| 1. Christoph Ransmayr: Cox vagy az idő múlása (Pesti Kalligram, 2018, ford. Adamik Lajos), 101 pont 2. David Foster Wallace: Végtelen tréfa (Jelenkor, 2018, ford. Kemény Lili és Sipos Balázs), 95 pont 3. Karl Ove Knausgård: Játék – Harcom 3. (Magvető, 2018, fordította Patat Bence), 64 pont 4. Elena Ferrante: Aki megszökik és aki marad (Park, 2018, fordította Matolcsi Balázs), 50 pont 5. Arthur Koestler: Sötétség délben (Magvető, 2019, fordította Mesés Péter), 46 pont 6–7. John Milton: Visszanyert paradicsom (Jelenkor, 2019, fordította Péti Miklós), 34 pont Paul Auster: 4321 (Európa, 2018, fordította Pék Zoltán), 34 pont 8–9. Apollóniosz Rhodiosz: Argonautika (Corvina, 2018, fordította Tordai Éva), 28 pont Clarice Lispector: Minden történet (Magvető, 2018, fordította Bense Mónika, Dorcsák Réka, Lukács Laura, Pál Ferenc), 28 pont 10. Mathias Énard: Mesélj nekik csatákról, királyokról és elefántokról (Jelenkor, 2018, fordította Takács M. József), 27 pont 11. Robert Menasse: A főváros (Geopen, 2018, fordította Győri László), 26 pont
A szavazóknak minden alkalommal a közelmúltban (a legutóbbi szavazást követően: jelen esetben a tavaszi könyvfesztivál idején, illetve azóta) első kiadásban vagy új fordításban megjelent szépirodalmi vagy azzal határos műfajú kötetet kell megnevezniük és sorrendbe állítaniuk a világirodalom köréből, az elsőnek 15, a másodiknak 10, a harmadiknak 6, a negyediknek pedig 3 pontot adva.
A lista összeállításában szavazataikkal részt vettek: Bárány Tibor, Bedecs László, Bódi Katalin, Csáki Márton, Csehy Zoltán, Darab Ágnes, Deczki Sarolta, Demény Péter, Faragó Kornélia, Fehér Renátó, Földes Györgyi, Görföl Balázs, Gyárfás Orsolya, Harmath Artemisz, Jánossy Lajos, Kálmán C. György, Kling József, Krupp József, Krusovszky Dénes, Lapis József, László Ferenc, Maruszki Judit, Németh Zoltán, Thomka Beáta, Vásári Melinda. |
Idei világlistánk első és tizedik helyén olyan könyv áll, amelynek története szerint korának egyik jelentős európai szakemberét, hovatovább alkotóját egy keleti uralkodó különleges megbízással az udvarába hívja. Ransmayr könyvében a kínai császár és egy angol órásmester szerepel, a feladat pedig három különleges óra megalkotása (a harmadik lényegében maga az örökmozgó), Énard-nál a török szultán Michelangelót az Aranyszarv-öblön átívelő híd megtervezésére kéri fel.
Egyik történet sem különösebben fordulatos, mégis mindkettőből gyönyörű filmet lehetne forgatni. Énard könyve felszínesebb, kicsit olyan, mintha a Coelho hatása alá került Márai írta volna A gyertyák csonkig égnek korszakában. A rövid fejezetekből álló karcsú kötetben sokféle érzelem dúl, és vér is folyik benne, bizonyos hangulatokon túl az olvasóban mégis leginkább az olyan adatok maradnak meg, mint hogy a törökök összepréselt és tömbökbe vágott havat használtak hűtésre, hogy a reneszánsz ágyak rövidek voltak, és Michelangelo nem szeretett mosakodni.
Ransmayr könyve súlyosabb: elvontabb, mégis tapinthatóbb – nemcsak az atmoszférája, de a szereplői is plasztikusabbak. Ritmusa sajátos, hol kamaradarabként, hol kalandfilmként peregnek az események, hol szinte csak a padlót látjuk a császár színe előtt térdepelők szempontjából, hol nagytotálban tárul fel (a Krasznahorkai Rombolás és bánat az ég alatt című könyvéből ismerős) Háng zhōu (Hangcsou) kikötője. Mint Keresztesi József írta az ÉS-ben: „Az angol mester utazása egy idegen, szinte felfoghatatlanul távoli világba visz, ahol a zavarba ejtő kifinomultság és a mellbevágó erőszak képei váltják egymást, a regény nyelve pedig – Adamik Lajos ihletett fordításában – a témájához méltó módon rétegzett és gazdag”, stiláris eleganciája és tempóérzéke pedig „lebilincselő olvasmánnyá avatja”.
