyen, kissé ügyefogyott szerzői karakteranalízissel is érdemes volt szólni néhány szót Márairól.
Mégis működik
A kötet és talán Lengyel egész pályájának egyik csúcsteljesítménye, a Két Róma című memoár-esszé azonban megmutatja, melyik az az irány, amerről a Lengyel-életmű más hasonló darabjait is érdemes lehet megközelíteni. Amikor az anekdoták nem „idegen” szerzőről szólnak, hanem önmagáról, amikor a pszichologizálásnak nem esztétikai, hanem magánéleti tétje van, amikor az irodalmi létezés a saját személyiségén keresztül mutatkozik meg, akkor elképesztően erős pillanatai vannak ennek az esszéisztikus elbeszélői nyelvnek. A Két Róma, ami a magyar irodalom egyik legkülönösebb kalandjáról, az 1947–1948-as római magyar írójárásról szól (a Palazzo Falconieriben többtucatnyi magyar író, költő és képzőművész fordult meg egymást váltó turnusokban), egyben a magyar esszéirodalom egyik legszebb darabja is. Lengyel egyszerre beszél benne fiatalkori emlékeiről, az irodalom iránti rajongásról, a szabadságról és a túlélésről, a szerelemről, a szerelem elmúlásáról és a halálról. Amit és ahogyan ebben a szövegben Nemes Nagyról és magáról, a közös, elválásukban is összetartozó életükről ír, az valóban lenyűgöző.
A Két Rómában komoly memoárírói életmű lehetősége villan fel egy pillanatra. Lengyel azonban nem írta meg a visszaemlékezéseit, vagy legalábbis nem rendszerezetten, ám ha megnézzük, hogy a hozzá közeli pályatársakról milyen esszéi vannak, mégiscsak egy jelentős emlékezetmű fragmentumaira bukkanhatunk. (Azt pedig külön érdemes lenne megvizsgálni, hogy a háborús generáció miért nem tudta – Lengyel mellett Réz Pál sem például – megírni a maga emlékiratait.) Nem szerepel ebben a kötetben egyik sem, de Ottlikról szóló szövegei idekívánkoznának a Két Róma mellé éppúgy, mint Mészölyről, Vasról, Kálnokyról, Pilinszkyről szóló érzékeny, személyes írásai. Hiszen éppen az, ami zavaró Lengyel Balázs értelmezői koncepciójában – az anekdotikusság, a pszichologizálás, a szerzői személyiségnek tulajdonított túlzott fontosság –, ezekben a barátairól, alkotótársairól szóló esszékben, amint memoárként olvassuk őket, egyszer csak elkezd működni. A Két Róma mostani kiadása – hiszen ezeknek a szövegeknek a javát nem tartalmazza – még nem mutatja fel az emlékíró Lengyel Balázst számunkra, de a kötet a maga problematikusságában már jelzi, hogy az életmű újragondolása időszerű lenne.
Jelenkor, 2018, 72 oldal, 2999 Ft
