De ha empatikusabban közelítek a ma már hetvenéves francia műkritikushoz, aki „lefeküdt a fél világgal”, akkor úgy gondolom, ritkán lát az ember ekkora csinnadrattával kísért kudarcot. Hétszáz oldalnyi önéletrajzi ciklusának gyakorlatilag minden mondata hárítás. Amin végül is nincs mit csodálkozni egy grafomán memoárírónál, aki saját bevallása szerint „semmit sem gyűlöl jobban a bizalmas vallomásoknál”.
Millet életének fő mozgatórugója a kényszeresség. Kényszeresen maszturbál, kényszeresen álmodozik, kényszeresen szexel, kényszeresen dolgozik és ír, és főképpen kényszeresen látszani akar. Becsvágyát nem elégíti ki, hogy alsó középosztálybeli családjából kiemelkedve, egyetemi diploma nélkül sikeres műkritikussá válik. A festmények után saját magát is műelemzés tárgyává teszi, és már túl az ötvenen, 2001-ben publikálja maszturbálásainak, szopásainak és dugásainak precízen lejegyzett katalógusát, a Catherine M. szexuális életét. Íráskényszere ezután sem csillapodik, 2010-ben megjelenik a házassági válságát leíró Féltékenység, 2017-ben pedig a Mesés gyerekkor.
Millet-t nem érdekli a fikció, egy pillanatig sem gondolkodik el azon, hogy a valóság esetleg meg sem közelíthető a jelenségek puszta verbalizálásán keresztül. Egyetlen írói eszköze van, a távolságtartó, aprólékos leírás, s ez nemcsak ahhoz kevés, hogy irodalmat hozzon létre, de ahhoz is, hogy a szövege ne fulladjon unalomba.
Az írónőről Irvin D. Yalom, az amerikai pszichológus-író egyik páciense jut eszembe, aki halálra untatta a terapeutáját. Yalom egy idő után már rettegett tőle, mert a nő lelkiismeretesen végigbeszélte az üléseket, de a szavainak egyszerűen nem volt jelentése. Nem azért beszélt mellé, mert így fojtotta el a traumáit, hanem azért, mert egyáltalán nem volt kíváncsi önmagára. Úgy is mondhatjuk, hogy pszichológiai vakságban szenvedett.
Millet-vel ugyanez a helyzet. Az a tév- és egyúttal rögeszme mozgatja, hogy ha a prousti hagyományt követve részletekbe menően lejegyzi – és persze nyilvánosság elé tárja – élete legfontosabb történéseit, akkor közelebb kerül a megértéshez. Csakhogy hiába a fotorealisztikus pontosság és a látszólag kíméletlen őszinteség, valójában sem az elbeszélői énnel, sem az olvasóval nem történik semmi. Ahhoz ugyanis a szerzőnek kontextusba kellene helyeznie a történések és érzések láncolatát, és hinnie kellene abban, hogy az ember többdimenziós lény.
„Soha nem tanultam meg rendesen úszni – írja a Féltékenységben –, annyira elrettentett az alattam nyíló mélység.” Aki végigrágja magát Millet első két könyvén, nyilván abban reménykedik, hogy a Mesés gyerekkorban végre lebukunk ebbe a rettentő mélységbe, hogy magyarázatot kapjunk szerzőnk promiszkuitására, csillapíthatatlan szexuális éhségére és egyéb kényszerességeire. De Millet nem változik. A korral ugyan csökken a szexuális étvágya, de úszni továbbra sem tanul meg.
Meglehetősen szétszórt gyerekkori visszaemlékezéseiből az olvasó persze nagyjából fel tudja állítani a diagnózist. Az írónő azonban hetvenévesen sem tesz mást, mint hogy kedvenc elhárító mechanizmusát gyakorolja, azaz intellektualizál. Tudományoskodó köntösbe bújva vizsgálgatja magát, de még csak nem is az élő Catherine Millet-t, csupán annak boncasztalon heverő, részeire bontott tetemét.
Talán már akkor eldöntötte, hogy ezt az utat választja, amikor először látta verekedni a szüleit. A felnőttek, akiken az élete múlott, irracionálisak és kiszámíthatatlanok voltak, ő pedig egyetlen helyre menekülhetett el előlük, a fantáziájába. Ott pedig az érzelmi intelligencia hiányát extravaganciának, a kényszerességet pedig libertinizmusnak hívják.
Fordította: Tótfalusi Ágnes. Mesés gyerekkor, Magvető, 2018, 243 oldal 3699 Ft; Féltékenység, Magvető, 2019, 208 oldal, 3699 Ft