„A tetőkön némelyik reggel dértől borostállottak a vízköpők pofái” – ez nagyon ransmayres, és nem baj, hogy a német szöveg itt éppen egyszerűbb. Remek szótalálat a „zúzmű” (az erődítmények bejárata fölé épített balkonszerű képződmény, ahonnan le lehetett önteni vagy agyon lehetett kövezni a nemkívánatos közeledőt), és szinte már a német filozófiai nyelvet idézi a várakozók hirtelen mozdulatlanná válására utaló „éppeni állapot” szókapcsolat, amely sokkal jobb, mint az elsőre talán kínálkozóbb „pillanatnyi”. Van ugyanakkor a könyv stílusának egy érdekes vonása, amit Adamik Lajos híven ad vissza, de ami a németben talán semlegesebb hatású, mint a magyarban. Arról van szó, hogy a főnevet és a hozzá szorosabban tartozó jelzőt gyakran választja el egy összetett jelzős szerkezet, ahogy például ebben a mondatban: „És annak ellenére, hogy a mongol ég mély, az éjszakai sötétre emlékeztető kékje már csak ritkán, keskeny csíkok vagy szétfoszló felhők alakjában bukkant föl a vonuló felhők között.” Itt a „mély” a magyar fülnek mintha túl messze lenne a „kék”-től, ráadásul az, hogy „a mongol ég mély”, önmagában mást jelent, mint aminek a teljes mondat olvastán bizonyul.
Egy kiló harminckét deka lett: maradhat? Ha súlyra adnák el a könyveket, ezt mondhatnák a boltban, mielőtt lehúzzák a Végtelen tréfa vonalkódját. A könyv ezzel abszolút csúcstartó, listánkra időtlen idők óta nem került fel nehezebb könyvtárgy. (Nádastól a Világló részletek több mint másfél kiló volt, viszont két kötet – úgy könnyű súlyosnak lenni.) A könyvet nemcsak hazavinni nehéz, hanem pusztán kézben tartani is – de ami a legfontosabb: olvasmánynak sem könnyű. Az ÉS Irodalmi kvartettjében nemrég heves vita alakult ki Bartók Imre Jerikó épül című regényével kapcsolatban, mármint hogy nehéz, elitista olvasmány lenne, ami valahogy összefüggne a könyv irodalmi értékével is. Hát, ahogy Varró Dániel e hasábokon egykor az igazi írókról írta: „ha ők nem volnának, az olvasók, komálnák, nem komálnák – kénytelenek volnának olvasni a Romanát”.
Bartóknak nem volt jó a marketingje (kínos, hogy nincs rajta a Libri-díj tízes listáján), Wallace-nek túl jó is volt. Több kritikus úgy nyilatkozott év végi körkérdésekre adott válaszaiban, hogy még nem olvasta ugyan a könyvet, de olyan fontosnak tartja, hogy már ott van az éjjeliszekrényén. Ez nem valami szakszerű hozzáállás: általában szerencsésebb, ha egy kritikus arról nyilatkozik, amit olvasott, különben a véleménye megalapozottságban nem, legfeljebb irányban különbözik attól, mint ha egy másik könyvről meg azt mondaná: „Még nem olvastam, de itt van az éjjeliedényemben.”
Azt hiszem tehát, sokkal többen értékelték 2018 egyik legfontosabb kötetének a Végtelen tréfát, mint ahányan olvasták. Ennek ellenére a regény nagyszerű, akár meg is nyerhette volna a szavazást: óriási szellemi erőfeszítéssel megírt könyv, amelynek a koncepciója olyan aprólékosan van kidolgozva, és az egész annyi lélektani, tárgyi, nyelvi és szerkezeti találékonysággal van megírva (és ami a nyelvi vonatkozást illeti: lefordítva), hogy tényleg nem lehetne csodálkozni, ha mindez egészen egyedülállóvá tenné az újabb irodalomban.
Kemény Lili és Sipos Balázs titáni fordítói munkájához lehetetlen itt érdemben hozzászólni, így csak az olyan ötletek méltatására szorítkoznék, mint az angol „fanny” fordítása („fancsikó”), a „pathetically made” („kókányolt” – értsd: buherált), vagy a „Nixonian-facial-image problem” („nixonarcúsági probléma”). Az is igaz, itt-ott nemcsak szertelennek, hanem szerkesztetlennek is tűnik a szöveg: ma inkább „csicská”-t mondanak, mint „csicskás”-t, első olvasásra zavaró, hogy „sivá” helyett „sívá”-t ülnek. A „kínai étkészlet” ma nem eleganciát sugall, hanem épp ellenkezőleg, az „egy adag” pedig gyógyszerről szólva nem szerencsés fordítása a „bunch”-nak, mert az éppenséggel nem sok, hanem pontosan egy dózis – azaz semmiképp sem annyi, mint amekkorának a mennyiség később mutatkozik.
Lehetne itt olyan színes mozzanatokkal érdeklődést kelteni, mint hogy a regény megírásának jövőjében, körülbelül az ezredfordulón játszódó történet fő színtere egy egymás közelében működő elit teniszakadémia és rehabilitációs központ (nem mindig világos, hogy melyikben folyik normálisabban az élet; illetve hát egyikben sem), hogy az éveket nem számozzák, hanem a céges szponzorok olykor egészen bizarr márkanevével jelölik, vagy hogy egész Észak-Amerika egy ONAN nevű képződményben egyesült, de ezek felsorolhatatlanok, és előbb-utóbb spoilerbe ütköznénk. Úgyhogy legyen elég annyi, hogy ebben a könyvben több az ötlet, mint egy kisebb ország egész évi irodalmi termésében: a maga ormótlan monumentalitásában olyan, mint egy fine dining disznóölés.
Az, hogy Karl Ove Knausgård életrajzi regénygleccserének minden egyes kötete felkerül a listánkra, borítékolható, hiszen már az első is negyedik volt, a második másodiknak, a harmadik pedig harmadiknak futott be – és eddig talán tényleg a második a legjobb, és az első a legkevésbé érdekes.
Időben ez a Játék című harmadik kötet a gyerekkort, a falun töltött időt öleli fel, az odaköltözéstől az elköltözésig. Ebben végre világossá válik, ami az első részben még nem volt egészen érthető: hogy miért volt olyan traumatikus és nyomasztóan meghatározó a főhős kapcsolata az apjával, a végén pedig átvezet a második részbe is azzal, hogy úgy fejeződik be, hogy a hős részben kikerül a gyerekkorból és ezzel a családból, mert elkezdik meglehetősen érdekelni a lányok – és ez az érdeklődés nem marad meg elméleti síkon.
Sipos Balázs a hexalógiát elsősorban az európai férfiszerep változásaival történő elszámolás miatt tartotta felemelő olvasmánynak, míg Bán Zoltán András az első kötetről ezt írta: „fárasztó, fűrészporízű és unalmas”. Érdekes, hogy olykor az olvasó úgy érezheti, valahogy mindkét kritikusnak igaza van.
Elena Ferrante nem volt olyan szerencsés, mint Knausgård: nagyszerű tetralógiájának első két kötete annak idején nem került fel a listára. Ebben talán annak is lehet valami része, hogy míg Knausgård köteteinek borítója gránitszerűen kopár, a Ferrante-könyvek címlapjában van valami a fotóügynökségek valamire-csak-jó-lesz zsánerképeinek üres giccséből – nekem legalábbis eleinte eszembe sem jutott a kezembe venni ezeket. Pedig a kortárs irodalomban oly népszerű autofikciós formában megírt regények szerzőjének karakterformálása, cselekményszövése, atmoszférateremtő és korfestő képessége rendkívüli; szinte érthetetlen, hogy ezt a nagyon erőteljes esztétikai hatást milyen egyszerű nyelvi eszközökkel, milyen zavarba ejtően hétköznapi mondatokból építkezve éri el. A könyveknek két főhősük van: a zabolátlan zseni Lila, aki egyébként nem teljesen reális szereplő, hanem talán csak a szorgalmas, tehetséges – mellesleg az író saját keresztnevét viselő – Lenù hősi-romantikus kivetülése. És akkor nem is a barátságukról szólna a történet, hanem arról, hogy Lenù hogyan küszködik azzal a vággyal vagy álomképpel, hogy ilyen zseniális szellemi lény szeretne lenni, akinek (mármint Lilának) egyébként a testi vonatkozásokkal valóban mindvégig komoly problémái vannak. De a könyvek tartalmából semmit nem fecsegnék ki, mert mindenkit arra buzdítanék, hogy kezdje az elején. Főleg, hogy most már mintha a könyvből készült filmsorozat képével illusztrált, kevésbé giccses borítóval is kapható lenne.
Koestler könyvének is érdekes a komor, piros-fekete borítója: az ötször ötös négyzet a börtönábécé kódját szemlélteti. (Ha helyes a megfejtésem, akkor az „én” szón.) Az új fordítás külön érdekessége, hogy nem az eredetileg németül írt regénynek a szerző barátnője által készített angol fordításán alapul, mint az eddigi kiadások, mert nemrég egy svájci levéltárból előkerült Koestler eredeti szövege. (A legnagyobb különbség a tegezések-magázások tisztázásában van.) A szerző bőséges helyszíni tapasztalatokra tett szert a harmincas évek Szovjetuniójában: klasszikus könyve a Rubasov nevű kommunista funkcionárius koncepciós perén keresztül a sztálinizmus, illetve tágabb értelemben az önkényuralom működésének természetéről szól, és ha valaki eddig nem olvasta, az új fordítással most itt a kitűnő alkalom. Mesés Péter munkája jól sikerült, egyetlen melléütésre lettem csak figyelmes: „Azt kívánta, bárcsak sikoltson már valaki” – ilyen esetben, „bárcsak” után a magyarban feltételes módot használunk („sikoltana”).
Koestler regényének címe A küzdő Sámsonból, John Miltonnak abból a darabjából való, amely eredetileg egy kötetben jelent meg a Visszanyert paradicsommal. Ez utóbbi mű most, több mint kétszáz év után, új magyar fordításban került az olvasók elé. A régit, amely ráadásul nem az eredetiből, hanem francia fordításból készült, jó ideje valószínűleg már senki sem olvasta. Péti Miklós mai prózába tette át, és alapos lábjegyzetekkel magyarázza Milton sorait, azaz pontosan, bár kicsit talán steril szakszerűséggel tájékoztat a műről, nemigen igyekezve annak magyar költői ekvivalensét megteremteni. A Sátán például olykor mintha a sajtónyelv paneljeit használná, például azzal kommentálva Jézus születését, hogy az „komoly okot adott jogos félelmünkre”. Horváth Viktor most dolgozik a sokkal ismertebb Milton-mű, az Elveszett paradicsom új, verses fordításán: érdekes lesz a kettőt egymás mellé tenni.
A történet vége című Lydia Davis-regény tavaly világirodalmi listánk harmadik helyén végzett, most pedig Davis volt férje, Paul Auster legújabb regénye ért be a megosztott hatodik-hetedik helyre. Kis híja volt, hogy az Amit szerettem lemaradt mostani listánkról: ezt Siri Hustvedt írta, aki civilben Auster második felesége. A könyveknek ez a sorsa kicsit a 4321 világát idézi: ebben Auster egy Archie Ferguson nevű kortársa négy lehetséges éle-tét írta meg. Az 1.0 fejezet a közös kiindulópont, amely aztán az 1.1, 1.2, 1.3 és 1.4 fejezetben válik szét külön valóságnyalábokra, hogy utánuk a 2.1, a 2.2 stb. következzen, egészen a 7.4-ig. Teczár Szilárd a Narancsban ezt írta erről a megoldásról: „Az azonos, mégis különböző Fergusonok egymás mellé állításával Auster ősi kérdést boncolgat: mennyiben határozza meg személyiségünket a neveltetés, a környezet vagy az író kedvenc témája, a véletlen.” A válasz, hogy más döntések következtében vagy eltérő körülmények között másképp alakulnak a dolgok, ám a meg nem élt életek is a személyiség részét képezik, az irodalom pedig kiválóan alkalmas az egyszeri élet feldolgozására. „Van olyan erős a 4321 alapgondolata, hogy erre kevesebből is rájöttünk volna” – vonja meg a könyv mérlegét írása végén lapunk kritikusa.
Apollóniosz Rhodiosz új fordítása is egy majdnem másfél évszázados salabaktert vált le. A Kr. e. 3. század elgörögösödött Alexandriájában alkotó szerző mitikus görög hősöknek az Argó hajón megtett kalandos útját írja le, amelynek célja az aranygyapjú megszerzése volt. Ennek a vállalkozásnak az emlékére alapította Jó Fülöp burgundi herceg az aranygyapjas rendet, amely később a spanyol uralkodókra szállt, és a Habsburgok legelőkelőbb lovagrendje lett: ezért lóg például Mányoki Ádám híres képén is Rákóczi nyakából az a kornyadt kosbőr.
A fordítás pontos, de ritmusa a táncosabb léptű görög eredetinél általában lomhább: érezhetően több benne a tá, és kevesebb a ti-ti. Annyira, hogy a sorokat sokszor csak a befejezésük teszi hexameterré: „Nem győznék meg hízelgő (eddig ez egyszerűen csak nyolc hosszú szótag) szavakat duruzsolva / úgysem, merthogy szörnyen szét (ugyancsak) -veti őt a kevélység.” A sorok olykor három egyenlő részre esnek szét: „(apja Abász volt), // szívesen indult, // s vissza sosem tért”, vagy éppen a közepükön válnak ketté („hogyha az összes társát // nem szólítja magához”), és ezek egyike sem jellemző Apollónioszra. A fordításnak a költőiség sem mindenhol erőssége, de érzésem szerint mégsem marad alatta a Visszanyert paradicsomnak: a versforma, a hexameter megtartása az interpretáció pontosságával párosulva már önmagában maradandó értéket jelent. A 160 oldalnyi szöveghez 105 oldalnyi – kisebb betűből szedett – tudós alaposságú végjegyzet tartozik. Kevesebb információ azonban, jobban marokra fogva, több lett volna: az éppeni olvasó könnyen elvész az adatoknak, hivatkozásoknak, homályos rövidítéseknek ebben a labürinthoszában, a szakember pedig úgyis máshonnan tájékozódik.
Az ukrán zsidó családból származó brazil írónőnek, Clarice Lispectornak – a könyvborítókra vonatkozó szavazást, ha lenne ilyen, talán az ő könyve nyerte volna – már az élete is nagyon különleges volt, de a novellái még érdekesebbek. Novelláskötete olyan nyeresége a magyar könyvkiadásnak, mint tavaly Lucia Berliné volt, de a hol borgesi, hol kafkaeszk jegyeket mutató novellisztikájának természete más, mint a realista amerikai írónőé: olyan, mintha egy durcás, másnapos Szvoren Edina megpróbálna minimalista lektűrt írni. Valami nyers illúziótlanság, monománia és bénultan statikus, mégis pusztító érzelmek jellemzik számos hősét, akik közül többre is illik a leírás: „Olyan volt, mint egy szomorú hegedű, vonó nélkül.” Nem biztos, hogy még egy ilyen jó novelláskötet magyar fordításban megjelenik az idén.
Mathias Énard könyvéről már volt szó, Robert Menasséére pedig már nincs elég hely. Ez a brüsszeli bürokrácia köreiben játszódó regény tisztes iparosmunka, amelyben a disznónak a regényen végighúzódó motívuma roppant külsődleges, a krimiszerűen izgalmas szál egy hirtelen fordulattal megszakad, a szereplők pedig, a belga nyomozótól a magyar uniós protokollfőnökig (a neve: Hidegkuti Attila – és sajnos még a Puskás név is előkerül) sematikusak, az unió fővárosát illető fantasztikus alapötlet kibontása pedig olyan hosszadalmasan van elnyújtva, hogy az olvasó előre kitalálja. Az egész könyv nagyon publicisztikus – futólag a menekültválság és a Brexit is szóba kerül –, és négyszáz oldal kicsit sok egy publicisztikából.
